Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-21 / 29. szám
Thursday, July 21, 1966. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD ft A szénre épült város Oroszlányt a föld mélyének kincse, a szén tette várossá. Oroszlány, Vértessomló és Bököd községek határában barnakőszén medence terül el... Állítólag 94.7 millió tonnára tehető szénmennyiség. Már 1915-ben kezdték itt a kutatást, de nem sok jövőt jósoltak neki. Talán sohasem került volna sora bányászásra, ha a II. Világháború kitörése miatt arra szükség nem lett volna. A 30-as években Tata is keveset termelt, a gazdasági válság következtében. 1937-ben kezdték napi 1—2 vagon szén termelésével. A rendszeres fejtési műveletek 1942-ben indultak meg. Főképpen Tatabányáról hozták a munkásokat, mindössze 3 helybelit vettek fel. Kulturháznak, üzemi fürdőnek nyoma sem volt ebben az időben. A munkásság a legkisebb engedményt is nehéz harcok árán kapta. 1945-ben kezd ődött az uj élet.. A kezdet nem volt könnyű, mert a fasiszták itt harcoltak a hegyekben, amig a szovjet csapatok ki nem kergették őket. 1947-ben érték el a háború alatti termelés szintjét. A bánya álla- mositása után indult meg teljes erővel a munka és az uj tárnák feltárása. 1946-ban 1740 a község lakosainak száma, 1949-től kezdve több százan települnek ide Nó- grádból, 1951-ben 350 brennbergi bányász választotta Oroszlányt lakóhelyül. A jó kereset hozta ide a munkásokat az Alföldről és a Dunántúlról is. Korszerű lakásokat is építettek. A környék falvaiból is jött a nép. így lett 1954-ben város Oroszlány. Ma 1 a k osságának száma 20,000. Három általános iskolája 3,100 gyermeket tanít évenként. Bányász és iparképző iskolával, gimnáziummal, 4 bölcsődével és hat óvodával rendelkezik. Szebbnél szebb családi házak épülnek az u. n. Borbála—telepen. Hosszú utcasorokban kertekkel körülvett háromszintes házak adnak modern, szép lakóhelyet a bányászok családjainak. A harmadik generációs velünk levő amerikai ifjú, Takáts Pál szerette volna meglátogatni apja régi barátját, akiről sokat beszéltek neki otthon. Mokri Pálnak hívták és megígérte otthon, hogy ellátogat hozzá. Előzőleg irtunk Mokri Pálnak jövetelünkről, úgyhogy készséggel fogadott bennünket. így hamarosan rájöttünk tévedésünkre is. Mokri Pál ugyanis nem a jó barát, de annak ugyancsak Pál nevű fia volt, mert Takáts régi barátja már örök álmát alussza, fiatalon, 51 éves korában hunyt el. Uradalmi kovács volt Körtvélyes-Pusztán, Oroszlány mellett. 1937-ben jöttek vissza Oroszlányba és bányagépész lett az apa. Az ifjú Mokri régen a Hangya szövetkezetnél, 1946-tól a Földműves szövetkezetben dolgozott. 1950-ben kezdett el tanulni és 33 éves korában végezte az egyetemet. Ma a Városi Tanács végrehajtó bizottságának tagja, 1958-ban megválasztották országgyűlési képviselőnek és azóta is tagja az országgyűlésnek. “Sohase hittem volna, hogy igy megváltozik életem. Bejártam Németországot, voltam Ghánában, Guineában és a Mali köztársaságban. Esténként filozófiát tanítok. Három leányom van, a legidősebb 18 éves, a középső 14 és a legkisebb 11,” mondta Mokri Pál. A tárnában Csodálatos élményben volt részünk. Kérésünkre Mokri Pál felhívta a bánya vezetőségét és engedélyt kért, hogy látogatást tehessünk az egyik tárnában. Láttam már a Ford gyárat, a Bethlehem Steelt, a Hammondi acélműveket és még néhány nagy üzemet, de bányában, a föld mélyén még sohasem jártam. Nem is tudom leirni, hogy mit éreztem, mikor teljesen átöltözve rendes bányászruhában, vállamon bányászlámpával és a monoxid gáz elleni védőtáskával, tehát a rendes kötelező teljes bányászfelszereléssel, Takáts Pállal, az izraeli polgárral és egy ifjú bányamérnökkel együtt leszálltunk a 100—130 méter mélyen fekvő tárnába, hogy megnézzük a szén fejtését és megfigyelhessük közelről a bányászok igazi életét, illetve munkáját. Mindig nagyon tiszteltem a bányászokat, de ha lehetséges, most ez a tisztelet meghatványozódott részemről. Több mint két órát járkáltunk a bányában s bizony a felszereléssel még a járkálás sem volt valami könnyű dolog. A lift levitt ugyan bennünket a tárnába, de onnan a járás nem mindig könyü, síkos volt néha a talaj, itt-ott bokáig vízben jártunk. Mellettünk szaladtak a csillék telve szénnel. A bánya korszerűnek látszott, mert minden géppel ment. A csillékbe a szenet széles mozgó övszerü valami szállította és állandóan figyelnünk kellett, nehogy rálépjünk a szalagszeriiségre, bár a fiatal bányamérnök mondta, hogy nem történik nagy baj ha rálépünk is, csak húzzuk meg a felette levő huzalt és az azonnal leállítja a “conveyort”. Le is kellett néha állítani, mert bevallom, elég ügyetlenül járkáltunk a szokatlan környezetben és a tárna keresztül-kassul ment a föld méhében úgyhogy néha át, illetve keresztül kellett lépni a szenet szál litó övön, hogy tovább jussunk a szénfejtés felé. Csak a járkálás közben értettem meg, miért ragaszkodtak ahhoz, hogy csak teljes bányász felszerelés viselésével mehetek le a tárnába. Jól is néztem volna ki könnyű nyári ruhában, magassarku cipőmben a hideg tárna m é 1 yén! Biztosan orra buktam volna néhányszor a pocsolyákban, amelyeken keresztül gázoltunk a hosszú utakon. Sok, sok csapóajtón is keresztül mentünk és csodálatosképpen mindenütt jó, sőt erős levegőt találtunk, sokszor huzat is volt, biztosan a jól működő szellőztető következtében. Lassan alacsonyabb lett a felettünk levő mennyezet és elérkeztünk oda, ahol hidraulikus oszlopszerüségek tartották fel a tárnát és a vájárok dolgoztak a szénfal megbontásán. Ez is egy hatalmas géppel ment, azt mondták angol gép volt, bár szovjet gépeket is h a s z nálnak. A bányászok kezében pneumatikus csákányok voltak és azzal köny- nyebben dolgozhattak, mint a kézi, illetve régimódi egyszerű csákánnyal. Beszélgetés a bányászokkal Megjelenésünkre bizony abba maradt itt a munka, mert nem tartott sokáig, amig észrevették, hogy idegenek jöttek a bányába. Kérdéseinkre, hogyan élnek, szörnyen panaszkodni kezdtek, hogy nem tudnak megélni keresetükből, nem jut elég húsra, stb., miután felemelték a húsárakat. Valamelyik azért elrestelhette magát, mert hirtelen a legjobban panaszkodóhoz fordult és azt mondta: “Te beszélsz? Hány disznót öltél az idén?” A másik zavarba jött és igy felelt: “Hát nem éppen rólam van szó, de mindannyiunkról.” Mennyi a keresetük havonta? kérdeztem. 3,5004,000 forint, felelte, a kérdezett. Csak maga keres itt annyit?” kérdeztem. “Nem kérem, mi itt mind egyformán keresünk, mert brigádban dolgozunk, csak a nem szakmunkások keresnek kevesebbet, meg a csilések is. Mint bányászok 30 %-os bértöbbletet kapunk, mint veszélyességi pótlékot,” felelte egy másik. A beszélgetés során kiderült, hogy egyeseknek van ugyan családi házuk is a környék valamelyik falujában, de szeretnének lakáshoz jutni benn a városban, mert a házbér roppant olcsó és a lakások szépek és korszerűek. A panaszkodónak ez fájt legfőképpen, mert bizony az igaz, hogy nem győzik az építkezést, és sokan legényszállóban laknak, ha olyan messze laknak a bányától, hogy nem érdemes naponta hazamenni. Bizony olyanok is dolgoznak a bányában, akik havonta csak egyszer láthatják családjaikat, bár akkor hosszú weekendre mehetnek haza (4 napra). A lakás valóban komoly probléma egyesek részére, de észrevettem, hogy panaszuk egyes részei alaptalanok. Végighallgattam őket, majd megkérdeztem; “Vannak-e itt régi bányászok, akik Horthy alatt is itt dolgoztak, a nagy sztrájk idején?” Sajnos ezek mind a fiatalabb generációból valók, akiknek fogalmuk sincs már a régi magyarországi munkás- és bányász-életről, amikor—mint az én szülőfalumban is—húst csak akkor evett a paraszt, ha a csirke beteg volt és le kellett vágni, vagy karácsonytájban, ha sikerült egy disznót felnevelni. A munkás hagymát evett kenyérrel hétszámra és álmodni sem mert volna összkomfortos, fürdőszobás lakásokról, ami ma egészen természetes mindenki részére, bár való igaz, hogy még nincs elég lakás, hiszen ma mindenki képes házbért fizetni, nem kell, hogy egyszoba-konyhás lakását ágyrajárókkal ossza meg, mint a régi világban. “Hát igen, nem futja húsra a keresetből, mert sok kell a gyermekek taníttatására, no meg orvosra, kórházra is időnként, mint nálunk Amerikában?” kérdeztem. “Hát arra aztán nem igen kell,” — felelte az előbb még panaszkodók egyike. “Azt meghozta nekünk a szociálizmus. Négy gyerekem jár iskolába, egyik rövidesen egyetemre megy, orvosért és kórházért pedig nem kell fizetnünk. Ha dolgozni akar az asszony, vigyáz a bölcsőde az apróságra is,” mondta. “Azelőtt többet kerestünk, jobb volt a vágat és 6,000-ret is megkerestünk havonta, most meg nem,” mondta. Elbúcsúztunk a bányászoktól és kifelé bandukoltunk a tárnából. Még jóidéig tartott, amig keresztülvágtunk a szénhordó szalagon, majd elértük a csilléket és a felvonót és felszínre érkeztünk. Fenn már várt ránk Mokri Pál képviselő és a bánya néhány más tistviselője. Kevesen voltak jelen, mert éppen aznap volt egy bányászati műszaki konferencia és a mérnökök mind ott voltak. Megnéztük a bányászok fizetési listáját és bizony kitűnt, hogy többet keresnek, mint Mokri, az országgyűlési képviselő. Abban viszont teljesen jogos a panaszuk, hogy nem bírják elég gyorsan építeni a ház akat azok részére, akik szeretnének a városba beköltözni. Azt remélik ugyan, hogy az uj öt éves terv részben ezt is megoldja, hiszen már elkészült az uj házgyár, amely a kész elemeket szállítja majd az építkezésekhez. Nem vándoroltak volna ki soha. . . Közben megérkezett Takáts Pali egyik helybeli rokona is, akivel örömmel üdvözölték egymást, bár a mi Palink nem sokat tud magyarul, de öregnek, fiatalnak szervuszt mondott, az idősebbek nagv derültségére. Most már Palinak kellett mesélnie családjáról és az itt látottakról. “Sajnos én nem tudok hasonlatot tenni, mert még sohasem jártam itt. Annyit azonban mondhatok, hogy nem hiszem, hogy nagyszüleim kivándoroltak volna, ha igy élhettek volna, mint a mai bányászok. Pennsylvania államban lakunk és ott igen sok bányát bezártak, mert nem kell a szén, inkább olajat használnak, s rengeteg a munkanélküli bányász. Itt csak rosszban volt részük nagyszüleimnek, mégis hazavágytak. N a g yapám bányász volt Amerikában, nagyanyám kosztosokat tartott, mosott, vasalt, takarított, főzött s egyszerre harminc embernek sütötte a tányérnagyságu palacsintákat. Kuporgatott, hogy hazajöhessenek. Apám Bethlehemben született, három éves volt, amikor hazahozták. Nagyapámat háborúba vitték itthon és utána megvakult, úgyhogy vissza sem mehetett, mert igy világtalanul nem engedték be újra Amerikába. Itthon halt meg, de apám, miután ott született, 1927-ben visszamehetett. A Bethlehemi acélműveknél dolgozott évekig. Ott nincsen erdősáv az acélüzem 'és a lakótelep között, mint Dunaújvárosban. A felcsapó lángnyelvek bevilágítják a magyar munkások házikóit és ha éppen mosás van, az asszonyok újból kezdhetik, mert a kötélén lógó ruhák bizony telve lesznek korommal. Elmesélem édesapámnak, amit láttam, s remélem, hogy el tud majd jönni, hogy személyesen is láthassa, ami itt van, mert ő azt hiszem igazán tudja majd értékelni az itteni fejlődést.” Az “Aranycsille” szép korszerű vendéglőben étkeztünk, utána e 11 átogattunk a “Béke” bányászszállodába, ahol nem vesznek be turistákat, csak a bányában dolgozókat, havi 180 forintért. Gyönyörű klubterem, kettő is, TV. — rádió, sakk és egyéb társasjáték lehetőségekkel. Könyvtár, szép korszerű, minden modern kívánalomnak megfelelő étterem, négyágyas szobák, minden emeleten két sor, tiz-tiz zuhanyozóval, természetesen hideg-meleg vizzel. Két nagy mozi is van a közelben, de csak az 500 férőhelyes szélesvásznú Ady filmszínházat volt időnk megnézni. A beszélgetés során kitűnt, hogy fél Oroszlánynak vannak rokonai Amerikában, különösen Bethlehem, Pennsylvaniában. Rokonaiknak ezúton is meleg üdvözletüket küldik. ** MAGYARORSZÁG lakossága junius 1-én 10 millió 175 ezer fő volt. Junius 1-ig idén ösz- szesen 59,739 gyermek született és az év első öt hónapjában a természetes szaporulat 14,790 volt. — Nagy a vendégjárás Sopronban az ünnepi hetek első napjaiban. Az első két napon valamennyi szálloda, turistaszálló, camping és vendégszoba megtelt. Több mint ötezren keresték fel a várost. — 103 uj mezőgazdász érkezett Szabolcsba. Az ország különböző felsőoktatási intézményeiben végzett fiatalok a Nyírségben, Szatmáron, valamint az Erdőháton szereznek tapasztalatot a nagyüzemi termelésben és az üzemirányításban. e+J SZABADTÉRI néprajzi múzeumot létesítenek Szentendrén. A város határában, az öreg forrásnál csaknem száz házat építenek fel majd Magyarország 25 legjelegzetesebb néprajzi tájegységének stílusában.
