Amerikai Magyar Szó, 1965. július-december (14-19. évfolyam, 26-52. szám)

1965-09-23 / 38. szám

Thursday, September 23, 1965 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD ERDÉLYBEN JÁRTAM Kolozsváron és a “Béke Útja” tsz.-ben IV. Vasárnap még a reggeli előtt megint a kolozs­vári téren járkáltam, kirakatokat nézegettem, az árakat figyeltem és önkéntelenül hallgattam a já­rókelők beszélgetését. Erről készült jegyzeteimben a következő tételek szerepelnek: Férficipő üzletek kirakatában az árak 118 és 360 lej között váltakoznak. Egy másik kirakatban 113 lej a legolcsóbb és 210 lej a legdrágább férfi­cipő. A sétálók magyarul is beszélnek. Egy idősebb férfi a társának éppen budapesti látogatása esemé­nyeit mesélte. Autó-láz itt is van. A Continental szálloda körül parkoló cseh, lengyel, olasz, német és francia autóknak mindig vannak csodáiéi. _____ A borozók nem olyan zsúfoltak, mint Budapes­ten. (Lehet, hogy erre még kissé korán van.) Férfiöltönyök leszállított áron kaphatók. Az árak 140 és 1,350 lej között váltakoznak, ebből le­számítják a 20—40 százalékos idény-engedménye­ket. Zipperes esőkabát 230 lej. Az élelmiszer, hentesáru és zöldség-gyümölcs üzletekben mindenütt van áru s vásárló közönség. Kilónkint ezek az árak: burgonya 1.50; hagyma 1.70; alma 3.10; őszi barack 5.50; körte 4 lej. Kora reggeli esküvő jön a templomból. Az elő­ző este három templomi esküvőt láttam. Kilenc órára visszasiettem a szállodába, Kovács szerkesztővel reggeliztünk és utána a Kolozsvár Tartomány (megye) és Torda Rajon (járás) Ara­nyos-Rákos falujában levő “BÉKE ÚTJA” Mező- gazdasági Termelőszövetkezetbe látogattunk. Ez a tsz Torda ipari várostól 15 kilométernyire, a “Tor- dai Hasadék” és a “Székely Kő” szomszédságában terül el. Régente ezen a környéken vasbányák vol­tak, amelyeknek kiaknázására németeket telepí­tettek ide, akik idővel teljesen elmagyarosodtak. A tsz elnöke, Szász Mózes; pénztárnoka, Farkas Béla és brigádvezetője, Pálffy Sz. Ferenc vezetésé­vel először a tsz székházával és néhány adattal is­merkedtünk meg. Láttuk a különböző nagyságú gyüléstermeket —, aszerint, ahogyan a vezetőség, vagy az össztagság összejövetele megkívánja. Lát­tuk a könyvtárat, amelynek a tagok állandó és szorgalmas látogatói. Szép számban vannak ma­gyar és román nyelvű szórakoztató és tudományos, nevelő könyvek. Külön női és férfi hálószobák állnak a vendégek rendelkezésére. A tsz-hez három falu tartozik, mindegyiknek külön Kulturháza van, amelyeket az állam tart fenn. A tsz négy iskolája között egy 8-osztályos és három 4-osztályos van. A régi ócska iskolaépület és az uj, modern iskolaépület közötti különbség mutatja a régi és az uj idők közötti nagy különbséget, óriási haladást. A tanítás román és magyar nyelven történik. A szülők gyermekeiket oda küldik, ahová akarják és igy a gyermekek akár román, akár magyar nyelven végezhetik iskolái­kat. A tsz-hez 650 család tartozik, 900 dolgozó, 3,200 holdon végzi a munkáját. Gabonaféléket, zöldsé­geket és gyümölcsöt termelnek, a dombos területe­ken szőlőt is. Az állattenyésztés is jelentős: jelen­leg 730 szarvarmarha, 400 sertés és 130 ló képezi az állatállományt. Az egész területen gépekkel dolgoznak. Van állandó gazdasági és állattenyész­tési mérnök (agronóm). Három falu lakosságának 90%-a tartozik a szö­vetkezethez. A dolgozók egy százaléka tordai gyá­rakban dolgozik, de családjuk azért tagja a szövet­kezetnek. A tagok 70%-a magyar, 30%-a román. Amikor azt hallottam, hogy a magyarok legtöbbje beszél románul, megkérdeztem, a románok beszél­nek-e magyarul? Szász elnök válaszolt: “Mindegyik beszél magyarul, némelyik már job­ban, mint románul!“ A házasságok öt százaléka vegyes házasság ro­mánok és magyarok között. Az átlagos évi kész­pénz jövedelem 10—12 ezer lej, ehhez jönnek a juttatások és a háztáji jövedelmek. A háztájin kí­vül minden tagnak még szőlője is van; a szőlő egy részét piacra viszik, a többiből készül a “háztáji bor.” Meglátogattuk a példás tisztaságú istállókat, megnéztük a kombájnokat és a többi gépeket, be­széltünk az állatgondozókkal, akik hét napon át dolgoznak (és igy az átlagnál többet keresnek) és utána meglátogattunk hét családot, köztük egyet, ahol a feleség magyar, a férj román. Kivétel nél­kül minden házban tisztaságot, uj bútort és feltű­nően nagy rádiót találtunk, amelyen keleti és nyu­gati leadásokat szabadon hallgatnak. Akikkel be­szélgettem, elégedettek, sem a rendszer, sem a tsz ellen khogast nem hallottam, de annál többet arról, hogy mennyivel jobb a soruk most, mint a régi időkben volt. A férfiak és az asszonyok min­denütt jóltápláltak, (talán a kelleténél kissé jobban is) fiatalok, idősek szívesen fogadtak, szabadon be­széltek és pillanatok alatt a saját szőlőjükből ké­szült bor és valami harapnivaló került az asztalra. Találkoztunk egy "öreg” házaspárral is. A 73 éves embert a nagy radio mellett találtuk, éppen a világ-hii eket hallgatta. “Kedves uramöcsém” — mondtam a gazdának — “ne hagyja magát ‘öreg­nek’ szólítani, mert aki még dolgozni tud, az nem ‘öreg.’ Én idősebb vagyok, ne kikérem magamnak, hogy ‘öregnek’ szólítsanak...” Az idős tsz tagoknak egyébként jobb a sorsuk, mint a fiataloknak. Megvan a házuk, megvan a bú­toruk, a legtöbbjük nem vágyódik uj ház, uj bútor után. Kerékpár, vagy motorkerékpár után sem vá­gyódnak, szerény ruházkodás sai is beérik. A város­ba sem kívánkoznak es mindez a liataloknál kü­lön kiadásokat jelent. így az időseknek rendszerint szépen van megtakarított pénzük, mig a fiatalok elköltik a keresetüket. Gondjaik azért nincsenek, mert jelenjüket, jövőjüket éj gyermekeik jövőjét biztosítva látják. A tsz-hez tartozó három faluban bölcsődék és napközi otthonok vannak. Az asszonyok nyugodtan gondtalanul dolgoznak a férfiak mellett, mert tud­ják, hogy a kicsinyeiket jó kezekre bízzák: reggel­től estig jól ellá:ják őket. Esznek, játszanak és alusznak, mindenből kapnak, ami gyermekeknek kijár. Nem úgy mint régente, amikor a dolgozó asszonyok mákkal hódították el és egész nap egy fa árnyékában hagyták a gyermekeiket. A hét család között az elnök és a pénztárnok házába is benéztünk, hogy a feleségekkel is meg­ismerkedjünk. Egy-egy pohár háztáji bor és házi sütemények között csak úgy véletlenül tudtam meg, hogy Szász Mózes elnöknek 4 állami és két falusi kitüntetése van, köztük a legnagyobb: a “Munka Érdemrendje", amivel 50%-os adókedvez­mény jár. Farkas Béla pénztárnok két állami és egy falusi kitüntetéssel büszkélkedik. A két fele­ség előszedte és megmutatta a kitüntetésekkel já­ró érmeket és okleveleket. Ami a fontos: a kitün­tetések kiosztásánál nem kérdezik, hogy az illető milyen nemzetiségű. Aki megérdemli, megkapja, legyen bár román, magyar, német, vagy más nem­zetiségű. A vendégszerető családoktól és a tsz szives tisztviselőitől elbúcsúztunk, hogy idejében érjünk vissza Kolozsvárra, ahol még “dolgom“ volt. Elő­ször egy uj városrészbe látogattunk, ahol ízlésesen színes, balkónos, 9-emeletes “torony-blokkok” és 4-emeletes “penge (keskeny) blokkok” emelked­nek. A tervbe vett tízezer lakás közül ötezer ké­szen van, a többi elkészítésén folyik a munka. Egy kis magyar fiúval a lakásukhoz vezettettük magunkat, de bejutni nem tudtunk, mert a szü­lők elmentek valahová. Bementünk egy másik la­kásba, ahol a név magyar lakót árult el. A két­szobás, fürdőszobás, modern lakásban a szülők itt sem voltak otthon, csak a leányuk és öt fiatalem­ber, akik közül hárman a leány unokatestvérei voltak. Valamennyien a rádión közvetített futball­meccset hallgatták. Amikor megtudták, hogy mi járatban vagyok, elzárták a rádiót és készséggel válaszoltak kérdéseimre, sőt önként is adtak infor­mációkat. Az első, amit tudomásul kellett vennem, hogy valótlan egyeseknek az állítása, hogy “uj, modern épületekbe magyarokat nem engednek be.” íme, itt ültem Kolozsvár legújabb, legmodernebb épü­letei egyikének a lakásában, ahol a lakók magya­rok és ebben az épületben és a szomszédos uj, mo­dern “torony-blokkokban” szintén laknak magya­rok. A fiatalok valamennyien magyar iskolákat vé­geztek, de románul megtanultak, mert az állam nyelvére a saját érdekükben szükség van. Az is­kolák végeztével azonnal munkába álltak, igy va­lamennyien dolgoznak és eleget keresnek a megél­hetésükhöz. Magyar és román barátaik vannak, (az egyik román barát jelen volt), jól megférnek, nemzetiségi kérdések nem merülnek fel. Amikor megmondtam, hogy az ő “védelmükre” és az ő “problémáik” megoldására milyen “követelések­kel” állnak elő egyes amerikai-magyar reakciós alakulatok, egyhangúlag kijelentették: "Nincsenek problémáink, jól megvagyunk és senki 'segítségé­re', pláne 'védelmére' nincsen szükségünk. Hagy­janak minket békében!" A “torony-blokkok” megtekintése után Kolozs­várnak “Fellegvár” nevű emelkedésére mentünk fel, ahová meredek, de kényelmes, széles lépcsők vezetnek és ahol családok gyermekeikkel élvezték a meleg napsütést és a remek kilátást a város nagy részére. Útban felfelé megálltunk egy üreg előtt, amelyhez hasonlókban valamikor olyanok; laktak, akiknek még a legalacsonyabb lakbérre se telt. Az üreget drótkerítés zárja el, mellette a szik­lafalba erősített tábla szövegét itt közlöm: “A burzsoá földesúri rendszer munkásainak ily barlangokban biztosított lakást. A Fellegvár, annyi szomorúság egykori székhelye, ma nagy­szerű sétány, a város egyik büszkesége." Ilyen barlangban született az államdijas Nagy István, “a kommunizmus erkölcsiségének költő tolmácsolója” is. Kolozsvár valóban büszke lehet a jelenlegi Fel­legvárra, amely mellett húzódik a “Lépcső utca”, amelynek fa-bódéiban régente prostituáltak hú­zódtak meg és olcsó pénzért árulták testüket. Az utca nevét megtartották, de most szép virágos park terül el az egykori fa-bódék helyén és a fia­tal nők hasznos termelő munkát végeznek, mert munka van mindenki számára. A magasból a városra tekintve, kollégám rámu­tatott a fontos és kimagasló épületekre, köztük a katolikus Szt. Mihály templomra, amelyet másfél millió lejjel és a református templomra, amelyet egymillió lejjel restaurált a Népi Köztársaság kor­mánya. Vezetőm hangsúlyozta, hogy a románok görög keletiek, de ez nem befolyásolta a kormányt abban, hogy a szükséges javítási munkálatokat a katolikus és református magyar templomokon el­végeztesse. Nem árt ezt megjegyezni azoknak a los-angelesi lelkészeknek, akiket elvakitott a gyűlö­let és odaadták nevüket a hírhedt Amerikai Ma­gyar Szövetség ostoba és ártalmas kampányának és az "appellációnak", amelyet SZERENCSÉRE senki Romániában és Erdélyben nem vesz figye­lembe, mert az csak ártana a békének, amely je­lenleg megvan a különböző nemzetiségek között. Amikor azt hittem, hogy vége a napi munkám­nak, elválásunk előtt szives kollégám megkért, hogy egy órával később találkozzunk a szálloda lobbyjában, ahová néhányan eljönnek, hogy ba­rátságos vacsora keretében köszönjenek el tőlem. Nem zárkózhattam el a meglepetésszerü találko­zás elől és nyolc órakor a vacsoránál kívülem a következők voltak jelen: Tompa István, a Tartomá­nyi Néptanács alelnöke; Balogh Edgár, a KORUNK szerkesztője, egyetemi előadó; Kovács András, az IGAZSÁG szerkesztője; Al Capraru, a TRIBUNA és Ghise, a STEANA (Csillag) szerkesztője. A vacsora meleg hangulatban és értékes be­szélgetés közben folyt le annak a saroknak szom­szédságában, ahol Ady állandó asztala volt. A ro­mán vendégek és a közöttem való beszélgetést pon­tosan tolmácsolták. Ők ketten különösen jól mu­lattak annak a levélrészletnek az elolvasásakor, me lyet a Magyar Szó szerkesztőjéhez intéztem azon a napon, amikor elhatároztam, hogy Erdélybe lá­togatok és amely szóról-szóra igy szól: "Azt előre jelzem, hogy az utamon szerzett ta­pasztalatokról becsületesen számolok be, hazud­ni még a Román Népi Köztársaság kedvéért sem fogok, de remélem, hogy arra nem is lesz szük­ség!" (Ezt a levélrészletet több helyen felolvastam a látogatások befejezésekor. Sehol nem vették rossz­néven őszinteségemet, — ellenkezőleg: értékelték, hogy ezzel az elhatározással indultam el Erdélybe). A jelenlevők valamennyien ama reményüknek adtak kifejezést, hogy személyes tapasztalataim után valóban nem lesz szükség hazugságra és éj­fél után a vacsora befejezését kértem, mert reg­gel fél hatkor talpon kell lennem, hogy a Maros- vásárhelyre induló repülőgépet elfogjam, amelyre szóló jegy már a zsebemben volt. Az amerikai haladó magyarok nevében Tompa István alelnöktől átvettem a Kolozsvár tartományt írásban és képben bemutató szép könyvet és an­nak a reménynek a kifejezésével búcsúztunk, hogy ez az erdélyi látogatásom nem az utolsó és a jövő­ben talán lesz még alkalom, hogy hosszabb időt töltsék el vendéglátóim körében. . . A következő cikkben Marosvásárhely és környé­ke meglátogatásáról lesz szó. J---------------------- \ ÚJBÓL KAPHATÓ Magyar-Angol és Angol-Magyar Országh László féle zsebszótár Ára kötetenként $2.50 és 25 cent postaköltség Rendelje meg még ma a Magyar Szó kiadóhivatalában 130 E. 16th St., New York, N. Y. 10003 ‘ s______________________________r _____________________________SL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents