Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-01 / 48. szám
Thursday, December 1, 1966 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 «MMHtMMIttMMCMMtMMtMtHMM« Gárdonyi Géza: TANÁCSKÉRÉS Gárdonyi Géza (1863—1922). A népszerű Egri csillagok Írója pályáját paraszti tárgyú karcolatok Írásával kezdte. A történeti regények mellett (A láthatatlan ember, Isten rabjai) mindvégig a parasztság életének Írójaként tartották számon. A falu embereit nagy melegséggel és szeretettel, de sokszor felszínesen ábrázolta. Egyszerű észjárású, tiszta erkölcsű parasztalakjaiból hiányoznak a viharzó szenvedélyek és az osztályharcos indulatok. Idillizált, napsugaras társadalmi környezetük pedig korántsem fedte a századvég parasztságának igazi, valóságos életét (Az én falum). A parasztemberek külsejét, mozdulatait, mondatfüzését, tehát jellemük felületi jelenségeit azonban Ízesen, hűen elevenítette meg. Tiszta, áttekinthető és tömör szerkesztő- illetve stiluskészsége jelentősen hozzájárult olvasottságához. Éppen kibocsátottam a gyerekeket. Az udvaron összefogózkodnak: mindenki azzal, amelyikkel egy tájon lakik. — Dicsérjük a Jézust! Akkor látom, hogy a hideg esti homályban egy szűr áll a kapu mellett. A szűrben persze ember is. Várja, mig a gyerekek kivonulnak, hogy aztán bejöhessen. Istenes Imre volt a szűrben, az idősebbik Istenes Imre, akinek a feje annyira hasonlít az uraság szelíd fekete kutyájáéhoz. A fején az ünnep- Jős kalapja, a lábán meg az ünneplős csizma. Valami fontos ügy hozhatta. — Kerüljön kend beljebb. S az iskolába vezetem. — Hogy és mint vannak odahaza? — Köszönöm a kérdésit, mester uram, hála istennek... Mig én gyertyát gyújtottam, leült az első pad sarkára, ahol a fia szokott ülni. A vastag tehén- szőrszürön bizony nyomni is kellett egyet, hogy beleférjen, de aztán úgy ülhetett, mintha karos- székben ülve: egyik könyöke az első pádon, a másik a második pádon. — Esső lesz — mondotta —, vagy essö, vagy hó, de mégis inkább esső. A kalapját odatette az első padra, ahova a fia szokta az irkáját tenni. Szemébe hulló fekete haját oldalra tolta. Azután látva, hogy én pipára gyújtok, ö is elővette a makráját. Néhány kérdést intéztem hozzá, hogy mennyi őszit vetett? Termett-e bőven kukoricája? Jó-e a vize az uj kútnak? Aztán elhallgattam. Jeleztem ezzel, hogy várom a panaszt. Istenes Imre megsimitotta a bajuszát, és a csizmájára pislogott. — Hát az Imre? — kérdezte fölemelve a fejét. — Hogy viselkedik tanulás erányába... — Hát: tudja azt kend, hogy ő a legjobb. Már két esztendeje hallja ő ezt, de hát hallhatja-e elégszer bárki is a fia dicséretét. — No — szól derülten a padra nyomintva a tenyerét —, hát éppen ezért jöttem. De mert nem illik, hogy csak úgy röviden elüsse az ember a dolgát, előbb masinát ránt végig a szűre belsején, és rátartja a kialudt pipára. A pipa újra füstöt vet. Belenyomkodja a kisujját, hogy még jobban égjen. Hát jobban is ég az. Most aztán beszél. — Mert, hogy az éjjel nem tudtam aludni, egyszer csak megszólal ám az anyjuk az ágyban. (Istenes Imre ti. nem az ágyban alszik, csak úgy a subába burkolódzva.) Aszongya; — Nem alszik kend? Mondok: — Nem. — Hát — aszongya — mér nem alszik kend— Mer nem tudok — mondok. Aszongya erre: — Tán valami baja van kendnek, isten mentsen. — Nem — mondok —, nincs semmi bajom. — Hát — aszongya — akkor mér nem alszik kend? — Hát — mondok — azért, mert nem tudok. .. — Erre egy kicsit elhallgattunk. Azt gondoltam, hogy mán el is aludt. Hát egyszer megint csak megszólal, hogy aszongya: — A hízóra gondol kend? — Nem arra gondolok — mondok. Itt Istenes észrevette, hogy a pipa megint nem füstöl. Hát újra meggyujtotta, miközben tovább beszélt: — ISlert nem eszik az egyik hízóm mán két napja, csak álldogál meg hallgat. Mondok, mi a fene lelte ezt a gyisznót? Elmentem a kanászér, hogy tegyen vele valamit. Hát az rá is olvasott meg kifüstölte az ólat. Tiz krajcárt adtam neki. Hát azt mondta, hogy még egy napig vesztegel a gyisz- nó, azután úgy eszik, mint a farkas: vagy pétiig megdöglik, ha isten is úgy akarja. Istenes Imre nagyot kanyarodott itt a néhai hi- zóinak történetében, de ezután visszatalált a feleségéhez. — Hát — azt mondja —, hogy a hízóra nem gondoltam, azér vót, mert az Imre felől gondolkodtam. Hallod, mondok az asszonynak, Imre forog nekem az eszemben. — Imre-é? — mondja az anyjuk. — ő — mondok. — Hát aztán mit akar kend Imrével? — Hogy mit akarok? Semmit — mondok —, csak éppen arra gondoltam, hogy megáldott vele bennünket az isten. , — Az ám — mondja az anyjukom —, hála istennek. Istenes Imrének átszállt a tekintete a falon függő ábécés táblákon, azután a kályha nyitott ajtaján állott meg. Folytatta: — Mert hogy Szent István király után való szerdán gabonát vittünk a vásárra, hát lám a zsidó föltesz egy kilót, nem is egy kilót, hanem egy mázsás körtét, melléje meg az aprajából is holmi rezeket. Csak rakosgálja, csak rakosgálja. No, mondok a fiamnak: — Most nyisd ki a szemed, az árgyélusát. Istenes eközben elővonta dohányzacskóját, és újra pipát tömött. Látszott rajta, hogy a búzaeladás nagy sora neki a nyár történetében. Az én figyelmem azonban már elhagyta Istenes Imrét. Tudtam már, hogy mit akar. A búzaeladás történetébe bele fog szövődni az áldomás története is: hogy mit ettek, mit ittak, mit vettek utána a pénzen, hogyan alkudtak, hogyan nézték meg a szent- egyházat, mi a különbség az ottani orgona meg a mienk között — mindez részletesen és találó szavakkal szövődik egymásba, és skófium gyanánt csillan meg benne itt-ott az Imre gyerek. Azután megint más dűlőre tér át a beszéd: nem vesz ő azon általutat az igazi céljához, csak tapogat majd szóval, és közben-közben rávizsgálódik majd az arcomra. Mert beszélni beszélhet az ember akármit, csak bolondot ne mondjon: — márpedig ur előtt könnyen rátéved az ember. Hát mondom, mikor ő a búzaeladást beszélte, már akkor én a jövendő utjain kisértem az Imrét. Láttam, hogyan ád el egy ökröt Istenes gazda, és hogyan ballag az ünneplős parasztruhába öltözött fiúval a dignáziumba. Itthon mindenki tetszéssel nézte a gyereknek a ruháját, a városban különb ruhák is vannak. Idegen és elhagyott egyszerre a kis Imre. Az úri fiuk hátra taszigálják, fitymált jövevény. Elszorult szívvel vonja meg magát a kevély pávacsirkék között a padban. — Nini, a paraszt: — mondják azok, —, milyen hosszú hajat eresztett! Talán be akarod fonni, mint a leányok? A másik meg azt mondja: — De derék a csizmád. Nem szoritja-e a lábad ? S a másik is szól: — Az ágyból szoktál-e beleugrani vagv a székről? Az Imre gyerek elborult arccal megyen haz'a. Kicsi, gyönge szivét hollók marcangolják. Gyűlöli és szégyelli a haját. A lábán égnek a parasztcsizmák. Legubbad a kis zöld ládájára, és a melléből felszakad egy-egy sóhajtás: —Miért vagyok én paraszt ? Otthon az apja gyémántja volt. Hosszú, fekete haját meg-megsimogatták. Csizmáját remekbe csinálta a mi Ádámunk. Ki érdemli meg, ha ö nem ? Legjobb tanuló volt. Az apák előtte mondták a fiaiknak: ít — Olyan légy, mint Istenes Imre. A városban ő az utolsó. Ahányszor megszólal, nevetnek rajta. A magazint úgy ejti ki, hogy ba- gazium, a féderveiszről meg azt mondja: fédör- bajsz. Bolondot fordítanak belőle: még a beteg diák is prudenciáért küldi a patikába. És ő megy szívesen. Úgy szeretne valakit szeretni! Nincs hozzá meleg szava senkinek. A tanár is, hogy ijedtében nem tudott felelni, azt mondta neki: — Kapa való neked, te füles! Szegény kis mártír! Mennyi tüzpróbán mégy te keresztül, mig annyira megkeménvedel, hogy nem serked vér a lelkedből minden kis karcolás után. Apád nem tud arról semmit. Boldog mélá- zással gondol mindig reád! Ur lesz belőled, ő csak ezt látja; a parasztok köszönni fognak neked, és a szolgabiró barátjának nevez. Valaki kérdi: — Hallja kend, ki az a szép tekintetes ur? — Hát ki volna: az én fiam. Egyik hold föld a másik után postázik föl a városba. A kis Imréből nagyobb és nagyobb Imre leszen. Belenövődik mindenféle idegen tudományba, idegen szokásokba. De micsoda szomorú látvány az öregarcu ifjú, akit a sors elvezetett a mezők békéjéből, s magára hagyott a köves idegen- ségben. Belekerült az élet zugó forgatagába, s gyönge inakkal erőlködik, hogy el ne essen. És nem esik el. A fóka eb volt valamikor, s uszóhár- tyái nőttek. A hegyen álló fának már növendék korban megkeményedik a dereka. A parasztfiucs- ka is megtanulja idővel, milyen nyakkendő való a szmoking mellé, és hogyan kell tartani a teáscsészét, mikor állva isszák. A vén paraszt meglátogatja néha a fiát, s nem véli, hogy pirulva megyen vele az utcán. Hogy lép az apám, mintha mindig térdig járma a sárban! — gondolja a fiú, és milyen kacskaringósan, nehézkesen beszél. A haját megereszti, mintha el akarná adni. A bal kezében kenyeret fog evés közben, mintha a kenyér meg a bal kéz együvé tartozna. Végigömlik rajta a hideg, mikor az öreg azt mondja: fédörbajsz, bagazium. Ha valaki meghallotta volna. Átvergődik az élet tavaszán. (Micsoda tavasz az, amelynek nincs virága!) Valahol káplán lesz vagy orvos, vagy tisztviselő. Az ő arcában is van valami az öreg fekete kutyáéból, csakhogy fiatalabb, a tekintete pedig éles és határozott irányú. Akkor már fölébrednek benne az emberi lélek alvó angyalai: keresi az alkalmat, hogy apját, anyját, megbecsülhesse. Az öreg Istenes nehezen mozdul már, de azért egyszer a fiának valamelyik örömünnepére fölkászálódik és elmegyen. Ifjabbik Istenes Imre az asztalfőre ülteti őt, és azt mondja a barátainak, nézzétek: — Ez a jó öreg paraszt, ez az én apám! Hej, de az öreg paraszt már akkor egynéhányszor hanyatt vágódott a sikos parketten! Az asztalnál, hogy az inas kínálta, maga elé vette' az egész pecsenyéstálat; az adóról beszélve, rekla- málincsadót említett: mikor a mellette levő ur szivarral kínálta, mind a négyet kimarkolta a tárcájából, s mikor az a maga égő szivarját nyújtotta oda, hogy rágyújtson, az öreg boldogan mosolyogva vette azt el, és ő szívta tovább. Micsoda anekdotákba kerültek! Mennyire elválasztódnak egymástól! ■■■.■> ü Az öreg megérzi, hogy a fia nem az ő régi fia, hanem csak egy abból fejlett idegen. A fényes úri szoba zavarja a szemét. Az asztalnál hangzó beszédeknek csak a szavait érti, a velejét nem. Elgondolkozik ott az asztalfőn, hogy volt eg.y kis fekete hajú fia, aki a legjobb tanuló volt az iskolában; hogyan követte az mindig szántásban, vetésben ; hányszor gondolta ő: ha ember lesz ebből a gyerekből, ő szánt-vet, az övé lesz minden föld, és ő majd ősz fejjel ballagdál mellette. Vagy talán csak a föld végén üldögél az unokáival, akik koszorút kötnek pipacsból meg láncvirágból; kergetik a cserebogarakat meg a pillangót, és minduntalan mondogatják: — Nagyapó, kedves nagyapó! Mindez szép és érdemes is rajta elmélkedni. Igaz, hogy az úri szoba is szép, de szebb a mező, a szántóföld, erdő, az ég, a csönd, az egyszerű élet. A fiú is elgondolkodik az asztal túlsó végén. Miről gondolkodik? Talán éppen arról, amiről az apja. A'kályhából kiáramló fény megvilágította a szűrös fekete embert; megvilágította derült és bizalmas orcáját. Jóízűen pipázott, és az uj csizmát vidáman lógázta. — Hát bezony: azért jöttem én, mester uram, hogy az Imre gyereket, a fiamat. . . beadnám a tavasszal a városiba. ISMÉT KAPHATÓ I “LEARN HUNGARIAN” \ Bánhidi-Jókay-Szabó kiváló nyelvkönyve angolul beszélők részére, akik magyarul / akarnak tanulni S Gyönyörű, keménykötésben, finom papíron, rajI zokkal és képekkel — 530 oldal — a Budapesti * Tankönyvkiadó Vállalat kiadásában Ára $4.00 és 20 cent postaköltség Megrendelhető a MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALÁBAN L 130 East 16th Street, New York, N. Y. 10003 | vwvvwwwvwwwwwsvywwvsuwv
