Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1966-10-27 / 43. szám
Thursday, October, 27, 1966 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 PÉTER JÁNOS BESZÉDE AZ E.N.SZ. KÖZGYŰLÉSÉN A Magyar Népköztársaság külügyminisztere elitéli az amerikai agressziói Vietnam ellen A háború és béke nyomasztó kérdése foglalkoz: tat bennünket ismét ebben a közgyűlési vitában, így van ez, mert a háború és béke kérdése forog kockán a mai nemzetközi helyzet növekvő válsága közepette. A hosszú hetek óta tartó közgyűlési vitában tárgyalt kérdések négy döntő fontosságú problémára vezethetők vissza. Ezek a következők: a vietnami háború, a “harmadik világ” perspektívái, az európai biztonság és az Egyesült Nemzetek Szervezetének szerepe. Ezek a kérdések különböző jellegűek ugyan, kihatásuk a háború és béke esélyeire nem azonos, de mégis összefüggnek egymással, bármelyiknek a fejleményei jó vagy rossz irányban befolyásolhatják a többit. A háború es béke tragikus dilemmájával ma nagy remények és mély aggodalmak időszakában nézünk szembe. Remény és aggodalom egyaránt tükröződött az ENSZ tagállamok kormányai nevében itt elhangzott sok felszólalásban. A hagyományos gyarmati rendszerek felszámolása után, és amikor a termonukleáris világégés megakadályozása az összes nagy és kis hatalmak hivatalosan hirdetett programjává lett, biztató remény született arra, hogy a világ különböző részein felmerülő minden égető nemzetközi vitás kérdés megoldható békésen. Ezekkel a reményekkel szemben a vietnami agresszió fokozása nemcsak a Távol-Kelet népeit veszélyezteti, hanem beárnyékolja és gyengíti a világ más részein jelentkező biztató lehetőségeket és konstruktiv kezdeményezéseket is. Az újonnan függetlenné vált országok ellen irányuló neokolonialista beszivárgások, cselszövések és támadások, valamint a gyarmati uralom letűnt világának feltámasztását célzó kísérletek kiszámíthatatlan fenyegetéseket és veszélyeket jelentenek nemcsak a harmadik világnak, hanem az egész földkerekségnek is. Remény és aggodalom között nincs békés egymás mellett élés. A reménynek harcolnia kell az aggodalom ellen. Reményeink valóra váltása érdekében fel kell morzsolnunk az aggodalmak okáít. I. Az a legfontosabb és legelső feladata a jelenlegi helyzetben a népek családjában minden jóaka- ratu hatalomnak, hogy közreműködjék a Vietnam elleni agresszió megállításában és olyan megoldás keresésében, amely egyaránt javát szolgálja a vietnami népnek. Délkelet-Ázsia népeinek és magának az egész emberiségnek. A Vietnami Demokratikus Köztársaság kormánya és a Délvietnami Nemzeti Felszabaditási Front véleményének teljes és igaz ismeretében és azzal teljes egyetértésben kijelenthetem, hogy az Egyesült Államok részéről mindeddig semmilyen valódi, érvényes békeajánlat nem történt. Másszóval: az úgynevezett békejavaslatok, beleértve a mostani általános vitában elhangzottakat is, megkerülik a lényeget. Olyan alapvető fogyatékosságaik vannak, amelyek a javaslatokat érvénytelenné teszik. Rövid, de körültekintő elemzésben szives enge- delmükkel feltárom, hogy milyen fogyatékosságai vannak az úgynevezett békejavaslatoknak és hogy ezek a döntő jelentőségű fogyatékosságok miként érvénytelenítik magukat az alapvető javaslatokat. 1. Hallottuk a vita során, hogy az Egyesült Államok hajlandó Észak-Vietnam bombázását beszüntetni, ha ez az intézkedés nem marad egyoldalú engedmény; azaz, ha megfelelő intézkedéssel találkozik a Vietnami Demokratikus Köztársaság kormánya részéről. A Vietnami Demokratikus Köztársaság ellen folyamatos agresszió folyik, amely példa nélkül áll a nemzetek egész történelmében. Ennek az agressziónak feltétel nélküli megszüntetése nem minősülhet egyoldalú engedménynek. Ellenkezőleg, Észak-Vietnam bombázásának abbahagyására tett minden ajánlat, ha az bármilyen feltételhez van kötve, az igazi békés szándékok hiányát mutatja. A tárgyalások és a béke érdekében Észak-Vietnam bombázását haladék nélkül és az esetleges felújítással való bármiféle fenyegetés nélkül kell beszüntetni. 2. Hallottuk a vita során, hogy az Egyesült Államok hajlandó lenne megegyezésre jutni támaszpontjainak és katonai személyzetének visszavonásában — ugyancsak bizonyos katonai és politikai feltételek mellett. Az Egyesült Államok támaszpontjainak és katonáinak puszta jelenléte Dél-Vietnamban a genfi egyezmények súlyos megsértését jelenti. Ennek a visszás helyzetnek a megszüntetése nem tekinthető egyoldalú engedménynek. Történelmi tény, hogy az amerikai szervek már az 1954. évi genfi értekezlet előtt és alatt minden érvet és eszközt latba vetettek, hogy rábírják a franciákat arra, hogy ne fogadják el a tüzszüneti egyezményt, hanem folytassák indokinai háborújukat. De az akkori idők realitásai döntőbbnek bizonyultak a harcias érveknél, és a genfi egyezményeket aláírták. Már az egyezmények aláírásának napján a dél-vietnami képviselők és az Egyesült Államok képviselői megkezdték aknamunkájukat az egyezmények bizonyos rendelkezései ellen, nevezetesen éppen azok ellen, amelyek Dél-Vietnam népe önrendelkezési jogának biztosítására vonatkoztak. Az Egyesült Államok dél-vietnami intervenciója tehát 1954-re nyúlik vissza. Ezt követően az Egyesült Államok beavatkozása lépésről lépésre fokozódott, mennyiségi és minőségi tekintetben egyaránt intervencióból agresszióvá. Az amerikai beavatkozás kiszélesedése az az alapvető tényező, amely a jelenlegi délkelet-ázsiai helyzetet okozza. Nemcsak a vietnami nép érdekei, hanem a többi délkelet-ázsiai népek és általában a világbéke érdekei is az amerikai beavatkozás eszkalációjának megszüntetését és az egész folyamat visszafordítását követelik. A tárgyalások és a béke érdekében az Egyesült Államok katonai támaszpontjainak és csapatainak kivonását megfelelő módon kell garantálni. Minden olyan javaslat, amely a visszavonulást New York állam szeszesital árusítói drágábban adták el a jó kedélyt eredményező folyadékot, mint ahogy az ország más államaiban árulják. Minden jel arra mutat, hogy a szeszesital fogyasztók nyomást gyakoroltak az állam törvényhozóira, akik 1964-ben törvénybe iktatták, hogy az államon belül működő italárusítók nem számíthatnak többet, mint a más államok kereskedői. Lehet, hogy nem volt szükség nagy nyomásra, mert a newyorki törvényhozók is bizonyára élvezik a bort, a pálinkát és a gint (nem beszélve a vodkáról), és nekik is előnyös, ha ezt olcsóbban tudják megszerezni. Akárhogyis történt, a tény az, hogy a szeszesital árkorlátozásának javaslatát elfogadták és Rockefeller kormányzó aláírásával törvényre emelték. Ez ellen a törvény ellen tiltakozik PEARSON’S italárusító vállalat a Wall Street Journalban egy egész oldalas hirdetés formájában. Ez a cég felteszi a kérdést: “Ha ma egy állam törvényhozó testületé meghatározhatja a szeszesital árát, akkor holnap meghatározhatja az élelmiszer, a ruha és egyéb cikkek árát is. . . Ez nem egyéb, mint a szabadkereskedelem beszüntetése, a szocializmus bevezetése. Vigyázz, jön a szocializmus.” így veri félre a vészharangot ez a szeszesital kereskedő. Árszabályozásra van szükség Az infláció átka nehezedik a munkásság vállára, Miért nincs pénz a közegészségre? New York város egészségi szolgálatainak adminisztrátora, dr. Howard J. Brown könyörgött a kongresszusnak, hogy ne csökkentse a “Medicaid”- nek járó szövetségi segély. “A Medicaid program— mondotta —, módot ad arra, hogy emeljük a város rendkívül alacsony egészségügyi színvonalát. Ha valóban civilizáltak vagyunk, akkor kell, hogy gondoskodjunk a beteg és az idős polgárainkról. Mindennek ellenére a képviselőház előkészítő bizottsága kidolgozott szabályokat, amelyeknek értelmében a szövetségi kormány lényegesen csökkentené az államok segélyprogramját. Ez azt jelentené, hogy az egyes államok csak abban az esetben tudnák keresztülvinni teljes egészében a sze- génysorsu családok egészségügyi eláltására szolgáló “Medicaid” programot, ha az államok saját pénzügyi alapjaikból fizetik a különbségét. New York államban például egy négytagú, évi 6 ezer dollár jövedelmű család jelenleg jogosult állami egészségi segélyre, de ha a kongresszus elfogadja a bizottság által kidolgozott szabályokat, az évi 4.150 dollárnál nagvobb jövedelmű családok nem bizonytalanná teszi, az igazi békés szándékok hiányát mutatja. ♦Dél-Vietnam népének ismét szabad kezet kell kapnia, hogy saját sorsát maga alakíthassa a genfi egyezmények pontos megtartása mellett. 3. Hallottuk a vitában, hogy a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabaditási Front képviselői részvételének kérdését tárgyalás esetén meg lehet oldani. Minden olyan javaslat, amely nem veszi kellően figyelembe a Nemzeti Felszabaditási Front programját, Dél-Vietnam népének igazi érdekei ellen irányul. A vietnami nép már több mint két évtizede súlyos megpróbáltatásokat szenved a függetlenségért és békés életért folytatott harcában. Aligha van még egy olyan kormány és nép, amely jobban vágyódnék a békés életre, mint Vietnam kormánya és népe. Amig azonban az agresszió és az intervenció folyik, minden békeszerető népnek kötelessége, hogy támogassa a vietnami nép hősies harcát, és Vietnam népe ezzel a segítséggel biztosan képes lesz arra, hogy a támadásokat elviselje, ellenük szegüljön, sőt le is gyűrje minden eszkaláció ellenére. Világosan meg kell érteni, hogy a hadműveletek és propaganda manőverek eszkalációja sohasem fog a tárgyalóasztalhoz vezetni, viszont kétségtelenül elvezethet egy nagyobb háborúhoz és csak fokozhatja azokat a károkat, amelyeket már eddig is okozott az általános nemzetközi helyzetben. Ha és amennyiben az Egyesült Államok javaslatai megközelítik és találkoznak a Vietnami Demokratikus Köztársaság kormányának és a Dél- Vietnami Nemzeti Felszabaditási Frontnak a javaslataival, akkor a békét helyre lehet állítani, és Délkelet-Ázsia népei újra kezdhetik a genfi egyezmények rendelkezéseinek végrehajtását. (Befejező közlemény jövő heti lapszámunkban) mivel a közszükségleti cikkek ára egyre emelkedik, a dollár vásárló ereje egyre csökken, a munkás megélhetése egyre nehezebb, az életszínvonal egyre alacsonyabb. A helyzet megkívánná azt, hogy a szövetségi képviselők és szenátorok hathatós árkorlátozási törvényt szavazzanak meg az infláció meggátlására. Johnson elnök időről időre beszél az infláció nagy veszélyéről, de semmit sem cselekszik a veszély elhárítására. Egy árszabályozó törvény nem jelent szocializmust. Egy ilyen intézkedés még csak meg sem csorbítaná a mai kapitalista rendszert. Mindaddig, amig a gyárak, üzemek, bányák, bankok magán- tulajdonban vannak, kapitalista rendszerben élünk. Tudja ezt jól, úgy véljük, maga Pearson ur is. Ez a tudat azonban nem gátolja meg abban, hogy félre ne verje a vészharangot s fel ne hívja kereskedő társai figyelmét arra, hogy: jön a szocializmus. Pearson ur ugyanis szocializmusnak nevez minden olyan törvényt és intézkedést, amely a pro- fitharácsolást bármilyen mértékben is korlátozná; Pearson ur magatartásából némi fogalmat alkothatunk magunknak arról, hogy milyen ellenállást tanúsítanának a gyárak, üzemek, bankok és bányák tulajdonosai, ha nem arról lenne szó, hogy az árakat korlátozzák, hanem arról, hogy gyárakat, üzemeket, bankokat és bányákat a magántulajdonból a köztulajdonba helyezzék át. részesülhetnek ilyen segélyben. A javasolt szabályok értelmében azonkívül egészségügyi segélyt csakis. 21 éven aluli szegénysorsu gyermekeknek és 64 éves korig vakoknak, vagy más munkaképtelen egyéneknek nyújtanának és csakis olyan- egészséges személyeknek, akik közjóléti segélyen vannak. Az egészségügyi minisztérium mindaddig visszatartja az egyes államok “Medicaid” programjának kivitelezését, mig a kongresszus a javaslatok értelmében határozatot nem hoz. A kongresszusi vezetők sürgetik a javaslat helybenhagyását, de köny- nyen meglehet, hogy az idő rövidsége miatt tárgyalásra sem kerül, mivel az ülésszakot október 15-én, legkésőbb 22-én kívánják berekeszteni. Ha a javaslatot megszavazzák, a szabályok 1967 április elsején lépnének érvénybe, hogy közben az államok a programban való részvételt megszavazhassák. KIOLVASTAD A LAPOT? ADD TOVÁBB! MÁS IS TANULHAT BEI Öl El VS/WVWV\AAAAAA/VUSAAAA/VVVVn/WUVVlAAIWUVWvAAIWVVtAIUVU /1WA/V>Anrtrt^V^VVWVVVWi«A<' "Vigyázz,jön a
