Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-06 / 1. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, January 6, 1966 Paál Máthé: A MAGYAR FÖLDMŰVESEK ÉLETE A FELSZABADULÁS ELŐTT ÉS UTÁN Magyarország 1,000 éves történelme folyamán a magyar parasztság túlnyomó többsége az uralkodó osztályok elnyomása alatt élt, számtalan parasztlázadásról tudunk, de a parasztság csak napjainkban tudott megszabadulni a nyomorúságtól, most lett szabad és egyenlő polgára hazájának. Az 1945-ös és 1956-os menekültek idegen zsoldban lévő vezérei krokodilkönnyeket hullatva a “régi jó” időket várják vissza, ami természetesen nekik jó volt, mert korlátlanul uralkodhattak a magyar népen és különösen a parasztságon, a teljesen földnélküli vagy kis földdel rendelkező szegényeken. A munkásság a szakszervezeteken keresztül több, vagy kevesebb sikerrel próbált védekezni a kizsákmányolás ellen, de a szegény parasztság teljesen ki volt szolgáltatva a nagybirtokosoknak, a bankároknak, az arisztokratáknak. Minden megmozdulásukat irgalmatlanul elnyomta börtönnel és golyóval a falu szentháromsága: a szolgabiró, a jegyző és a kakastollas csendőr. Az “akié a föld, azé a hatalom” jelszó jogtalan páriává süllyesztette a magyar parasztot, akiről mint a “három millió koldusról” beszéltek, Írtak és akinek csak annyi jutott a hazai földből, ameny- nyi a sirgödörhöz volt szükséges. "A legnagyobb falu" Darvas József, kiváló iró, aki a legnagyobb magyar faluból származó parasztból lett “falukutató” íróvá, a 30-as években a magyar falu rettenetes nyomoráról irt, többek között Orosházáról, amely akkor még község volt 25,000 lakossal. A könyv nagyjából leírja annak a korszaknak az életét és az ebből vett idézetekből az olvasó megismerheti a magyar nép életét a “régi jó időkben.” Orosházán és környékén régi múltja van a földmunkások lázadásának hiszen itt született Szántó Kovács neves parasztvezér. Már 1891-ben ünnepelni akarták a május elsejét, amelyre az egész szegénység összejött. A szolgabiró a csendőrséggel akarta szétveretni a gyülekező tömeget, amely botokkal, fokosokkal felszerelve verte le a kakastollasokat, szembeszállt a kirendelt huszárszázadosok jortüzével is. Sok vér folyt, sok ember került börtönbe, de már másnap Békéscsabán, Battonyán lázadtak a parasztok. 1894 tavaszán Hódmezővásárhely piacán dördült el a sortüz. Orosházáról származott Csizmadia Sándor parasztvezér is, aki szolgalegény, napszámos, majd iró, költő lett. Egyik Írása miatt perbe fogták és a tárgyaláson a 24 éves parasztlegény ezeket vágta az ügyész szemébe: “Szeretném, ha az ügyész ur eljönne velem kapálni, 16 órát naponta ötven krajcár napszámért, pondrós szalonna, agyonszáradt kenyér mellett. Azután nyáron dolgoznék 20—22 órát ugyanolyan élelmezésen, ősszel szintén a kukoricaszedésnél. Ha mindezt megpróbálná, nem találná lázitónak cikkemet. Én tudom hogyan dolgoznak a majorokban is, hajnali 3 órától este 10-ig, 50 krajcár napszámért. Megismertem az urasági cseléd életet is, ahol három-négy családot szorítanak egy szobába. Próbálja meg ezt az életmódot, ügyész ur.” De nemcsak a század elején volt ilyen a magyar paraszt élete. Mintha megállt volna az élet felette, mert az 1930-as években sem volt az különb. De nézzük meg, milyen volt az élet Orosházán abban az időben? A hatóság 1936-ban statisztikát készített, hogy mit keres a szegény paraszt, aki télen inségsegély- ért könyörög. íme egy-két példa: 1935-ben Kő Ferenc 37 éves, nős, két-gyermekes földmunkás jan. 1-től április 24-ig napszámból 32 pengő; aratásig nem volt munkája, aratáskor 27 napot dolgozott részes aratóként, keresete 5 és fél mázsa gabona. Téglagyári munkából 78 pengőt, napszámból okt. és nov. hónapokban 79 pengőt. Az összes kereset pénzértéke a ledolgozott 216 napért 275 pengőnek felelt meg, napi .1.20 pengőt keresett, melyből a 4-tagu családnak kellett megélnie. Horváth Mihály, nős, 40 éves, 3 gyermek apja, keresete: 100 napszám, 100 pengő, aratás, cséplés- részesedés 4 és fél mázsa gabona, 15 éves* fia is vele dolgozott, 17 napi részesedése 1 és fél mázsa gabona. Felesége varrásból 70 pengőt keresett, 11 éves kis kanász fia három hónapra 20 pengőt. Pénzértékben összesen 280 pengő. Nem érte el a napi kereset a 80 fillért, pedig 5 személy ült az asztalhoz. A község némelykor egy pár napi inségmunkát juttatott, de ez nem sokat segített az ínségen, ke- nvér sem akadt mindig, kását, főtt kukoricát, sült tököt ettek. Most pedig nézzük meg a birtokviszonyokoat: 1000 holdon felül 1 500 holdon felül 3 100 holdon felül 15 50 holdon felül 55 25 holdon felül 110 10 holdon felül 670 1 holdon felül 1274 1 holdon alul 68 terjedelme 1600 hold terjedelme 1600 hold terjedelme 2300 hold terjedelme 4000 hold terjedelme 3300 hold terjedelme 6700 hold terjedelme 3000 hold terjedelme 30 hold Természetes, hogy a tiz holdon aluliak és a szegény parasztok lelkében égett a vágy a föld iránt, de ehhez csak földosztáson keresztül juthattak el, amit az uralkodó osztály is kénytelen volt megígérni, félve a háborúból visszatérő parasztság bosszújától. A földosztás Az első háború végén az uralkodó osztály rettegve gondolt arra, hogy a forradalmi kormányok véget vetnek nemcsak a politikai, de gazdasági uralmuknak is. Sajnálatos körülmények lehetetlenné tették, hogy akár a Károlyi-kormány, akár a Tanácsköztársaság végrehajthassa a földnek a dolgozók kezébe juttatását. A forradalom elbukott, a föld a régi bitorlók kezében maradt, de a föld utáni vágyódás megmaradt ugyannyira, hogy Horthy- ék is kénytelenek voltak megígérni a földosztást és tessék-lássék módon be is váltották ígéretüket. Lassan kidolgozták a földreformot. A zsidók kezében lévő birtokokat, melyek jól gondozottak voltak, vitézi telkek formájában osztották szét katonatisztek, falusi jegyzők, gazdag parasztok gyermekei között, 15—25 holdanként. Horthy is kapott 200 holdat, mint a vitézi szék parancsnoka. A nagybirtokosoktól leadott földek a birtok legrosz- szabb részét képezték, amiért jó magas megváltás járt az uraknak. Ezekből 1-től 5 holdig terjedő parcellát kaptak a földnélküli, vagy pár hold földdel rendelkező parasztok, érdemeik szerint. A kevésbé megbízhatók házhelyeket kaptak, a nagytöbbségnek pedig semmi sem jutott. De ezek jobban jártak, mint “szerencsés” társaik, mert a felszerelés nélküli kisbirtokok pár évi kínlódás után dobra kerülve a gazdag parasztok tulajdonába mentek át. A második világháború idején újból földosztást ígértek a földre éhes parasztságnak, de ennek az ígéretnek a beváltását a magyar szegény parasztok nem Horthyéktól, hanem a győzedelmesen előrenyomuló orosz vörös hadseregtől várták. Reményükben nem is csalódtak, mert a szovjet csapatok parancsnokainak első intézkedései közé tartozott, hogy ahonnan kiverték a náci csapatokat, ott felszólították a parasztokat, hogy alakítsanak “földigénylő bizottságokat”, melyek összeírják a felosztásra alkalmas földeket és az igényjogosultakat, hogy amikor az ideiglenes nemzetgyűlés megszavazza a földtörvényt, azt azonnal végre lehessen hajtani. így meggátolták, hogy “idegen” beavatkozással próbálják megmenteni a nagybirtokosok jogát a földhöz, avagy újra megváltást fizettessenek a földhöz jutott parasztokkal. A jelszó az volt: “A föld azé, aki megműveli.” Az ideiglenes kormány és nemzetgyűlés haladéktalanul megvalósította ezt a jelszót, annál is inkább, mert a parasztság sok helyen már el is végezte a földosztást és leverte a kijelölt földekre a karót. A földosztásnak sok hibája volt, legfőbb az, hogy nem volt elég felosztandó föld, a felszerelés és igásállat-állomány hiányos volt és minden birtokosnak, aki nem szökött el a nácikkal, nyilasokkal, 200 hold földet hagytak a birtokában. Aki pedig igazolni tudta, hogy a nyilasokkal szemben ellenállást fejtett ki, vagy partizán volt, annak 500 holdig mentesítették a birtokát. így majdnem minden nagybirtokos ellenállónak nyilvánította magát, sok esetben egymást igazolva. Ezt a hibát rövidesen helyrehozták és jó pár ezer hold föld került a parasztok kezére. Az állathiány trágyahiányt is jelentett, amit a kevés műtrágyával pótolni nem lehetett, pedig az amúgy is kizsarolt földnek szüksége volt a feljavításra. A koalíciós kormány nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hamarosan elfelejtették az ipari munkások hősies kiállását, akik — amikor mindenki kétségbeesve nézte a romokat mondva, hogy 20—30 évre van szükség azok eltakarításához és az ország helyreállításához — éhesen, fázva, rongyosan nekiláttak a gyári romok eltakarításához, a megmaradt gépek rendbehozásához, hogy a termelés megindulhasson. A kormányban lévő polgári elemek elszabotálták a törvények végrehajtását, úgyhogy végül 1948-ban munkás-paraszt kormány vette át az uralmat, amely köztulajdonba vette a gyárakat és kemény kézzel igyekezett letörni a termelés gátlóit. Azonban a mezőgazdasági termelés sehogy sem javult, a kisbirtokok a már említett okokból nem működtek megfelelően és igy megindult a propaganda a parasztságnak termelőszövetkezetekbe való tömörítésére. Szövetkezeti termelés Mindjárt megindult az ellenpropaganda is, hogy a parasztságot “kolhozokba” akarja a kormány tömöríteni, ahol mindenki csajkában kapja majd az ételt. A propaganda, valamint a parasztoknak a földhöz való ragaszkodása következtében csak a régi öntudatos parasztok, a közös munkához szokott kubikusok és cselédek alkották a kis termelő- szövetkezetek tagságát, akik azután rendkívül nagy szorgalommal és egyetértésben dolgoztak. Az állam is megadta a lehető legnagyobb támogatást, de a legtöbbje még sem ért el nagyobb jövedelmet, mint az egyénileg dolgozó kisparaszt. így a szövetkezet nem rendelkezett vonzóerővel. Nem a termelőszövetkezeti eszme volt a hibás, hanem az akkor fennálló körülmények. Itt megint Orosházát kell idéznünk, ahol két szövetkezet alakult már 1948-ban: a “Dózsa”, a község egyik felén és a “Vörös Csillag” a másikon. 1949-ben a Dózsának 29 tagja és 100 kát. hold földje volt, mig a Vörös Csillag 12 taggal és 40 hold földdel rendelkezett. Az egy főre eső föld a legjobb esetben 3 hold volt. Ezek voltak az úttörők, de már 1949 végén hét termelőszövetkezet működött, 1950-ben 752 tag 3520 hold földön dolgozott. Volt egy gépállomás és tiz traktor. Hősiesen dolgozott a tagság, hogy jó eredményeket érjen el, de óriási nehézségekkel kellett megküzdeniök. Pl. a Dózsa tsz 928 hold földje 521 darabban volt, tehát lehetetlen volt a nagyüzemi termelés. Tagosítást csak akkor lehetett elrendelni, ha a község termelőszövetkezeti községgé vált, melyhez a földterületek 71%-ának kellett tartoznia. Ezért 1952-ben csak látszólag maradt már meg az önkéntes szövetkezés eszméje és különböző módokon kényszeritették, különösen a középparasztokat, a csatlakozásra. Úgyhogy az év végén 2952 taggal majdnem 22 ezer holddal, a tagosításhoz szükséges 71% helyett 75%-a a termőföldnek a szövetkezethez tartozott. A jiövekedéssel uj problémák keletkeztek. Azelőtt a szövetkezetek olyan egyetértésben dolgoztak, mint egy nagy család. De a vezetők képtelenek voltak irányítást adni ilyen hatalmas területeknek, mert nem volt meg hozzá a megfelelő képzettségük. Állandó veszekedések, gyűlölködések -színhelyévé váltak a termelőszövetkezetek, különösen a földnélküli, az 1—2 holdas és a 15—20 holdas gazdák marakodtak egymással. Felujultak a régi ellentétek, a volt földnélküliek nem akartak vezetőt a volt középbirtokosok közül, holott azok jobban értették a termelés problémáit. Viszont a középparasztok sem tűrték, hogy a volt nincstelenek mondják meg nekik, mit csináljanak. Ehhez jött még a nagy szárazság folytán előállott rossz termés és a mind súlyosabb rekvirálások, amelyek “tisztára seperték” a paraszt padlását. Ilyen viszonyok között szó sem lehetett jó munkáról. Mező- gazdasági szakemberekben óriási hiányok voltak, az uj szakiskolák még nem adtak agronómusokat, a személyi kultusz ekkor virágzott a legjobban és . igy a volt gazdasági szakemberek nem irányíthatták a szövetkezeteket. Fokozódott az elkedvetlene- dés, a munkából való kibúvás. Az állattenyésztés, amely a legjobban jövedelmezett és az 1953—54-es év tavaszán érte el csúcspontját, most visszaesett, a földek jelentős részét nem művelték meg, az újonnan toborzott tagság negyedrésze se járt a munkába, a kapás növényeket felverte a gaz. Az országban mindenfelé ez volt a helyzet és ha voltak is jól működő és jól jövedelmező termelőszövetkezetek, a többség a rendszer megváltoztatását igényelte olyan formában, amely helyrehozza a túl gyorsan társadalmasitott mezőgazdaság által okozott válságot. Sok szakemberre, nagyfokú gépesítésre, sokkal több műtrágyázásra volt szükség, valamint a szocialista demokrácia helyreállítására, hogy a tsz-ek tagsága beleszólhasson a termelés menetébe. Az 1956-os ellenforradalomban a parasztság tömegei nem vettek részt. Ha fel is bomlott a hatalmas szövetkezeteknek egy része, a parasztság figyelte a változást és amikor látta, hogy 1956 után az uj kormány visszatér a szocialista demokráciához, a legnagyobb támogatást Ígéri a tsz-eknek, megszünteti az erőszakos rekvirálást, szigorúan ragaszkodik az önkéntes alapon való szövetkezéshez, megindult a munka. 1960-ban már a termőföldek 97%-át szocialista alapon művelték meg és a parasztság többsége odaadó, szakszerű munkával
