Amerikai Magyar Szó, 1965. július-december (14-19. évfolyam, 26-52. szám)

1965-09-09 / 36. szám

6

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Thursday, September 9, 1965

Hogy lapunk még sokáig éljen!

(Lapunk szerkesztője, Rosner Sándor felszólalása a detroiti országos lapkonferencián)

Kedves Munkástársak, Kedves Delegátusok!

Örömmel üdvözlöm önöket ezen a lapkonferencián. Remélem, hogy delegátusaink hasznos munkát fognak végezni lapunk életének további bizto- sitása terén. Még egy év és 65. évfordulónkat ünnepelhetjük. Habár ezzel elérjük a nyugdij-korha- tárt, egyáltalán nincs szándékunkban visszavonulni, sőt, eltökélt szándékunk harcolni a szebb és jobb jövőért, az igazságért és fogadott hazánk népének érdekeiért.

Engedjék meg, hogy köszönetét mondjak a Petőfi Kör vezetőségének, Miklós Györgynek és mindazoknak, akik mindig helyt állnak és készséggel segítik lapunkat, s akik ilyen kitünően megszervezték az idei konferenciát.

Ez alkalommal szeretnék köszönetét mondani a “Tisztelt Szerkesztőség” rovat munkásiróinak leveleikért, mert szerintem ez lapunk legértékesebb oldala. Nem hiszem, hogy van egy lap az országban, amelybe ilyen hűségesen Írnák olvasóink a leveleket, melyek mindig hozzájárulnak ahhoz, hogy megtartsuk egyensúlyunkat.

Köszönetét kívánok mondani külmunkatársaink hozzájárulásáért lapunk nívójának emeléséhez. Nélkülük a lap nagyon szegényes lenne, velük a lap az amerikai magyar irodalom egyik kiváló közlönye. Kívánom, hogy külmunkatársaink: Rácz László, Rev. Gross A. László, Bódog András,

E. H. Neuwald, Paál Máthé, Schubert József, Gen- csy Margit, Kovács Erzsi, Bálint Imre, Victor Perlő, Figyelő és Lusztig Imre még sok éven át járuljanak hozzá lapunkhoz, boldog életet és jó egészséget kívánok nekik.

Köszönetét mondok itt Gyarmaty Katónak áldozatos munkájáért, amit a Nők Világa szerkesztése és kiadása körül olyan odaadóan végez.

Köszönetét mondok az ügyvezető bizottságnak, amely rendületlenül vigyáz lapunk nívójára és gondoskodik az anyagi bázis előteremtéséről. Nem mulaszthatom el, hogy köszönetét ne mondjak az ügyvezető bizottság nevében odaadó, fáradságot nem ismerő lapkezelőinknek, mint a mi Jehn Fe- rencünknek, Fehér Lajosunknak,, Papp Miklósunknak, Halvaksz Sándor- és Paule munkástársainknak, Szabó Jánosunknak és mindazoknak, akik lapunk érdekeit szem előtt tartják.

De a legmélyebb hála jár az olvasótábornak támogatásáért, odaadásáért és azért a sok szere- tetért, amit lapunkkal szemben olyan gyakran kinyilvánítanak. Köszönet még azoknak, akik érdemesnek tartották, hogy ezen a lapkonferencián megjelenjenek és sikeréhez hozzájáruljanak.

Tavalyi konferenciánk óta sok változás történt és talán érdemes volna néhány percet arra szentelni, hogy visszatekintsünk munkálkodásunkra és mérlegeljük, mit tettünk jól és mit kell javítanunk.

Az elmúlt év óriási változásokat hozott fogadott hazánk politikai helyzetében. Mindannyian harci akarattal vettünk részt az elnökválasztásokban és erőnkhöz mérten támogattuk Johnson elnököt. Tettük ezt abban a hitben, hogy az ő vezetésével elháríthatjuk fogadott hazánk feje felől a háborút. De csalódás ért bennünket, mert elnökünk pontosan az ellenkezőjét tette, mint amig Ígért. Ebből a leckéből értsük meg, hogy vannak bizonyos társadalmi törvények, amelyek lehetetlenné teszik, hogy egyesek talán jóakarattal, s szivük diktálása szerint cselekedjenek. Az imperializmusnak szüksége van terjeszkedésre, piacokra és nyersanyag forrásokra. S habár szép szólamok hangzanak el, a mozgató erő mégis arra irányul, hogy a fentemli- tett szükségleteket megszerezze, ami viszont minden törekvést meghiúsít, amit a jóakarat diktál. Soha el nem avuló törvény az is, hogy az imperializmus azokat az erőket is életre hívja, amelyek törekvésének ellenállnak és igy örömmel kell üdvözölnünk a haladó szellemű tábor megerősödését, amely jelenleg tüntetésekben és tiltakozásokban talál megnyilvánulást.

A külpolitikai helyzet

Mintha Johnson elnök vészes vietnami háborús politikája nem hozta volna Amerikát és az egész emberiséget éppen elég közel az atomháború veszélyéhez, az elnök a napokban uj, felelőtlen és talán minden eddiginél kockázatosabb katonai döntést hozott: utasította a hadügyminisztert a világűrben végzendő katonai jellegű kísérletek megszervezésére és ezzel olyan lépést tett, melytől két elődje, Eisenhower és Kennedy is következetesen tartózkodott. Mindketten hangoztatták, hogy az emberiség számára csupán újabb tragédiát jelentene, ha az arra képes két világhatalom a világűrben folytatott és eddigelé nagyjából polgári és tudományos kísérleteket katonai manőverekké alakítaná át.

Ennek a politikának mostantól kezdve ugylát- szik vége szakadt, mostantól kezdve a hidrogén- bombás fegyverkezési verseny, amely már eddig is oly keserves következményekkel járt az emberiségre, mely eddig is megmérgezte a nagyhatalmak egymás közti viszonyát, s mely már igy is elég közel hozta az emberiséget a pusztuláshoz, most az elnök döntése következtében kitágult a végtelen világűrbe. Johnson elnök e végzetes döntését a következőképpen jelentette be: Ez a program

újabb felvilágosítással fog szolgálni számunkra arra nézve, hogy mire képes az ember a légürben (az elnök napalm-bombázói már megmutatták, hogy mire képes az ember), s lehetővé teszi számunkra azt, hogy ebbeli képességünket Amerika védelmére használjuk fel. Fejleszteni fogja a technológiát és a felszereléseket a légürben végzendő ember által vezetett vagy mechanikus légür-repü- lésekre. . .

Ezzel az újabb katasztrofális döntéssel kapcsolatban jusson eszünkbe, hogy vietnami háborús politikája igazolásaként az elnök csaknem szüntelen hangoztatja, hogy nem tehet másként, már csak azért sem, mert fenn akarja tartani elnöki elődei ígéretét. Hát ha annyira tiszteletben tartja elődei ígéretét, akkor miért nem tartotta fenn Eisenhower és Kennedy elnökök álláspontját a fegyverkezési versenynek legalább a világűrben való visz- szatartására? A N. Y. Times, mely az év első hónapjaiban meglehetősen következetesen kritizálta Johnson elnök vietnami politikáját, de az utóbbi időben már csupán vénasszonyos kéztördeléssel veszi tudomásul az elnök lépését, ezen újabb vészes fejleményre is sopánkodással válaszolt: “Az emberiség számára még mindig a fegyverkezés marad a elöntő szó, nem a leszerelés és a katonai ür-labora- tórium félelmetes uj fejlemény e téren.”

Az elnök döntése újabb akadályokat jelent úgy a vietnami háború befejezése, mint az általános leszerelésre irányuló nemzetközi törekvések terén. Meg vagyunk győződve azonban, hogy a békeszerető emberiség felelős elemei, legyenek azok a kormányokban, vagy az egyes országokban működő szervezett mozgalmakban, vagy szervezetlen megmozdulásokban képviselve, nem fogják tétlenül nézni Johnson elnök intézkedéseit. S az amerikai imperializmus háborús provokációira fokozott béketörekvésekkel és politikai, erkölcsi nyomással fognak válaszolni.

Folytathatnám igy tovább, de nincs erre szükség, mivel akik figyelmesen olvassák lapunkat, azok talán az ország legtájékozottabb újságolvasói közé tartoznak, mert nincs olyan fontos esemény, amelyről a lapunk ne Írna, vagy amelyhez nem szólna hozzá.

A belpolitikai helyzet

Johnson elnök politikájának két oldala van. Mig a külpolitikában a legreakciósabb erők befolyása alá került, addig belpolitikájával kapcsolatban azt láthatjuk, hogy különböző törvénykezéseken keresztül próbálja az amerikai nép háborúellenességét leszerelni és bizonyos engedményeket adni. A polgárjogok terén, az uj társadalombiztosítási törvénnyel, a szegénység elleni harccal igyekszik ezt elérni. Sok javitanivalót találhatnánk ezeken és kritikát tudnánk gyakorolni a hiányosságok felett, de erre egy konferencia keretében nem térhetünk ki. A határozati javaslatokban kifejtjük nézetünket, akárcsak azokban a cikkekben, amelyek hétről hétre megjelennek a lapban.

Lélekemelő látvány, hogy az amerikai nép végre kezdi felismerni helyzetét és azt a veszélyt, amely az országot és az emberiséget fenyegeti. Óriási nyomást gyakorol a kormányra a társadalmi kibontakozás érdekében; az idős polgárok a társadalombiztosításért, a fiatalság a háború, a munkanélküliség és a szegénység ellen lép fel, az értelmiség a jobb nevelésért.

Az amerikai néger nép a 300 éves elnyomás felszámolásáért küzd olyan méretekben, amire nem volt példa ebben az országban. Nem tudom megállni, hogy meg ne említsem Hayneville, Alabamát, ahol az elmúlt héten négy néger gyermek végre bekerült az addig teljesen fehér iskolába. De azért a megkülönböztetés még mindig ott van, külön asztalnál ülve ették meg a lunchukat, külön autóbusszal szállították őket otthonaikba és ennek az iskolának igazgatója annak az embernek a nővére, aki csak néhány nappal ezelőtt lőtte le hidegvérrel az egyik fiatal fehér polgárjogi harcost. Milyen megaláztatás ez a gyermekekre nézve, milyen szégyen a bigottokra, s mennyire kell pirulnia fogadott hazánk népének más népek előtt.

Bárhogyan is magyarázzák egyesek a Harlemben, Los Angelesben és más városokban megnyilvánult zavargásokat, egyet megérthetünk azokból: a néger nép nem hajlandó tovább tűrni az elnyomást. Nem nehéz párhuzamot vonni a néger nép eme harca és a felszabadulásra törekvő országok népeinek harca között. Azok az erők, amelyek itt a néger népet elnyomatásban tartják, a Kongóban, Dominikában, Vietnamban, stb. törekednek arra, hogy ezeknek az országoknak a népeit leigázzák.

Amikor az Amerikai Magyar Szó rendületlenül harcol a néger nép igazságáért, önmagáért, az emberi méltóságért és szolidaritásért harcol. Nincs olyan erő, amely ettől benünket eltántoríthatna. Amikor a háború ellen küzdünk, a néger népben megtaláljuk szövetségeseinket, amikor mindenféle társadalmi probléma érdekében szállunk síkra, a néger nép is velünk van. Tehát nem szentimenta- lizmus a mozgató erő, hanem az önérdek, a saját fennmaradásunk késztet bennünket erre.

Lapunk elsősorban az amerikai munkásság lapja, tehát figyelemmel kisérjük azokat az eseményeket, amelyek kihatnak a munkásság életére és jövőjére. Mig óriási bérharcok folynak az országban, addig a szakszervezetek vezetősége mindent megtesz, hogy korlátok között tartsa a harcokat és az anyagi előnyöket a 65 milliós amerikai munkás- osztály egy kis szervezett rétege részére próbálja megszerezni. Meany és a többi vezetők, kevés kivétellel, arra törekszenek, hogy a munkásságot kikapcsolják minden társadalmi megmozdulásból és ők azok, akik a legszélsőségesebb jobboldali háborús politikát támogatják. De mégis örömmel kell megállapítanunk, hogy a háborús politika elleni nyugtalanság megnyilvánul egyes szakszervezeti vezetők részéről, s olyan személyiségek, mint Mazey, Livingston és mások, nyíltan felszólaltak a háborús politika ellen; országszerte létrejönnek csoportosulások, hogy ellenálljanak Meanyék veszett politikájának. Nem is lehet ez másképpen, hiszen a munkásemberek gyermekei az elsők, akiket besoroznak, s ők lesznek az elsők, akiket mesz- sze földre visznek testvéreik meggyilkolására és életük feláldozására.

Természetesen ezekről a kérdésekről is órákon át lehetne beszélni, de itt nincs reá időnk. Ezért most rátérek a lapunkkal kapcsolatos fontos kérdésekre.

Lapunk a viharban

Az Amerikai Magyar Szót közel 65 éves fennállása alatt nemcsak az amerikai nén, hanem a nemzetközi szolidaritás vezérelte. Ebben az időszakban, amikor az atombomba lett a világpolitika egyik főtényezője, a nemzetközi munkásmozgalomban különböző irányzatok kezdtek megmutatkozni, ami nyilvánvalóan a lapunk olvasótáborában is éreztette hatását. Sok gondot okozott már nekünk, hogy miként foglalkozzunk ezekkel a kérdésekkel. Könnyű volt egy ilyen lapnak vagy 20—30 évvel ezelőtt egy bizonyos álláspontra helyezkedni, mert ha valakinek nem tetszett ez az álláspont, úgy talált magának olyan baloldali sajtót, amely megfelelt nézeteinek. Nem véletlen az, hogy magyar Amerikában 40—50 éven át a mi sajtónk mellett volt egy Bérmunkás, Munkás, amelyek talán kielégítették egyik, vagy másik olvasó politikai felfogását. Ma azonban csak egy lap, a Magyar Szó áll a haladó szellemű magyarok rendelkezésére és minden becsületes munkás e lap köré tömörül. Ha megismétlődnének a belső harcok, amelyek befolyásolnák a lap irányvonalát egyik, vagy másik oldalra, akkor megtörténne, hogy hacsak kis része is az olvasótábornak nem támogatná a lapot olyan mértékben, mint jelenleg, az amerikai magyar munkásság ezen utolsó védőbástyája kiesne a kezünkből. így az élet parancsolja, hogy lapunk milyen álláspontra helyezkedjen a fentemlitett nemzetközi munkásmozgalmi kérdésekben. Ezt az álláspontot mindennapi küzdelmünkben igy fejezzük ki:

1. Harcoljunk a háború ellen.

2. Harcoljunk az amerikai nép érdekeiért.

3. Harcoljunk a munkásmozgalom egységéért.

4. Támogassunk minden haladó irányzatú mozgalmat.

Az Amerikai Magyar Szó a nemzetközi munkás- mozgalom vitás kérdéseire konkréten, a mindennapi teendőkben ad választ a fenti program alapján. Nem is tehetnénk másként, mert lapunk terjedelme nem engedi meg, hogy igazságosan foglalkozzunk azzal a rengeteg anyaggal, ami a vitában megjelent már eddig is. Már pedig ha mást tennénk, jogosan részrehajlással vádolhatnának bennünket, ez viszont széthúzásra vezetne és lapunk életét, fennmaradását veszélyeztetné. Akit a fenti kérdések részletei érdekelnek, azoknak alkalmuk van úgy angolul, mint magyarul tanulmányozni a kérdést és olyan következtetéseket levonni, ame-