Amerikai Magyar Szó, 1965. július-december (14-19. évfolyam, 26-52. szám)
1965-10-14 / 41. szám
Thursday, October 14, 1965 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 ERDÉLYBEN JÁRTAM Látogatás Nagyváradon VII. A marosvásárhelyi repülőtérre szives kollégám, Incze Gábor kisért ki és 25 perccel később, a kolozsvári repülőtéren Kovács András kolléga, az IGAZSÁG főszerkesztője várt rám. Együtt maradtunk vonatindulásig, azután kikisért a vasútállomásra, hogy ő és a sofőrünk segítsen elhelyezkedni a Nagyvárad és Temesvár felé induló gyorsvonaton, ami nem volt könnyű. Nem volt könnyű azért, mert előttem ismeretlen okból a Budapest felé tartó gyorsvonatokra lehet, a Temesvár felé haladó gyorsvonatokra viszont nem lehet olyan jegyet váltani, amely biztosítja az utas számára a számozott ülőhelyek egyikét. Amikor a vonat befutott a kolozsvári vasútállomásra, azt a poggyásszal bőven felszerelt várakozó tömeg aki-birja-marja jelszóval megrohamozta, mielőtt alkalmat adott volna az odaérkezők lelépésére. Ebből aztán a kocsik lépcsőjén olyan kézitusa fejlődött ki, amelyre méltán lehet büszke a vasutigazga- tóság, amely a rend fenntartásáról elfelejtett gondoskodni és eltűri ennek a zür-zavarnak az állandósítását. Mindennek ellenére behatoltunk az egyik I. osztályú kocsiba, ahol az ülőhelyek és a poggyászok elhelyezésére szánt polcok mind foglaltak voltak. Ott maradtam, Kovács kolléga pedig végigszaladt a vonat végéig, ahol felfedezett egy olyan kocsit, amelyben volt még egyetlen ülőhely. Az ő jóvoltából oda szerencsésen áttelepültem. így aránylag kényelmesen tettem meg az utat Nagyváradig. A vonatfülkében tőlem balra egy fiatal, tőlem jobbra idősebb ember ült. Szemben (mint később kiderült) Brassóból Temesvár felé igyekvő házaspár ült, tiz éves fiúcskával. A vonat elindult, ami kevés társalgás folyt, román nyelven történt. Ebbe nem tudtam belekeveredni! pedig szerettem volna), elővettem hát a THE NATION egyik számát és olvasni kezdtem. Ez kamatozó művelet volt, mert a mellettem ülő fiatalember feltűnő érdeklődéssel nézte a kezemben levő angol magazint, amire megkérdeztem, hogy beszél-e angolul. Beszélt egy keveset és elkezdődött az akadozó társalgás a kettőnk között. Később a házaspár érdeklődött a fiatalembernél, hogy honnan jöttem, hová megyek. Azután a tőlem jobbra ülő idősebb ember is kérdezett valamit, amit a fiatalember hűségesen tolmácsolt és átfordította a válaszaimat is. Ezen a módon mégis kifejlődött egy bizonyos fajta “beszélgetés” köztem és az utitársaim között, amit kerestem és aminek örültem. Amikor pedig kiderült, hogy a fiatalember német származású szülei meglátogatására utazik Temesvárra és hogy ő is beszél németül, a beszélgetést németre cseréltük, ami az angolul nagyon keveset beszélő utitársam számára nagy megkönnyebbülést jelentett. Rövidesen valamennyiünk számára megkönnyebbülést jelentett az a körülmény, hogy a szemben ülő házaspárnál való érdeklődésem kiderítette: az asszony magyar származású. Amikor vele magyarul is beszélhettem, az idősebb ember is elárulta, hogy magyar és attól kezdve helyben voltunk. Az angolul, németül és magyarul folytatott további beszélgetés azután szolgáltatott olyan információkat, amelyeket feljegyzésre érdemesnek tartottam. A fiatalember technikus volt. Német iskolákban tanult, de román tanfolyamot is hallgatott, mert az előnyére vált, amikor állásba helyezkedett. Vannak magyar barátai, nem tud olyan esetet, amikor valakinek kellemetlensége származott abból, hogy német, vagy magyar nemzetiségű, vagy abból, hogy az utcán németül, vagy magyarul beszélt. Az idősebb magyar utitárs véleménye ugyanez volt. Az asszony elismerőleg nevetett, amikor megjegyeztem, hogy a szép és intelligenciát eláruló kis fiú élő bizonyíték arra, hogy magyar-románÚJBÓL KAPHATÓ Magyar-Angol és Angol-Magyar Grszágh László féle zsebszótár 2 kötetben Ára kötetenként $2.50 és 25 cent postaköltség Rendelje meg meg ma a Magyar Szó kiadóhivatalában 130 E. 16th St., New York, N. Y. 10003 s_______________________r házastársak jól megértik egymást. Több olyan házaspárral jó barátságban vannak, ahol az egyik, vagy a másik fél magyar származású. A legtöbbjük, saját jövőjük érdekében, román nyelvű iskolába küldi a gyerekeket, akiknek egy része azonban beszél magyarul. Vannak olyan esetek is, ahol a román házasfél megtanult magyarul. Évekkel ezelőtt voltak kilengések és összecsapások román és magyar nemzetiségűek között, de ilyen esetek egyre ritkábbak lettek és ma már ilyesmiről nem is hallanak. A fiatalember őszintén megmondta, hogy Magyarországra szívesen látogatna, de a helyzetével meg van elégedve ott, ahol van, már csak azért is, mert úgy értesült, hogy az ő szakmájában a romániai kereset valamivel jobb, mint Magyarországon. Egyelőre nem tudott engedélyt kapni Magyar- ország meglátogatására. Közben Nagyváradra érkeztünk, ahol a fiatalember ragaszkodott ahhoz, hogy a leszállásnál segít a csomagjaimmal. Utitársaimtól szives bucsuzko- dással váltam el, a kisfiú még az ablakból is integetett, amig csak látott. Nagyváradon megismétlődött az én erdélyi prob lémám: senki nem tudott érkezésemről, senki nem várt, szállodai szobám nem volt. Taxit akartam fogni, hogy a FÁKLYA napilaphoz vigyen, de a várakozó taxikat mind elfogták, akik helybeliek voltak és gyorsabban kerültek az állomás elé. Egy fiatal magyar házaspárhoz csatlakoztam. Az asszony a csomagokat őrizte, amig a férje a nagyritkán érkező taxik egyikét próbálta elfogni — sikertelenül. Megmondtam, hogy a magyar napilap szerkesztőségébe szeretnék eljutni és miután az ő ütjük arra vezetett, megállapodtunk, hogy közösen használunk taxit, ha majd sikerült egyet elfogni. Az idő múlt, háromnegyed nyolc volt, a helyzet kezdett reménytelen lenni. Megkértem az embert, hívja fel a FÁKLYA szerkesztőségét és kérje a főszerkesztőt a telefonhoz. Szívesen megtette, beszéltem Lukács főszerkesztővel, aki szintén hallott arról, hogy “valahol” Erdélyben vagyok, csak azt nem tudta, hogy hol és mikor érkezem Nagyváradra. Kért, hogy várjak az óra alatt, autóval értem megy valaki. A házaspártól elköszöntem és az óra alá álltam. Nyolc óra lett, egészen besötétedett. Az óra jól világított. A közelemben három fiatalember gyümölcslevet iszogatott. Nem tudtam kivenni, milyen nyelven beszélgetnek. Rövidesen két fiatalember közeledett, az egyikük hangosan kiáltotta: “Szervusz, Gyula!” Nekem több se kellett. Én is odakiáltottam: “Gyula, gyere ide!” A nevezett kíváncsian nézett rám, mintha felfedezni próbálná, hogy ki az. aki magához szólítja. Ahogyan felém indult, rászóltam: “Hozd ide a barátaidat is!” Odajöttek mind az öten. Mind magyarok voltak. Pár szóval megmondtam, hogy amerikai magyar újságíró vagyok, autóval jönnek értem, de amig ide érkeznek, beszélgetni szeretnék velük. Ez tllen nem volt kifogásuk. Készséggel beszélgettek, válaszoltak kérdéseimre, azután kérdéseket tettek fel. Egytől-egyik magyar iskolákat végeztek, románul tudnak, valamennyien dolgoznak. A keresetükből megélnek, nincsen semmi baj. Az óra alatt, a forgalmas vasútállomás bejáratánál hangosan magyarul beszélgettünk. Én tőlük kértem információkat, ők tőlem kérdezték: honnan jöttem, mióta élek Amerikában, nyugdíjas vagyok-e, mennyi a nyugdijam, igaz-e, hogy “Amerika háborút akar?” A beszélgetés témája pontosan az volt, amilyenre Pesten a “Nyugatinál” számíthatok, hasonló helyzetben. Öt perc se telt bele és nem öten, hanem legalább tizenöten álltak körülöttem, magyarok, akik a magyar szó hallatára megálltak és belekeveredtek a beszélgetésbe. Minden egyesnek volt kérdez- nivalója és mindanivalója. A félelem legkisebb jelét sem tapasztaltam a hangos magyar beszélgetés miatt, de azért célzatosan megkérdeztem: “Nem lesz baj ebből, hogy az utcán ilyen hangosan beszélünk magyarul?” Általános nevetés volt a válasz és megint csak elhangzott a megnyugtatás: "Nem lesz semmi baj, senki nem bánja, ha magyarul beszélünk." Közben egy honfitárs, aki gyümölcslé helyett valami erősebbet ivott, mindenáron öleléssel és csókkal akart tőlem búcsúzni, mert indul a vonata. Hallgatóim közül ketten karonfogták és barátságosan elindították a vonat felé, mielőtt beválthatta volna fenyegetését... A FÁKLYA egyik munkatársával megérkezett az automobil, mennünk kellett. A kis utcai nép- gyülés minden tagjával kezet kellett fognom. Egyikük még az autóba is beszólt: "Tessék csak bátran magyarul beszélni, abból nem lesz baj." Elindultunk a szerkesztőség felé, ahol Lukács László fő- szerkesztő szívesen fogadott és bocsánatot kért, amiért senki nem várt rám. Ezért a felelősséget magamra vállaltam, hiszen én voltam egyedül az oka annak, hogy mindenhová váratlanul érkeztem. Elmentünk a Transilvania szállóhoz, ahol ebben a késői órában bizony a főszerkesztő ismeretségére és befolyására volt szükség ahhoz, hogy szobát kapjak. Átmentünk a “CARPATI” utazási irodához, ahol magyarul beszéltünk a hivatalnokokkal, kifizettem a szoba árát, a portás segítségével beköltöztem a szobába és utána leültünk, hogy másnapra megcsináljuk a munkarendet: valami üzemet és termelőszövetkezetet akartam látni, iskolát szeretnék meglátogatni, az Ady Endre Emlék Múzeumot szeretném látni és minden mást, ami tájékoztat az erdélyi magyarok életéről. Megvacsoráztunk és Lukács kolléga elkísért a szállodába, ahol a portás feltűnő hangosan “jó éjszakát” kívánt. A kollégám megjegyezte: “Ez a román azelőtt egy magyar szót ki nem ejtett volna. Hallotta, hogy magyarul beszélünk, most már ő is magyarul kívánt jó éjszakát.” Nyilvánvaló, hogy az évek folyamán összeszokott a két nemzetiség és gyakorolja az egymás mellett élés, vagy az együttélés politikáját. . . Másnap korán reggel a nagy Lakatos Áru Gyár megtekintése volt programunk első pontja. A gyár igazgatója, Ács József és főmérnöke, Hercz István fogadott bennünket. A gyár zárakat és fémberendezéseket készít. Ezer munkással dolgozik, akik nek 80 százaléka magyar és van köztük vagy 300 női munkás. Ács József 14 éve igazgatója a gyárnak. Neve elárulja nemzetiségét. Hercz István mint munkás, később mint élmunkás dolgozott a gyárban, mérnök lett és évek óta főmérnöke a gyárnak. Magyar zsidó származású, két gyermeke van. Elégedett helyzetével, állása biztos, jövedelme kielégítő, autót is tart. A technikai osztály vezetője Silberstein nevű magyar zsidó, aki pályafutását szintén mint munkás kezdte a gyárban. Ennyi önkéntes információ után már-már feleslegessé vált a kérdésem: van-e nemzetiségi probléma, van-e megkülönböztetés? Ács igazgató válaszolt: "Semmi problémánk nincsen. Aki elvégzi a munkáját, azt megbecsüljük, akármilyen nemzetiségű. Most is felvennénk azonnal 30 munkást és hat mérnököt is tudnánk használni. Nem kérdezné senki, milyen nemzetiségűek, csak jönnének. A különböző nemzetiségű munkások jói megférnek egymás mellett." A gyár produktumát belföldön használják fel, igy exportra kevés marad, ámbár 14 év óta a termelés 5—6-szorosára növekedett. Mert szakmunkaerő hiányzik, a munkahelyen állandóan folyik a fiatalok kiképzése. Az utolsó 14 év alatt 50 fiatal munkásból lett mérnök. Ezek először érettségiztek, azután beálltak a gyárba dolgozni és keresni, mialatt tovább tanultak és mérnökök lettek. Informálásomra felsoroltak néhány nagy gyárat, ahol a mérnökök és a vezetők magyarok. A munkások átlagos havi keresete 1,100—1,200 lej. A gyárban bölcsőde is van; az igazgató megjegyezte: “A bölcsőde állami ügy.” Az állam egyik fő gondja mindegyik Szocialista Népi Köztársaságban oda irányul, hogy a kicsinyek szakszerű, gondos ellátásban részesüljenek ott, ahol az apa és az anya is dolgozik. Ezért “állami ügy” a bölcsőde. Mielőtt elköszöntünk szives vendéglátóinktól, Lukács főszerkesztő egyik fiatalkori élményét mondta el. Lakatos inas volt és egy napon, amikor hibás munkát végzett, a tanárától ezt a tanácsot kapta: “Fiam, jobb lenne, ha cukrászinasnak mennél, mert ha ott elrontasz valamit, legalább megeheted.” Lukács kolléga nem fogadta meg egykori tanárának tanácsát, a lakatosságot otthagyta, de cukrász sem lett belőle. .. Nagyváradon egy középiskolát és az “Ady Park” -ban az Ady Endre Emlék Múzeumot, továbbá a közelben egy mezőgazdasági termelőszövetkezetet volt alkalmam meglátogatni. Minderről a jövő heti lapszámban számolok be. KSSSS^SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfeSSSSSSSSSSSS* “PORSZEM ! A VIHARBAN” % Rácz László külmunkatársunk kitűnő könyve \ 1 193 oldal, szép kötésben $ , í Ara $2.00 Megrendelhető a következő címen: « MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA 130 East 16th Street New York, N. Y. 10003
