Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1966-08-04 / 31. szám
Thursday, August 4, 1966 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD £J Rácz László: "NEM A GYILKOS, AZ ÁLDOZAT A BŰNÖS” Találóbb megjelölést a vietnami piszkos háború értelmi szerzőinek érvelésére, keresve sem lehetne találni, mint a fenti szavakat, melyeket Franz Werfel neves osztrák iró egyik regényének címéből kölcsönöztem. Valóban, a vietnami tömeggyilkosságok okozói is azzal érvelnek, hogy őket nem terheli bűn. Mert ők csak békét-demokráciát akarnak Dél-Vietnamban. (Ahol a gyűlölt Ky generális féktelen katonai diktatúrájának a megsegitői.) Hogy áldozataik vietnami parasztok és katonák: 3 katonai diktatúra ellenzői a bűnösök. Amerikai bombázó repülők százmázsás bombáikkal —minden hadüzenet nélkül— pusztítják Észak Vietnam városait, gyárait és iskoláit. De mint hivatalos helyeken hangoztatják, csak azért, hogy Ho Chi-Minh kormányát arra kényszerítsék, miszerint leüljön velük tárgyalni egy eljövendő béke érdekében. Hogy milyen komoly ez a békeszándék az Egyesült Államok katonai- és diplomáciai vezetői részéről, arra elegendő megjegyezni, hogy a Pentagon expediciós hadseregét lassanként kétszázhetvenötezer főre fokozta. Nem is szólva arról, hogy hadihajó flottájával s ezernyi bombavető repülőivel teljesen gyűrűbe vette a kis, gyenge ázsiai országot. Egyik előző írásomban (Guzsbakötött Dominikai Forradalom, jul. 7.) összehasonlítottam a vietnami tömeggyilkosságokat, a német náci tömegmészárlásokkal. Egy emberöltővel ezelőtt, Hitlerék ugyancsak minden hadüzenet nélkül rohanták meg az európai-háborura elő nem készült országokat; csak úgy, mint az Egyesült Államok óriási hadigépezete ma Észak-Vietnam-ot. A német náci imperializmus éppen úgy hazug jelszavakkal leplezte célkitűzéseit, mint ma az amerikai közvéleményt gyártó hatalmas szervezetek: a polgári sajtó, a televízió és a rádió. Hitlerék propagandaszervei azzal próbálták Cseh- és Lengyelország megrohaná- sát “kimagyarázni”, hogy a Harmadik Birodalom csak “helyet akar a német nép részére a nap alatt.” Hogy a német nemzeti kisebbség “felszabadítását” akarja csupán biztosítani a fentemlitett 2 országban. Az amerikai diplomácia főérve hasonlóképpen az, hogy az US — mint a Csendes Óceán vezető katonai nagyhatalma — csak “rendet” akar teremteni Dél-Kelet-Ázsiában. Hogy csak a szorongatott dél-vietnami kormány segítség-kérésére szállta meg e sokat szenvedett kis országot. (Óvatosan elhallgatva, hogy a segítés örve alatt máris milliárdos befektetéssel hatalmas hadibázisokat és ipari üzemeket létesítettek a stratégiailag annyira fontos Dél-Vietnamban, akármint annak idején Dél-Koreában.) Beleverik a jóhiszemű amerikai kispolgárok fejébe, hogy a vietnami Nemzeti Felszabadító Front (FLN) . és az észak-vietnami kommunista kormány a “bűnös és támadó”. Mert ellenállni merészelnek a többezer mérföldről odá- parancsolt, majd harmadmilliónyi amerikai hadseregnek és a bombázásoknak. A “bűnöst” meg kell büntetni. El kell venni a kedvét az ellenállástól. Meg kell fosztani a lehetőrendszerint igy kezdik: A Felszabadulás Hírügynökség jelenti. Az adások nagyon népszerűek. Az adások időpontjában Saigonban és az amerikai megszállás alatt levő többi városban az emberek lehalkítják készülékeiket és a Felszabadulás rádió hullámhosz- szára állítják be. Hallgatják, lesik, isszák a szavakat. Dél-vietnami honfitársaik szólnak hozzájuk Dél-Vietnam földjéről. Pontosabban: a föld alól. Mert a rádióadó is úgy van beásva és rejtve, hogy az amerikaiak minden eddigi erőfeszítése, az adó megsemmisítésére, eredménytelen maradt. Kalózadásokkal próbálnak harcolni ellene. Saigonból, a megfelelő időpontokban a Felszabadulás rádió hi- vójelével megtévesztő adásokat sugároznak, és hamis híreket olvasnak fel, amelyeket igy vezetnek be: A Felszabadulás Hirügynökség jelenti. A hallgatókat e kalózkodások egyre kevésbé tévesztik meg. A Felszabadulás Hirügynökség munkatársai viszont büszkék, hogy az amerikaiak már csak hamisítással kísérelhetik meg félrevezetni nagy hallgatótáborukat. Majdnem olyan büszkék, mint arra, hogy rendkívüli nehézségekkel és nagy lelkiismeretességgel összegyűjtött híreik, a délvietnami helyzetet tárigyalgosan ismertető tudósitá saik egyre kapósabbak szerte a világon. Hanoi, 1966 julius. F. F. ségtől, hogy országában termelhessen, szabadon közlekedhessen. A genfi nemzetközi egyezmények felrúgásával, előbb gyújtó napalm bombákkal, majd legutóbb nyílt városok: Hanoi és Haiphong bombázásával igyekeznek áldozatukat védekezésre képtelenné tenni. A hamu alatt pislákoló bel- és külföldi tisztességes közvélemény félrevezetésére, a hivatalos jelentések és az egész hatalmas kormánypropaganda szervezet azzal igyekszik “magyarázkodni”, hogy ők a két nyílt városban és egyebütt is csak a petroleumkészleteket és élelmiszer raktárakat pusztítják százmázsás bombáikkal. Hogy a civil lakosságból az áldozatok száma “elenyészően csekély”. Ezt a nyilván hazug “magyarázatot”, Arthur Goldberg, az Egyesült Államok követe az ENSZ -nél, nem átalja az aggodalmaskodó pápának megnyugtatásként tudomására hozni. De a hazugot könnyebb utolérni, mint a sánta ebet. Elégséges a párizsi “Le Monde” tárgyilagos tudósítására hivatkozni, mely szerint "A múlt évben az Egyesült Államok bombázó repülői százezer civilt: nőket- gyermekeket és aggokat is beleértve — öltek meg Vietnamban.” (Junius 13. szám.) Magában a kongresszusban is vitát folytattak a civil áldozatok számáról. A Pentagon eltussoló igyekezete dacára is, C. J. Zablocki demokrata képviselő becslése szerint “minden egyes megölt vietnami harcosra, hat további civil áldozatot kell számítani.” Ezen óvatos becslés szerint is, a múlt évben kb. hetvenezer nemharcoló védtelen polgárt gyilkoltak le a hadviselés során. (Lásd The Nation jun. 27. szám.) Dehát “nem a gyilkos, az áldozat a bűnös”. A “bűnös” áldozatnak bűnhődnie kell a keresztény (Befejező közlemény) Hartke szenátor megállapítja, hogy az 1965 feb. 7-i bombázás megkezdése előtt a helyzet kedvező volt a békés megegyezés megindítására. Szerinte Koszigin orosz miniszterelnök, a bombázás előtt megkezdett béketörekvések eredményeként 1965 február 16-án azt javasolta, hogy Észak Vietnam és Kina egyezzenek bele a minden feltétel nélküli nemzetközi béketárgyalásba. Egy hétre rá De Gaulle, francia elnök is a békés megegyezést sürgette. A javaslatot követő napon U Thant is igyekezett befolyását a béke érdekében latba vetni és többek között ezeket mondotta: “Ha a nagy amerikai nép ismerné a való tényeket, a délvietnami fejlemények hátterét, bizonyára egyetértene velem, hogy nincs szükség a további vérontásra.” Mansfield szenátor súlyos tényei Mansfield szenátor visszatérve Vietnamból, olyán tényekét hozott napvilágra, melyek rámutatnak, hogy az amerikai kormány a háború felfokozásával kikényszeríti az észak-vietnami csapat- erősitéseket. Rámutatott arra is, hogy az Egyesült Államoknak 1965 májusában 34,000 katonája volt Dél-Vietnamban, de már 1965 nov.-ben 165,700 volt a létszám. Ez az egyre fokozódó katonai létszám kényszeritette ki Észak-Vietnam beavatkozását és katonáinak délre vonulását. Ennek ellenére a szenátor szerint a 230,000 katonából, mely az amerikai és dél-vietnami hadsereg ellen harcol, csak 14,000 volt észak-vietnami. Mansfield az amerikai háborús felfokozásnak tulajdonította azt is, hogy a Vietcong is egyre fokozta támadásait és robbantásait. Amerikai válasz az olasz békeközvetitésre 1965. dec. 17-én a St Louis Post Dispatch megírta a szenzációs hirt, hogy nov. 20-án Fanfani olasz külügyminiszter közölte Goldberg amerikai ENSZ megbízottal, hogy La Pira olasz tanár beszélt Észak-Vietnam vezetőivel, akik a békés kibontakozás lehetőségének elősegítését óhajtják. Leszögezték feltételeiket a fegyverszünetre, az amerikai katonák további partraszállásának beszüntetésére és Hanoi négy pontos programjának elfogadására. Ez a beszélgetés nov. 11-én történt, Fanfani erkölcs nevében is. Ezzel érvel a hivatalos ameri* kai diplomácia, mely minden megnynaiKOzasaoan békeszólamoktól duzzad. Amikor az expediciós amerikai hadsereg és a légiflotta állandó növelését és fokozott akcióit “igazolni” igyekszik. Álnok kétszínűséggel harsogja, hogy a tömeggyilkosságokkal csak Észak-Vietnam kormányát akarja arra kényszeríteni, hogy leüljön a tárgyalóasztalhoz békét kérve. Csak természetes, hogy a Hanoi-i kormány jogos követelését: — miszerint a béketárgyalások előtt az amerikai hadsereg vonuljon ki bombázó repülőivel együtt Dél-Vietnamból, továbbá, hogy a még 12 évvel ezelőtt Genfbep létrejött nemzetközi egyezményt Dél- és Észak-Vietnam egyesítésére zavartalanul hajthassák végre — a washingtoni kormány, mint “kommunista provokációt” mereven visszautasítja. Hogy az imperializmus végső korszakában a hivatalos nemzetközi jogérzés milyen mélyre süly-* lyedt, arra jellemző, hogy a szocialista országokon kívül csak a francia kormány foglalt nyíltan állást az amerikai diplomácia és a Pentagon nyaka- tekert “magyarázkodásával” szemben. De nem szabad elfelednünk azt a növekvő ellenállást és ellenszenvet a vietnami tömeggyilkosságokkal szemben sem, mely világszerte — és elsősorban az Egyesült Államokban magában megmutatkozik. Ez a tisztességes világközvélemény még élénken emlékezik a TI. világháború végére, amikor a Szövetséges Hatalmak Nürnbergben törvényt ültek a náci háborús bűnösök felett. Amikor a fejetetejére állított érvelést, hogy “nem a gyilkos, hanem az áldozat a bűnös”, újra talpára állították. Amikor felháborodással utasította vissza a nemzetközi törvényszék, a náci generálisok: a “náci Pentagon” védekezését, hogy “ők csak Hitler felső parancsára” cselekedtek, amikor tömegmészárlásokat és koncentrációs táborokat szerveztek. A jelenlegi vietnami tömeggyilkosságokat szervező és zsoldosaikkal végrehajtó katonai pártnak s vérszomjas követőiknek erre kellene gondolniok. Arra, hogy elérkezik majd a leszámolás órája, amikor az áldozatoknak elégtételt szolgáltatnak a tömeggyilkosok méltó megbüntetésével. dec. 6-án kapta kézhez New Yorkban Rusk válaszát, melyet dec. 13-án továbbított Hanoiba. Dec. 15-én, mielőtt Hanoi válaszolhatott volna, az amerikai repülőgépek első Ízben bombázták Haiphong környékét, elpusztították a várostól 14 mérföldre lévő villanyáramfejlesztő telepet. Ez történt annak ellenére, hogy Goldberg nagykövetet figyelmeztették — ahogyan a St. Louis Post Dispatch megírta — hogy Ho Chi Minh nem bocsátkozik tárgyalásokba az Egyesült Államokkal, ha bombázzák a Hanoi-Haiphong körzetet. Hartke szenátor véleménye szerint szükséges a tények ismerete, de meglepetésére — mondhatnánk felháborodására—Arthur Sylvester, a Johnson kormány embere kijelentette, hogy ha az amerikai nép azt hiszi, hogy a valóságos tényeket ismertetik vele, akkor ostoba. Ezután felvetette Hartke szenátor azt a kérdést, hogy vajon nem volt-e őszinte béketörekvés Johnson elnök részéről a 37 napos bombázási szünet dec. 24-től jan. 31-ig? S meg is adta rá a feleletet. Jan. 27-én az amerikai hdsereg nagy támadást kezdett az Operation Masher néven, jan. 28-án 300 US katona került szembe 500 Vietkonggal. a következő napon Johnson elnök elrendelte a bőm bázás újbóli megkezdését. Ürügyül azt hozták fel, hogy a bombázási szünet alatt a Vietkong és Észak Vietnam állandóan készült ° t-~->iHásra. Hartke szerint a tények a következők: Az amerikai had vezet őség azt állította houv É°zak-Viet- namból havi 1,700 helyett 4,500 főnyi erősítés szivárgott be a délre. Anélkül, hogy ezt az adatot vitatná a szenátor, megállapítja, hogy az amerikai hadsereg ugyanezen idő alatt 14.000 katonával gyarapította létszámát és a bombaszünet utolsó 10 napján, jan. 18. és 28. között 6.000 katonát szállított partra. Hartke szenátor erre a súlyos kétszínűségre megállapítja, hogy ha őszintén békét akarunk, azt szóval és tettel egyaránt bizonyítanunk kell. Jan. 20-án Hartke szenátor beszéde szerint a NY Times megírta, hogy Anglia. Franciaország, Japán, mind az Egyesült Államok szövetségesei, valamint Európa szocialista országainak kormányai és több semleges orszáo kormánva ^érie a bombázási szünet meghosszabbítását, de Washingtonban mindezt figyelembe sem vették. Vance Hartke szenátor is telszólal Rámutat arra, hogy valahányszor békés megegyezésre történt , kezdeményezés, Johnson a háború felfokozásával gáncsolta azt el.
