Amerikai Magyar Szó, 1965. július-december (14-19. évfolyam, 26-52. szám)
1965-11-11 / 45. szám
14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, November 11, 1965 1915 Halottak Napján j Irta: MOLNÁR FERENC Ötven esztendővel ezelőtt, 1915. őszén, második éve lángolt Európa; javában tombolt az I. világháború, melyet a nemzetközi imperializmus zúdított a népekre. Parasztok és munkások milliói szenvedtek a frontokon — a mi apáink és nagyapáink — és névtelenül, százezerszámra hulltak tömegsírokba Európa csataterein. Ennek a korszaknak megrázó dokumentuma az itt közölt cikk; a magyar nyelv egyik legnagyobb művésze, Molnár Ferenc irta. J Budapest, november A mai este kivilágítása nem győzelemben előrerohanó csapatainknak szól, ez a kivilágítás a mozdulatlan ezredeké és az elhallgatott trombitáké. A halottak esztendejének halottaknapján szemeink, amelyek rohanó seregek figyeléséhez szoktak és vágtató lovasság után lelkendeznek, hagyják ott egy pillanatra a háború mozgóképét: ma a megállóit sietők napja van. A hanyatt fekvő huszárok, ágyuraborult tüzérek, árokparton agyagot markoló, megmeredt magyar bakák estéje ez, ma van a napja a kis fakereszteknek, meg a sok, táblás nagy keresztnek, amely azt mondja: “Hier ruhen ungarische Soldaten”, ma van az estéje a sötét galíciai tarlón egymagában alvó “Unbekannter Honved”- nek, ma annyi “Ungarischer Soldat”-nak és “Han- ved”-nek van a napja, hogy ha mindenkinek a sírján kigyulna a gyertyalángocska, szebb volna ezen a novemberi estén a földgolyó, mint a csillagos égbolt. Ha mindenkinek a sírján kigyulna a gyertyaláng, végig csillagcsipkés volna a Kárpátok gerince, sárga tüzecskéktől volna virágos a lengyel síkság őszi éjszakája, a galíciai dombvidék, a szerb agyag és a litván homok. Ma a Halál szabadságharcának első nagy emléknapja van. Annak az esztendőnek az emlékére, amikor a Halálban föllélegzett a szorongatott munkavágy, amikor nem kellett többé verekednie a kaszasuhintás előtt a tudománnyal és a szeretettel és a kaszasuhintás után az emlékezetbe mély bélyeget égető szertartásokkal. Ebben az esztendőben a csatatereken az ő igazi muzsikája szólott, nem az, amit az emberiség avatott halotti zenévé. Zenéje szólt: a torkon-akadt húr rá, a rövid hördülés és a hirtelen elfulladó szitok. Az ő igazi verseit hallhatta a zsoltárok helyett: a középen kettészakadt jajgatást és a v'sszhangtalan segélykiáltást. Nem kapaszkodtak uszályába azok az ezerek, akik egyetlen halottat kisérnek a temetőbe, nem bosszantották fáklyák és papok, beszédek és zokogások, ott künn nem látott fekete fá- tyolt, nem hallott kórusokat — ott, ahol komoran felséges szabadságában vagdalkozott, nem kellett hallania minden tetem mellett, az ő igazi megcsu- foltatását: a könnyes fogadalmat, hogy a szeretet és az emlékezés semmivé teszi az ő munkáját. A férgek urának, ennek a tisztázatlan hatalmasságnak, nem kellett többé borzadnia a temetési szertartások. ősi tisztaságától és komor illataitól: örvendhetett a sár és vér keveredésének, a verejtékben való elföldeltetésnek, aljas szimatja ellen nem lázadt tömjén- és fáklyafüst, nem dacolt vele a balzsam tulvilági parfümje — az ő saját, szabad éve volt ez, az ő nagy önállósága, az ő korlátlansága és alkotmány nélkül való kormányzása, az ő nyomorult, szivetelszoritó, átkozott, ezerszer átkozott szabadsága, felvirulása és megdicsőülése — sírva kiáltassék az arcába: még a mai nap kis gyertyáitól is megszabadul, még ettől a szerény, alázatos, bánatos kis szemrehányásunktól is megszabadult ebben az esztendőben, még ezeket a tiltakozva reszkető fényeket se kell látnia, mert — szentséges Isten — hova mindenüvé kellene elmenni a szüléknek, az özvegyeknek és árváknak, hogy egy kis világosságot gyújtsanak az elesett katona teteme fölé? Az, ami velünk most történt, olyan nagyon-na- gyon nagy, hogy ez a máig eltelt tizenöt hónap az első meglepetéstől való felocsudáshoz sem elég. Az emberek legnagyobb tévedése az. hogy megszokták a háború állapotát. Nem igaz. Rá fognak jönni, hogy ez a mindennaposság, ez a majdnemnyuga- lom, amivel a háborút élik és figyelik, még mindig nem egyéb, mint az első pillanat eszméletlensége, azé az első megdöbbent pillanaté, amelyen még nem vagyunk túl. Mint a keleti mese felborult korsójából még kí sem ömlik a viz, mialatt a fantázia a hét eget megjárja -— úgy vagyunk mi elménkkel már túl hét és hetvenhét poklon, még mielőtt annyi idő telt volna el, amennyi egy felborult szívnek a kicsordulásához kell. Halottak napja — a háborúban már a második — és mennyi mindent kell lefejtenünk az agyvelőnkről, hogy megértsük a maga igazi, a maga régi értelmében azt, hogy mit tesz az, hogy egy fiatal, egészséges embernek meg kell halnia. Ennek a gigantikus első pillanatnak még oly erős a kábulata, hogy valóságos kinlódás, amig az ember kiszabaditja az eszét alóla és megpróbál a régi józan eszével elgondolkozni csak egyetlen katonának is a sírja fölött. Mennyi hivatalos jelentést, menynyi ujságstratégiát, mennyi csalóka fogalmat kell lakaparni az embernek az agyáról, mennyi olyan nyomorultul elterjedt és belenyugvást szentesített frázist: mint “csekély veszteség”, “nagy veszteség”, “véres küzdelem”, “erős ellenállás” — kell fölfejteni, elemeire bontani, önmagunknak megmagyarázni, amig megint eljutunk ahhoz a józan állapotunkhoz, amely 1914 nyarán még közkincs volt és amely világosan látta még egyetlen egy ember ártatlan és korai halálának is minden borzalmasságát. Halottak napján minden embernek be kellene zárnia a lakását, vendéget, újságot, levelet nem volna szabad magához bocsátania, hogy egy kicsit megpihenhessen a józan értelme, hogy egy kicsit ráeszméljen arra, hogy mi mindenbe törődött bele egy év alatt, hogy mi mindent szokott meg hűtlenül és árulóan és mi mindent kezd egyszerűen természetesnek találni. Halottak napján minden embernek föl kellene ráznia magát, hogy a benne leülepedett sok altatószer, a sok ilyen kifejezés, mint “előrenyomulás” és “akció” és “partraszállás” és “ellenintézkedés” és “erősítések” és “átkaroló mozdulat” — és mindez a sok nehéz, lelket elborító, bóditó iszap felszabaduljon és kavarogni kezdjen, apró szemeire oszoljék és megmutassa magát a maga igazi mivoltában, abban a képében, amiben 1914-ben láttuk volna: ártatlan emberek kinhalálában, éjszaka a viz sodrával küzdők alámerülésében, emberek kiáltásában, akiknek a lágyába vágódik törött acélfazekak repülő és éles darabja, — hogy ebből a sok belénk oltott ragályos hadifrázisból felkavarodjék egy-egy kép: a magyar kishivatalnoké, amint hirtelen megtorpan, mert a homlokába repül egy hegyes acéldarab — (három áor a halálozási rovatban, benne van a név, az ezredszám, a katonai rang, az orosz falu neve, mind;en, csak éppen maga a lényeg nem) — ma fel kell szabadulnia mindenkinek ezek alól a nyűgök alól, mert különben nem tud a lelkében igazán gyertyát gyújtani minden elesett magyar katonának. Még a legszebb elringató, vigasztaló szót: a “hősi halált” is el kell ma egy órára felejteni, mert ma halottak napja van, ma legbelülről kell gondolkozni, mert valamikor csak el kell jönnie még ebben a világrészegségben is egy napnak, egyetlen napnak legalább, amikor az ember magára zárja az ajtót és lehunyva a szemét, végre egyszer — belülről — megnézi a meztelen, véres szivét, a régit, az igazit... így valahogy lehetne pótolni azt a rengeteg gyertyát, amit nem tudunk hova küldeni, hol meg- gyujtani. A fájdalmas, kinos, háborús halálnak — ha csak egy percre is — igazi elgondolása az egyetlen lángocska, amit a polgár meggyujthat a mai estén a névtelen magyar fakeresztek tövében. És ezt a gondolatot, — amely mindenkor máskor ellenállhatatlan erővel tolakodnék fel, s amelyet csak most kell egy felfordult világ eszmeromhalmazai és frázisburjánzása alól erőszakkal kikaparni — ezt a gondolatot, a magyar katona halálának, mint egyes-ember egyéni halálesetének ünnepélyes megsiratását a mai napon kímélet és öncenzúra nélkül gondoljuk és szenvedjük végig. Mert ez a rövid ideig tartó intenzív lelki foglalkozás az ő halálukkal, igazán az egyetlen fény, amit messzi harctereken a sírjaik felett gyújthatunk. A megfertőzött és trenírozott hadielme megtisztításával igy a régi és romlatlan szív jusson egy napra a iogaihnz: képzeletben sugározzák minden halott katona fölött a. háború előtti emberiség egy-egy gyertyalángja. így világítsuk ki emlékező szivünkkel az egész világot ma este — ne áltassuk magunkat azzal, hogy ennek a világfelfordulásnak minden halottja megjelölt sírban alszik — minden porladó magyar szív fölött égjen a könnyekbe« megfürösz- tött elme egyetlen világos perce — és akkor egyszerre halványan kezd majd fényleni a tengerek mély zöld vizüvegje, amely alá a “Zenta” és “Kaiserin Elisabeth” magyarjai némán lengve szállottak, akkor a mai estén felsugároznak a sziklák a Beszkideken, Vereckénél és Uzsok könil ahol az uj hó már a tavalyi megfagyottak csontjaira borul, rezgő fények gyulnak ki a Visztula, az elfelejtett Nida, Dunajec, a San, a Száva, a Kolubara, a Drina, a Dnyeszter, a Duna fenekén, ahol a pontonok« ból kibukott, örvénytől elkapott, gázlókon térdre- esett magyarokon gördül a futó kavics — vándorló kék lángok szálldosnak a Tanév mocsarai felett, a Pripjat iszapján, viliódzó fények bujkálnak a Rokitno erdős ingoványaiban elsüllyedt magyhr szivek felett, reszketve csillog tőlük a Bug, a Stry, az Ikva, az Adria — végig ragyognak tőlük a li- manowai szántóföldek, mint égő ibolyák pislognak a bukovinai erdők éjszakájában, lobogó kondellá- berekkel izzik tőlük a Doberdó nagy kőasztala és kanyarogva rajzolják a novemberi sötétbe az Isonzó partját — most, a ne-szólj-szám esztendejében mit adhatunk az elesett magyar katonáknak hamarjában egyebet, mint hogy halottak napján egy rövidke pillanatra elfelejtjük a megtanultakat és olyan lángot gyújtunk a csontjai felett, amelynek a tüzét a mi régi, háboruelőtti, ki nem tanított szivünk hamuja alól kaparjuk elő? Mert valójában a sírok sötéten szerénykednek a mai éjszakán. “Ungarischer Soldat” és “Honvéd” néma alázattal fekszik a galíciai agyagban, az olasz sziklák alatt, a Macsva sarában és a volhyniai mocsarak fenekén. Ő nem kért semmit, ő csak meghalt, amikor a halál szabadságharcának esztendeje volt. A testvérei ma gyújtsák meg a gondolkozás gyertyáját az ő elveszett teteme felett. A fiai pedig keményen emeljék fel a fejüket, amikor követelni fogják azt, amiért a magyar tiszt és a magyar baka mukkanás nélkül, parancsra halta a halál minden nemeit. Szebben 1915 Halottak-napját nem becsülhetjük meg, mintha visszatérünk a halál értékének régi felbecsüléséhez. Nagy József “Ne kérdezd kinek szól a harang, mert az neked szól!” Mindnyájan születtünk, hogy egy biztos vonalat kövessünk és a végcél: a halál. A tény az, hogy az élőlények közül egyedül az ember az, aki tudomásul veszi és annak tudatában él, hogy egyszer meg kell halnia. Sajnos, ha a Magyar Szót vesszük a kezünkbe az utóbbi időkben, akkor alig találunk olyan lapszámot, amelyben ne lenne gyászkeretes jelentés olyan szeretett munkástársról, aki hasznos tagja volt a társadalomnak és a miagyar munkásmozgalomnak. Elszomorító, hogy ezeket a munkástársakat nem lehet többé pótolni. Most ismét szomorú szivvel kellett búcsút vennünk egy öntudatos munkástársunktól, NAGY JÓZSEFTŐL, aki Miami, Fla.-i otthonában 1965 okt. 18- án hirtelen elhunyt. Nagy József testvérünk 79 éves volt és az Ung megyei Csap községben született. 1923-ban jött Amerikába, Cleveland, Ohióban telepedett le, ahol mindjárt aktiv munkát vállalt az ottani munkásmozgalomban. Mint haladó szellemű magyar sajtó lapkezelője hosszú éveken át közismert volt a clevelandi magyarság körében. Gyászolják őt fiai: László és Tibor, fivére Nagy Béla és családja, fia Arthur és családja, a rokonság itt és az óhazában. Nagy Józsefben azt az embert gyászoljuk, aki szerette felszabadult szülőföldjét és talán érezte, hogy élete végéhez közeledett, mert csak nemrégiben látogatott haza, hogy mégegyszer láthassa szülőfaluját és rokonait. Érdekelte szülőhazája sorsa, népének élete, amely nép a két világháború és sok szenvedés után végre uj hazát kezd épiteni. Akarta látni az uj szülőhazát, amely immár ledöntötte az aranyborjút, ahol az embert ma már nem aszerint értékelik, hogy menynyi hold földje, mennyi aranya, ezüstje és gyémántja van, hány udvaronc szaladgál körülette. Meg akarta nézni azt a szülőhazát, ahol végre a kérges tenyér a legjobb ajánlólevél, a legjobban megbecsült kitüntetés. Nagy József munkástársunk egész életében hive volt a haladó munkásmozgalomnak, ott volt minden akcióban, amely annak előrehaladását és sajtójának érdekét szolgálta. Tagja volt a Magyar Amerikai Kultur Klubnak, amelynek tisztviselője és tagsága úgy érzi, hogy egy szerető testvért veszitett el, akit nem lehet egyhamar pótolni. A Lithgow kápolnából temették, ahol Práger Jenő mondott magasszárnyalásu búcsúbeszédet a Kultur K'ub éc' a munkásság nevében. Nagy József barátunk, pihenj békében, legyen álmod csendes. Fehér Lajos HM!»' BBWBB Mecsey Henry Lapunk egy jó olvasót, a munkásmozgalom egy hü barátot veszitett Mecsey Henryben, aki 81 éves korában Stewartville, N. J.-ben elhunyt. Polgáron született és 1922-ben jött Amerikába. Az Edison Cement Co.-nál volt alkalmazva 23 éven át, 1938 és 1959 között farmja volt. Fiát. Josephet 1944-ben Olaszországban a második világháború harcaiban veszítette el. Gyászolja felesége, született Mary Tóth, két leánya, hat fia, egy fivére, 20 unokája és két dédunokája. Mecsey munkástársunk emlékét mindig megőrizzük.
