Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1966-05-05 / 18. szám

6

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Thursday, May 5, 1966

Hallgató ajakkal

Emigráns sajtónkban ritka nivós vita volt a háborús évek magyar íróiról, kik Juhász Vlimos szerint nem tiltakoztak a náci bűnök, a zsidóirtás ellen, aztán pedig “nem tettek vallomást önmaguk és a közösség nevében.” Kovács Imre azzal menti őket, hogy mindenki gyáva volt, de egyes írók “az önvédelem jogán” (vagyis a zsidók) küzdöttek az üldözés ellen; Németh László pedig óvta az Írókat, “vigyázzanak, hogy a nemzet keze feleslegesen be ne véreződjék.” Fenyő Miksa szerint elsősorban az Íróknak kellett volna kiállani, a német megszállás előtt tiltakozhattak volna — s ha nem is mentették volna meg az üldözötteket, megerősítették volna a jobb emberek hitét az emberiségben. De ha akkor hallgattak, most nem kötelezhetők bűnbánóan mellet verni — helyes azonban, ha az embereket a múltra figyelmeztetik.

Az emigráció 22 évig várt e vitára, azok is, akik helyeslik az írók önkritikáját, azok is, akik szerint az íróknak fel kell tárniok a múlt és jelen bűneit. Három késő cikk nem mondhat el mindent, ezért mi más oldalról is meg kívánjuk világítani a problémát.

Először is méltányos említeni, hogy Magyarországon a fehér terror kb. 1921-ig tartott, az újabb heves zsidóüldözés 1938-ban ujult fel; de mindig üldözték az elnyomott, kizsákmányolt nép védelmezőit, a haladó Írókat is, akik ezt tekintették fő feladatuknak. De a baloldali kritikát az ellenfor- radaimi rendszer erősen korlátozza, mig a szélsőjobb soviniszta, antiszemita, fasiszta és náci uszítás korlátlanul folyt, kormánytámogatással is. A nagy irók — mint Móricz, Babits, Nagy Lajos, József Attila — többnyire antifasiszták voltak, de más kitűnő irók nem foglaltak nyíltan állást, egyesek behódoltak az ellenforradalomnak, fasizmusnak, a huszas évek Szabó Dezsőjétől a 40-es évek Szabó Lörincéig. A baloldalon sokan hallgattak, de a horthysták, fasiszták, nácik nem hallgattak, pŐt sokan jobboldalról támadták a politikát, hogy nem e h? nacionaiista. militarista, zsidógyülölő. ís a háborúban főleg ők tiltakoztak az ellen, amit szerintük a másik oldalon elkövettek a Szövetséges Hatalmak és “a zsidók”.

j Miképp a háborúban, úgy utána sem volt egységes <u. írók magatartása, önkritikát, megbánást kevesen mutattak; de akik a jobbra vagy szélsőjobbra tévedtek közül otthon maradtak — mint Erueiyi, Feja, Kodolányi, Szabó Lőrinc — azok a humanista, haladó irók közé álltak — és otthon bő irodalom tárja fel a múlt hibáit, bünieit.

A kijötteket nehéz az otthoniakhoz hasonlítani. A kiválóbbak majd mind maradtak, népük, kultúrájuk, nyelvük körében. A kevésbé jelentős emigráltak idegen világban küzdenek az inspiráció hiányával és sok akadállyal. Vannak kinn jobboldaliak, akiket az irodalom számontartott, mint Nyirő, Wass Albert, Szittya, és igen sokan irók, költők, akik mindig a jobboldalhoz tartoztak vagy akik kinn csatlakoztak oda. Rengeteg regényt, verset rtak. Alföldi, Béla deák, Béry, Csaba, Csávossy, Csonka, Ccürös, Dövényi, Eszterhás, Fiala, Füri, Kerecsendy, Kutasi, Marschalkó, Megyery Ella, Padányi, Ráttkai, Tollas, Vaszary János, Zalai Kobzos, Zathureczky — most sem hallgatnak a világ bűneiről. Csak most nem mind támadják a “nyugati demokráciákat” és (nyíltan) a zsidókat; a baloldal ellen azonban a régi hangon támadnak.

1945 után

I Juhász Vilmos azt kívánná, hogy az irók mutassanak megbánást azért, hogy a háborúban nem álltak ez erberiség védelmére, de mindezen irók számára az embertelenség kora csak 1945-ben kezdődött, a háború után. ők következetesebbek, mint német irótársaik. A németekről azt mondják, csak azért haragszanak Hitlerre, mert elvesztette a há

IjfSSSSSSSSSgSSSSSSSSSsWSSSSSSSSSSSSSSSSSSjj

“PORSZEM I

I A VIHARBAN”

é Rácz László külmunkatársunk kitűnő könyv« ® l 193 oldal, szép kötésben

Ára $2.00

Megrendelhető a következő címen: «

MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA

130 East 16th Street

| New York, N. Y. 10003 i

borút. Viszont az uj német irodalom kíméletlenül leszámol a hitleri és hohenzollerni múlt bűneivel és a németek mai hibáival is. A magyar jobboldali irók az 1945 előtti múltban nem látnak semmi rosszat, csak egyesek sajnálják, hogy annyi zsidó életben maradt és a hungaristák támadják Hor- thyékat, mint a nácizmus árulóit, a háború szabotálod. Ők csak a magyar dicsőségről, vitézségről, az ellenség gonoszságáról, az 1945 utáni szenvedésekről tudnak. Regényeik cime mutatja eszméiket:

A puszta ég. A rab prímás. Árva Magyar János. Barbárok. Besúgó és apostol. Esti zsolozsma. Halálraítélt, gyakran ellenőrzendő. Hangok a romok alól. Hirdessétek harangok. Hol ember a vad. A Kárpátokon még találkozunk. Késik az Isten. Lesz még Istennek szüksége magyarra. Magyar demiurgos. Magyar tölgy. Meghal a szabad ember, Piros, fehér, zöld. Tiranoni átok. Vöröskutya udvar.

Mutatja ezt lapjaik neve is, sokat a régi náci-sajtóból vettek át:

Akarat. Bajtársi levél. Cél. Csendőr. Duna- európa. Ébresztő. Floridai harsona. Figyelő. Hídverők. Hídfő. Hungarista. Kárpáti őrszem. Kettős járom. Kitartás. Közérdekű levelek. Lármafa. Magyarság. Nemzetőr. Őrség. Őrszem. Összetartás. Regős. Sastoll. Szittyakürt. Szózat. Tárogató. Toborzó. Turul. Uj Magyarság. Végvár. Uj Nemzedék. Ut és Cél. Virrasztók. Zsarátnok.

De van az emigrációnak baloldala is, volt szocialisták, kommunisták, demokraták, liberálisok. Sokan szenvedtek zsidó voltukért, sokan baloldali- ságukért. Hogyan tárgyalják ők a magyar múltat? Ők is írtak regényeket. Néhányan, akik elsősorban zsidó Írónak tekintik magukat, a zsidóüldözésről, de a többi hallgat erről az időről. A Kossuth-dijas iró “Jégkorszak”-a a sztálini idők orwelli képe. “Város a homályban” a “tiz legnehezebb” (háború utáni) évé. “Oroszok a Széna-téren.” A munka- szolgálatról, deportálásról, Újvidékről, a csendőrökről nem igen Írnak, csak az AVŐ-ról, az 1951- es kitelepítésről, a Rákosi-éráról és az 1956-os felkelés elnyomásáról, a sztálini idők rabságáról. Most tehát nagyobb az irók egysége, mint a háború alatt volt: a jobb és a baloldal együtt tiltakozik, de nem az ellen, amire Juhász gondolt, nem arról a korról tesznek vallomást.

De a múlt feltárása, tisztázása inkább a történelem- és politikai irók dolga, mit produkált itt az emigráció? Újra kiadta a magyar nácizmus alapvető müveit:

Cion bölcsei. Protocols of Cion. A Talmud magyarul. Endre László: A zsidókról. Marschalkó: Világhódítók. Kolozsváry-Borcsa: A zsidókérdés irodalma. Szálasi: Ut és cél. “Mi a hun- garizmus” és a többi.

Megsiratta a magyar náci vezéreket (Vádló bitófák). Farkas Ferenc tábornok megörökítette a ma gyár katonák hősiességét, Adonyi őrnagy a zsidókkal szemben is tanúsított humanizmusát. Többen a csendőrök dicsőségét, néhány százan Mind- szenty szenvedéseit, agymosását és halálra mérgezését. Mások a szovjet partizánok gonoszságát a a brianszki erdőben, a zsidók bűneit a magyar filmben, stb. Az ideológusok újra tanítják az Ébredők, Bajtársak, MOVE, TESZ, Turániak, NSDAP, leventék, fajvédők, nyilasok, hungaristák, a Stürmer és a Harc eszméit. A magyar imperializmust, a zsidókérdés helyes megoldását, a leszámolást...

A húsz éves forduló

Most sok alkalom volt a múltra emlékezni. Húszéves fordulója volt a hadbalépésnek, munkaszolgálatnak, Újvidéknek, Voronezsnek, német megszállásnak, nyilas uralomnak, ostromnak — de itt is elég egységes volt a jobb- és baloldali emigráns irodalom. Nem sok időt pazarolt a magyar tragédia mélyebb okaira, a zsidó katasztrófára, inkább a “davaj csasz” miatt háborodott fel újra. A Duná- ba-lövésekről, a bécsi halálmarsról, Sopronkőhidáról nem igen olvastunk. Emigráns irodalmunk függetlenségét mutatja, hogy a nyugati demokrácia, parlamentarizmus hazájában annyian hűek maradtak Horthy, Mussolini, Hitler, Szálasi és Streicher eszményeihez. A nemzeti sajtó évkönyveiben újra felvonult az Egyedül Vagyunk, Függetlenség, Magyarság, Összetartás, Pesti Újság, Uj Magyarság, Harc nagy gárdája (sokuk a szabadságot hirdető propaganda rádiók szolgálatában).

A konzervatív emigránsok könyvei — Horthy é? Kailav emlékiratai. Kertész István monográfiái,

diplomaták beszámolói ismertették, hogyan szerették volna az országot a náci ölelésből kivonni (kivált amikor már a német vereséget várták) és a saját közigazgatásuk fegyveres erejük terrorját enyhíteni. De a saját 25 éves rendszerükkel szemben ők sem gyakoroltak kritikát. Rendszerük kezdetének egyik rossz szelleme még a Marseille-i merénylettel kapcsolatban is (Jankapusztán kiképzett terroristák megyilkolták a jugoszláv királyt s a francia külügyminisztert) makulátlannak festi a kormányzat becsületét. Voltak kisebb hibák, de ez nem csökkentette az erkölcsi- és kulturfölényt.

Hogyan világították meg a múltat a demokraták, volt szocialisták, liberálisok, kisgazdák, parasztpártiak? Életrajzot, regényt Írtak Mindszentyről, monográfiákat a “vasfüggöny” mögötti országokról (olyanok, akik a háború óta nem jártak otthon), életrajzot Kruscsevről, Maoról (olyan, aki nem járt a Szovjetben és Kínában, nem tud oroszul és kínaiul), kimutatták Nagy Imréről, hogy mindig antikommunista volt (az emigráció egyik vezére viszont, hogy a történelem legnagyobb árulója). Egy irodalmár újabb magyar irodalomtörténetéből minden zsidó iró nevét kihagyta. A magyar szoc. napilap nevét viselő londoni hetilapban csak az előfizetési felhívás nem támadta a mai rendszert. A volt vezető kommunista irodalmi újság nevén megjeleni párizsi lap (tisztán irodalmi cikkein kívül) hasonló tartalmú. The rest is silence.

Ez az önmegtartóztatás hátrányos a baloldali és a demokrata emigráns Írókra és politikusokra. Az emigráns közélet 1945 óta mindinkább jobbra for dúlt, minthogy magyar nyelven többnyire csak szélső jobboldali eszméket olvasnak és hallanak s a “liberális” újságok csak annyiban másfélék, hogy nem zsidóznak s ennek pótlására ha lehet még jobban gyalázzák a szocialista világot. S mig a szélsőjobb ma is visszhangozza a McCarthysta és John Birch mozgalmi vádakat, amelyek szerint Amerikán a kommunisták uralkodnak, ezért nem dobálóznak az atombombákkal, a “liberális” újságok exaltáltan dicsőítik a U.S.-t. A magyar demokratikus irók és politikusok nem ismertették az emigrációval a maguk eszméit és nem mondták el neki, hogy 1945-ben az ő koalíciójuk kezdte meg nem sikertelenül a jobboldal által rombadöntött Magyarország újjáépítését. Ma már nem is igen mennek Amerikába és másutt a magyar tömegek közé. Úgy érezték, nekik kizárólag a kommunistákat kell támadni, ebben nehezen versenyeznek a szélső jobboldallal. Visszatérve Juhász Vilmos zsinórmértékére, hogyan bírálják az emigráns, volt haladó irók azt a kort, amelyben ma élnek, azokat az országokat, ahol most élnek? Hogyan igyekeznek olvasóik, hallgatóik józan ítéletét kialakítani korunk nagy problémáival szemben? Itt Amerikában látjuk az eredményt: a hatalmas küzdelemben, amely itt folyik a közszabadságért, jogegyenlőségért, szociális haladásért, magyarokat alig látni, egyes prominensek, mint az (elhunyt) Szilárd Leo, Szentgyörgyi Albert kivételével s épp ezért ez utóbbi neve anathema sok magyar előtt. A “freedom fighter“ papok között, akik közül többen életüket is feláldozták, magyar papok nem voltak, annál többen a náci sajtó szervezői és kiadói közt, illetve a moszkvai kevés macesz ellen tiltakozók közt. De voltak magyarok a néger szabadságharc ellen uszítok, a béketüntetőket inzultálók, az algi- rokat kínzó légionisták, a kongói népet gyilkoló náci és dél-afrikai zsoldosok, DeGaulle élete ellen törő fasiszták, a németországi bombamerénylők, a Szovjet ellen fegyverkező ukrán pogromisták, a Kelet-Európa “felszabadítására” készülő “lövészek”, a dél-afrikai hitlerizmus dicsőítői, a délamerikai népnyuzó csatlós diktatúrák hívei közt.

Ha a haladó irók régi elveiket hirdették volna közöttük, ha a való tényeket feltárták volna, ha nem elégedtek volna meg a szocialisták és volt pártjuk gyalázásával, hanem megbírálták volna az emigrációs náci uszítást, talán a fiatal emigrációt kimenthették volna az ellenforradalmi szellemi posványból.

Amit elhallgattak

Ők azonban, amiképp a szélső jobboldal, csak a másik oldalt gyalázták és ezt sem tették az Írókhoz illő szelekcióval. Volt Magyarországon elég támadni valójuk, maga az egész rendszer is, ők azonban ezzel nem elégedtek meg, hanem visszhangozták, amit a nemzet ellenségei kitaláltak az “éhezéről”, a “160 magyar ifjú jégretételéről és kivégzéséről”, a “szibériai deportálásról”, a “nemzet kihalatásáról.” S mindent elhallgattak, amit az országban alkottak, ami a szociális és kulturális színvonalat emelte. Nem rajtuk múlt, hogy az emigráns magyarság ma tisztább képet alkot óhazájáról, hanem a sikereken, amit a világon a magyar zene, tánc, irodalom, tudomány, sport és ipar arattak és a tömeges hazalátogatókon, akik láthat-