Amerikai Magyar Szó, 1965. július-december (14-19. évfolyam, 26-52. szám)
1965-09-16 / 37. szám
Thursday, September 16, 1965 ERDÉLYBENJÁRTAI A Babes-Bólyai Egyetem Irta: E. H. NEUWALD *¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥• III. A Kolozsvári Tartományi Néptanács alelnöké- vel, Tompa Istvánnal való beszélgetés után rövid találkozásra az írószövetség helyiségébe mentünk, ahol a következő kollégákkal találkoztunk: Romulus Rusan, Vasile Grunea és Cubleson újságírókkal, a Tribuna munkatársaival; Balogh Edgárral, a KORUNK c. lap szerkesztőjével, aki az egyetemen magyar irodalmi előadó és Bodor Pállal, az UTUNK szerkesztőjével. A találkozást azért kellett rövidre szabni, mert meghatározott időpontban a Babes-Bólyai Egyetem egyik román pro-rektorával és magyar pro-dékán- jával kellett találkoznunk. De ez a rövid találkozás nagyon gyümölcsöző volt. Kérdéseimre, amelyek természetesen főként a magyarok helyzetére vonatkoztak, őszinte és részletes válaszokat kaptam úgy a román, mint a magyar kollégáktól. Ők viszont az amerikai viszonyokra, kül- és belpolitikára, a négerekre, a munkanélküliségre, a keresetre, stb. vonatkozó kérdéseikre kaptak választ. Ismertettem egy “apelláció” tartalmát, amelyet Los Angelesből intéztek a román minisztertanács elnökéhez és amelyet 9 egyház és 7 polgári testület irt alá. Amikor ahhoz a ponthoz értem, ahol a közismerten reakciós Amerikai Magyar Szövetség ebben a 30 napra szabott ultimátumban kifejti, hogy mit “nem tűr” és mit “követel”, a jelenlevők harsogó nevetésbe törtek. Mert valóban csak nevetni lehet azon, hogy egy reakciós társaság ösz- szeül és egy független ország belügyeibe üti az orrát ULTIMÁTUM formájában, amelyben felsorolja. hogy mit “nem tűr” és mit “követel.” A Babes-Bólyai Egyetemen — amelynek “ujra- nyitását” KÖVETELIK az amerikai magyarok ultra-reakciós csoportjai és amely nagyon is nyitva van —, dr. Rosca Alexandru pro-rektor és Kallós Miklós, a történelem-filozófia kar pro-dékánja várt reánk. Rövid bemutatkozás és jövetelem céljainak ismertetése után, kérdés-felelet formájában kaptam információkat, amelyeket jegyzeteim alapján próbálok olvasóink elé tárni. (A román pro- rektorral, aki a múlt évig minisztériumi tisztviselő is volt, a társalgás a magyar pro-dékán tolmácsolása révén történt.) Kolozsváron a Babes-Bólyai Tudomány Egyetemen kívül jelenleg még öt főiskola van. Felsőfokú oktatás folyik másutt is, mint Marosvásárhelyen, ahol orvostudományi, népművészeti és pedagógiai intézetekben magyarul és románul történik az oktatás. Úgy Kolozsváron, mint Marosvásárhelyen a nyelvtudományi tanárok magyar és román nyelven adnak elő. A Babes-Bólyai Egyetemen a lélektani, filozófiai, pedagógiai, történelmi, stb. szakon magyarul is folynak az előadások. A filozófiai szakon 15 tanuló között hat magyar van. A többi szakon a hallgatók egyharmad része magyar és ennek megfelelőleg a tanárok arányszáma: egyharmad magyar, kétharmad román. Kérdésemre, hogy a felvételi vizsgák milyen nyelven történnek, a válasz az volt, hogy a tanuló kívánságára mindenütt magyar nyelven is történik. Megjegyezték, hogy német irodalmi szakozat egyedül csak Bukarestben van, ahonnan — ha szükséges —, az idegen nyelvű intézet küld szerb, ukrán, bolgár, stb. tanerőket a vidéki intézetekbe. Ahol román és magyar tanulók együtt laknak, az egyetértés teljes és a román-magyar diákházasságok száma rohamosan emelkedik, ami szintén megértésre és a nemzetiségi különbségek kisimulására mutat. Az Egyetemi Művelődési Házban tánccsoportok működnek és színdarabokat adnak elő magyar nyelven. Ezeket az előadásokat gyakran más nyelvűek is hallgatják. Nemzetiségi és más problémák akkor merültek fel, amikor a román és magyar egyetemek külön működtek. Abban az időben nem volt Bolyai kép az egyetemen, jelenleg van a nagyszabású tanácsteremben, ahová távozásom előtt bevezettek, hogy a Babes és Bolyai képeket alkalmam legyen meglátni. ^ Az ösztöndij-rendszer gondoskodik arról, hogy arra érdemes diákoknak ingyen étkezde és lakás álljon rendelkezésükre és zsebpénzt is kapjanak, ösztöndíjra minden diák jogosult képessége alapján, mert tekintet nélkül nemzetiségére, egyedül az érdemjegy és gazdasági helyzete jön számításba. A diákok 62%-a ösztöndijas. A kolozsvári ösztöndíjas diákok készpénzben kapják a megfelelő összeget, amit városon kívül lakók juttatásban kapnak. Az egyetemi központokban Bukarestben, KolozsAMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD váron, Brassóban, Temesváron, Marosvásárhelyen, stb. mindenütt modern “diákvárosok” épülnek. A háború előtt három ilyen “diákvára” helyett jelenleg 15 működik, számuk és terjedelmük egyre nagyobb lesz. 1938-ban 26,200 egyetemi hallgató volt; 1965-re a számuk 123 ezerre szaporodott és 1970-re újabb 25%-os emelkedés lesz, a juttatások 30%-kal, a tanárok száma 25%-kal fog emelkedni, továbbra is a nemzetiségek arányszámával összhangban. Húsz év alatt a gyorsulás ez volt: tízezer lakosra 17 főiskolai hallgató helyett jelenleg 60 hallgató jut! Itt tudtam meg, hogy jelenleg Bukarest a “legnagyobb magyar város” Budapest után. És megnyugtató volt az az értesülés, hogy aki elvégzi az egyetemet, feltétlenül kap azonnal állást. Az egyetemi együttműködésnek nagy előnye, hogy a magyarok bárhol elhelyezkedhetnek a román nyelv ismerete révén. Az elosztásról a minisztériumok által kijelölt helyekre elosztó bizottságok gondoskodnak és az elosztásnál tisztára a végzők képességei jönnek figyelembe. Ez a találkozás minden tekintetben tájékoztató és tanulságos volt és a legmelegebb baráti hangulatban folyt le. Itt is cserébe azért, amit kaptam, igyekeztem felvilágositást adni az amerikai kül- és belpolitikai helyzetről, amit figyelemmel hallgattak és köszönettel vettek. A bucsuzásnál a pro- rektor az egyetem képes bemutatását tartalmazó könyvet adott át, amelybe a pro-dékán kettőjük aláírása felett a következő sorokat irta: “E. H. Neuwald urnák, a kolozsvári Babes-Bólyai Egyetemen tett látogatása alkalmából emlékül őszinte tisztelettel.” A szép könyvet köszönettel vettem át az amerikai haladó magyarok nevében, akiknek képviseletében a látogatás történt. Az egyetemi látogatás után a kolozsvári 7 számú, “Brassai Sámuel” középiskolába mentünk, ahol Gáli Dénes igazgató és Constantin Virgil aligazgató szabadságuk megszakításával vártak ránk. Az iskolában román, magyar és német nyelven folynak az előadások. A felszabadulás óta esti előadásokat tartanak olyan munkások számára, akik nappal dolgoznak. A nappali tagozatban csak magyar-német nyelven, az esti tagozatban románul is folynak az előadások. A feltett kérdésekre kapott válaszok alapján közölhetem, hogy a tanulási lehetőség mindenki számára korlátozás nélkül megvan. Hogy a különböző nemzetiségűek minden joga biztosított, azt ez az iskola is bizonyítja. Az orvosi és egyéb fakultásokra azok mennek, akiket képességük, tudásuk arra jogosít. Az iskola 1,500 tanulója között van 200 román, kevés német, a többi magyar. Az igazgató magyar, a két helyettes igazgató közül az egyik magyar, a másik román. A tanítást első elemitől az érettségi vizsgákig 84 tanár és tiz tanító végzi. A régi bonyolult nemzetiségi problémákat sikerült megoldani és ilyen problémák jelenleg nincsenek. Mindenki számára megvan a lehetőség, hogy a saját anyanyelvén tanuljon, de a saját érdeke és jövője megkívánja, hogy az anyanyelvén kívül minden polgár megtanulja az ország nyelvét. Ez igy van mindenütt a világon, a Népi Köztársaságok ban csak úgy, mint az Egyesült Államokban is. Érdekesnek találtam, hogy az iskolában öt év óta nincs egyetlen egy rosszfogu tanuló sem, nincs íogodvasodás, mert a tanulók állandó fogorvosi felügyelet alatt állnak és ahol szükséges, azonnali orvoslás történik. Ezen az első napon Erdélyben már csak arra jutott idő, hogy négy óra tájban megebédeljünk olyan “vegetáriánus” vendéglőben, ahol nagy választék volt — húsokban. Itt értesültem, hogy pincérhiány van, különösen magyarokban, mert a magyar pincéreknek jó hírnevük van és a nyár folyamán a tengerparti szállodákba és éttermekbe viszik őket, amelyeket főként külföldi turisták özönlenek el és ők foglalnak le minden kapható szobát. Ebéd után a “Diákváros” megtekintésére mentünk, amely csendes volt, mert a diákok nagy része a nyári szünidőt valamelyik üdülőhelyen, vagy a szülői háznál tölti. Az esztétikailag is kiváló és egyre nagyobbodó városrész valóban impozáns látvány. Az adminisztrációs épületben 2,000 személyes étterem van, ahol a diákok ellátásáról gondoskodnak. Valószínű, hogy a “Diákváros” terjedésével a jövőben még újabb éttermekre, uszodákra, olvasótermekre, stb. is szükség lesz. Hűséges kísérőmtől, kedves kollégámtól azzal búcsúztam, hogy másnap, vasárnap reggel 9 órakor reggelinél találkozunk és utána egy mezőgazdasági termelőszövetkezetbe látogatunk. Ő azt hitte, hogy az alvás nélküli éjszaka és az egész napi rohanás után azonnal aludni térek, de tévedett. Bár a kényelmes ágy és a meleg fürdő nagyon hívogató volt, alig hogy egyedül maradtam, a szálloda előtt elterülő és Mátyás király szobrával büszkélkedő, virágos térre siettem, hogy a magam módja szerint első kézből nyerjek értesülést arról,, hogyan élnek a magyarok Erdélyben... A "Mó sétám közben az első tapasztalatom az volt, mindenki a saját nyelvén beszélt és hozzá olyui hangosan, ahogyan akart. A látogató cseh, lengyel, francia és német turisták beszélgetése épen úgy nem tűnt fel senkinek, mint a román és magyar nyelvű hangos társalgások. Magyarok sétáltak, én mellettük haladva hallgattam, amint az előző este, vagy a délután látott filmekről beszélgettek, vagy a napi eseményeket, vagy az üzletek áruinak minőségét tárgyalták. Az amerikai ultra-reakciósok egy másik “követelése” vált nevetségessé, hogy “a magyar nyelv használatát az erdélyi autonóm területen kívül és belül engedélyezzék.” Itt senki nem kért engedélyt, itt senki nem “követelte” a magyar nyelv szabad használatát, mert erre szükség nincs és nyelvének szabadi használatát senki nem kifogásolja, vagy gáncsolja. A tér egyik sarkán fiatal nő és két fiatal férfi beszélgetett magyarul. Egy darabig hallgattam őket, azután hozzájuk léptem, elnézésüket kértem és bemutatkoztam. Megmondtam, hogy az első nap, amit városukban és Erdélyben töltök és mert románul nem beszélek, szeretnék velük az anyanyelvűnkön beszélgetni. Előzékenyek voltak és elkezdődött egy jó félórás beszélgetés, amelyről jegyzeteket készítettem és azok alapján közlöm a hallottakat: Az egyik férfi és a nő házasok voltak, korukat 24—26 évre becsültem. A férj textil rajzoló, a feleség és a másik férfi szövetkezeti alkalmazott. Csodálkoztak, amikor azt kérdeztem, hogy lehet-e szabadon magyarul beszélni az utcán, mert ezt természetesnek tartják, ennek semmi akadálya nincsen. A "nemzetiségek minden joga egyenlő a román polgárok jogaival, a magyarok mindenütt magyar iskolákba járhatnak, ahoi az oktatás magyarul folyik. Mind a hárman magyar iskolákban végezték tanulmányaikat. A szabad szó és a szabad kritika szerintük nem olyan, mint jelenleg Magyarországon, de két év óta javult a helyzet és továbbra is egyre javul. A szakmunkások keresete 1.100—T,300 lej havonta. Az irodai alkalmazottak legfeljebb az ezer lej havi keresetet érik el. Akiknek mindenre nem jut mindig, lemondanak valamiről, hogy másra jusson. (Csehszlovákiában és Magyarországon ugyanez a helyzet.) Az alacsony nyugdíjasok alkalmat kapnak némi keresetre. A parasztság helyzete nagyon javult, kormány- kölcsönnel uj házakat épit. Termelőszövetkezetek mindenütt vannak, a nagyvárosok közelében fekvők nagyobb sikerrel és jobb anyagi eredmény- nyel dolgoznak, mint a távol, fekvők. A magyar parasztok úgyszólván kivétel nélkül a nagyvárosok közelében fekvő termelőszövetkezetekben tömörülnek és igy általában jobban keresnek, mint a távolabb fekvő román termelőszövetkezetek dolgozói. A három fiatal magyar azt hiszi, hogy bár a parasztság sorsa nagyot javult, de még mindig nem olyan jó, mint azoké, akik JÓLMENŐ magyar- országi termelőszövetkezetekben dolgoznak. Ami számomra meglepő volt, az a fiatal asszony váratlan közbeszólása volt a beszélgetés e pontjánál. Minden kérdés nélkül, némi büszkeséggel a következő kijelentést tette: “Mi két év óta autóra gyűjtünk és néhány hónap múlva befizetjük készpénzben a 44 ezer lejt.” A befizetés után hat hónappal kapják az értesítést, hogy az autót mikor vehetik át. Az a körülmény, hogy ilyen fiatal házaspár aránylag rövid idő alatt képes KÉSZPÉNZÉRT autót vásárolni, arra mutat, hogy a munka és a kereseti lehetőség Erdélyben legalább olyan jó, mint a cseh, vagy a magyar népi köztársaságokban. Az a körülmény, hogy egy nagyon forgalmas tér sarkán szabadon beszélgethettem magyarul három fiatallal, újabb bizonyíték volt számomra, hogy az amerikai magyarok ultra-reakciós elemei szélmalom harcot vívnak és önmagukat teszik nevetségessé, amikor olyan “követelésekkel” állnak elő, amelyeknek teljesítése nélkülük régen megtörtént és amelyekre semmi szükség nincsen. Az ultra-reakciós elemek azt is “tényként” állítják be, hogy “az utcákon fényes nappal bestiális atrocitásokat követnek el azok ellen, akik magyarul beszélnek.” A legkomolyabban. 51 éves ujr ságirói múltamra való hivatkozással bizonyítom, hogy ez az állítás minden alapot nélkülöző hazugság. Erről további cikkeimben ismertetett tapasztalataim révén fognak meggyőződni az olvasók, mert a fenti eset nem az egyedüli, amikor az utcai forgalomban szabadon és hangosan folytattam beszélgetést addig soha nem látott magyarokkal---------------------------------------------2..
