Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1965-02-11 / 6. szám
Hozzászólás a Klár-vitához Tisztelt Szerkesztőség! Lapunk egyes olvasói és olvasócsoportjai kezdik pehézményezni, hogy lapunk túl sokat foglalkozik dr. Kiár közéleti és ujságirói szereplésével. Engedjék meg, hogy mint egy régi olvasója lapunknak és általában az amerikai magyar sajtónak kifejtsem a znagam nézeteit e kérdésben. Lapunk csaknem harminc esztendeje polemizál az Ember szerkesztőjével, illetve szerkesztőivel. Meg volt és meg van a véleményünk mind a háromról, Göndör Ferencről, dr. Deák Zoltánról és kétségkívül dr. Kiár Zoltánról. Az amerikai magyar újságírás mikrokozmoszában (bocsánat e fellengzős kifejezésért: miniatűr világrendszert jelent) “Az Ember” szerkesztői a munkásmozgalom és a haladó szellemű mozgalom ama bizonytalan és megbízhatatlan jobboldalát képviselték, amelyet világarányokban az angol Macdonald, a magyar Peidl, az amerikai Gompers, az olasz Saragat, a német Bernstein képviselt: a középosztály ingoványos világnézetű rétegeinek szószólói, akik baloldali szólamokat hangoztatnak, de amikor cselekvésre vagy színvallásra kerül a sor vagy átálltak a haladás ellenségei táborába, vagy félreálltak. Az ilyenek voltak a szálláscsinálói Németországban a barna pestis, a hitlerizmus uralomra jutásának. Mindezek előrebocsájtásával meg kell állapítanunk, hogy “Az Ember” első szerkesztőjével lapunknak volt alkalma időnkint közös célok érdekében összefogni. így például hatékony együttműködés alakult ki Göndör Ferenccel a második világháború után a magyar nép támogatására megindított nagy segélyakcióban. Bár ez az “egységfront” nem tartott sokáig és bár lapunk jól ismerte Göndör kapcsolatait az amerikai közélet bizonyos fórumaival, lapjaink és szerkesztőink között mindvégig fennállt az a viszony, amely a civilizált emberek minimális kapcsolatait jellemzi. Dr. Deák Zoltán már teljesen a “hidegháború” terméke volt, vele semminéven nevezendő kapcsolatot nem tartottunk fenn. Le kell azonban szögeznünk, hogy mint újságíró ő is betartotta az emberi tisztesség minimális szabályait, lapját nem használta fel személyi vendettákra. “Az Ember” utolsó, azaz jelenlegi szerkesztője, dr. Kiár Zoltán egészen más kategóriába sorolható. Helyesebben ezt a kategóriát előbb meg kell alkotni, mert ehhez hasonlóval az amerikai magyar újságírásban nem találkozhatunk, pedig volt már dolgunk a Nadányiktól, Székely Izsóktól, Himlerek- től, Szegedyktől (Gombos Zoltánoktól) kezdve fel s le az emberi jellem és jellemtelenség csaknem minden képviselőjével. Lapunknak ügyelni kell, hogyan kezeli ezt az embert, mert itt különleges személyiséggel állunk szemben. Ugyanakkor a tárgyilagosság megkívánja, hogy ne tagadjuk le időnkinti pozitív teljesítményeit sem, mint például eredményes harcát az amerikai magyar nyilas sajtóval. (Jusson eszünkbe Ferenc József hírhedt mondása Haynauról, a bresciai hiénáról: Haynau olyan, mint egy borotva, használata után gondosan el kell zárni a tokba.) Dr. Kiár politikai módszerei egyszerűek: Liberálisnak tünteti fel magát, de ugyanakkor fenntartja a legszivélyesebb kapcsolatot a szélső jobboldallal. Ugyanakkor, időnkint nagyokat rúg azokba, akiket “véd” és émelyítő buzgalommal tömjénez, hizeleg a hatalmon levők felé, tehát pontosan azok felé, akiknek túlkapásaitól állítólag védi a védelemre szorulókat. Ez volt a módszere a harmincas években Budapesten, amidőn a “Társadalmunk” c. közlönyt szerkesztette. A zsidóság és a liberális középosztály szószólójának tolta fel magát, de ugyanakkor minden alkalmat megragadott a legszélsőségesebb fasiszták legyezésére. így például sietett felajánlani Budavárynak a szélső nacionalista “Nemzeti Élet” szerkesztőjének a “baráti kézfogást” ugyanakkor, amidőn “Pusztuljanak Magyarországról” kiáltással ő maga is csatlakozott a magyar fasizmus első intézkedéseihez, az úgynevezett beszivárgott zsidók kiűzésének követeléséhez Magyarországról. Ezt a követelést, mint tudjuk, néhány év múlva az egész magyar zsidóság kiirtása követte! Itt az Egyesült Államokban dr. Kiár Zoltán három irányban hangoztatja a tőle immár jellegzetes “pusztuljanak” eszelős harci hördülést: Először a magyar népi demokrácia felé, másodszor sajtónk, az amerikai magyar munkásság 60 esztendős szócsöve felé, és végül bizonyos egyének felé a new- yorki magyar zsidó társadalomban, akikről úgy véli, hogy útjában állnak teljes “érvényesülésének.” Anélkül, hogy pillanatnyira is elragadtatná magát vagy beleesne dr. Kiár csapdájába, lapunknak, következetesen, megfontoltan kell ellensúlyozni ennek az embernek működését. Az az érzésem, hogy AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, February 11, 1965 miként az angol mondás tartja: “this man has skeletons in his closet”. Fel kell világosítani az amerikai, elsősorban a newyorki magyarságot dr. Kiár múltjáról, jelenéről, igazi mivoltáról. Ha ez megtörténik, a jobbérzésü newyorki magyarok kétségkívül a megfelelő nívóra fogják szállítani dr. Kiár politikai, ujságirói és emberi ázsióját. Régi Olvasó helyreigazit ÁS Múlt heti lapszámunkban “Akinek vaj van a fején, ne álljon a napra” cimü cikkbe sajnálatos elirás került. A 3. oldalon megemlített könyv cime: “A nagy per” és azt Eötvös Károly irta. Nem tudjuk megérteni... NEW YORK, N. Y. — Nagy megelégedéssel olvastam magam is, barátaim is, a lap múlt heti számában irt súlyos leleplezést dr. Kiár Zoltánról. Figyelő — nagyon helyesen — azt Írja, hogy azt még meg lehet érteni — bár megbocsátani valóban nem —, hogy Horthyéknak sikerült a keresztény társadalom egy részét befolyásuk alá hajtani, de azt már nem lehet megérteni, hogyan állhatott be zsidó ember, zsidó lap, zsidó szerkesztő, a zsidók elpusztításán dolgozó gépezetbe? Hát én és barátaim még egyet nem tudunk megérteni s az az, hogyan akadhat ezek után még itt, a newyorki társadalomban akárcsak egyetlen ember is, aki ezek után nem ismeri fel valódi mivoltát és kezet fog vele. A Magyar Szó nagyon jól teszi, hogy felszínen tartja “Az Ember” ügyét és minden erejével azon van, hogy felvilágosítsa az amerikai magyar közéletet. Még egyet: felvetődik a kérdés, vajon a “Razzia” cimü, ismertetett cikk “d.m” aláirásu Írója nem azonos-e “Az Ember” hasábjain ma is, szinte teljesen azonos stílusban Írogató Dénes Miklós montreali tudósítóval? Jó lenne, ha a szerkesztőség ennek is utánanézne. Hü olvasó Szerk. megjegyzése: A fenti kérdésre csak “d.m.” és dr. Kiár tudna választ adni. Helyesli Rev. Gross cikkét HAMMOND, Ind. — Boldogan olvastam Rév. Gross cikkét a jan. 7-i számban “Két kortárs” címen, mert igen fáj nekem az a nagy hidegség, amit az uj szovjet vezetőség mutat Kruscsevvel szemben. Vagy talán ott igy kell ezt csinálni? Én azt hiszem, hogy ő sokat tett a népért, vagy talán azért már nem jár semmi tisztelet, ha egyszer hibát követ el valaki? Hallottam a rádión a napokban, hogy Kruscsev születésének dátumát kitöröltek a kalendáriumból a Szovjetunióban. Még annyit akarok Írni, hogy a naptár remek, még egyet rendelek belőle. K. E. Hozzászólás a “Két kortárs” cikkhez és a szerkesztőnk megjegyzése MIAMI, Fia. — Szokásom ellenére már harmadszor kezdem el ezt a levelet, megfogadva azt a tanácsot, hogy ha nagyon mérges vagy, olvassál tízig és csak azután cselekedj. Ugyanis nagyon mérges voltam és leszedtem a keresztvizet a szerkesztőnkről, majd a lapbizottság tagjairól, mert elnézik azt, hogy a szerkesztőségben “kinaiul tanuljanak.” Végül megint a szerkesztőnket vettem elő, mert úgy látom, hogy rosszul értelmezi a sajtószabadságot és főleg azért, mert nem utasította vissza Smied Sándor levelét. Az ő álláspontja ugyanis homlokegyenest ellenkezik mindazzal, amit lapunk ezideig hirdetett. Végül is senkit sem akarok agyon ütni és megvárom, amig szerkesztőnk megmagyarázza mulasztását, mert mulasztás volt a legjavából; a lapbizottságnak is módot adok arra, hogy ezt az ügyet az udvariasság szabályai szerint intézze el a szerkesztőnkkel. Azért mégsem mulaszthatom el, hogy véleményemet nyilvánítsam Smied Sándor “meg nem alkuvó radikalizmusáról”, amit Lenin baloldali gyermekbetegségnek nevezett. Lapunk és külmunka- társaink — nem tudom, hogy helyesen, vagy helytelenül — de tudatosan nem sokat foglalkoznak a “személyi kultusz” bűneivel, a magam részéről azért, mert szinte szégyenérzet fogott el, valahányszor ezekről a szörnyűségekről olvastam és nem akartam azokat kiteregetni. E sorok írója és irótársaim, kivétel nélkül fizikai munkások, 20 éven át irtuk hetenként cikkeinket a Bérmunkás lapban, először a szövetségesek mellett a nácizmus ellem Egy idő után, hacsak elkerülhetetlen nem volt, nem irtuk le Sztálin nevét, mert a munkásmozgalommal összeegyeztethetetlennek tartottuk azt, amit elkövetett, lerombolva mindazoknak a nagy dolgoknak az értékét, amiket alkotott. Irtunk, beszéltünk a Szovjetunió mellett, de Sztálin nevét kerültük, se mellette, se ellene nem irtunk, mert akkor egységet bontani halálos bűn volt. Ez állt Rákosira is. Nincs itt senki, aki személyileg közelebb állt volna hozzá, mint e sorok írója és amikor Sztalin-utánzóvá vált, amikor a diktatúrát a prolikon gyakorolta, amikor csalhatatlanná avatta magát, úgy voltunk vele, mint Sztálinnál. Minden erőnket Magyarország mögött sorakoztattuk fel, de egy szót sem irtunk Rákosi mellett. Kérdezem, volt-e a magyar munkásmozgalomnak igazibb mártírja, mint Rákosi, Sallay, Fürst, Jancsik, László Jenő és sokan mások, akiket a terrorlegények, vagy Horthy vérebei halomra gyilkoltak, s végül, de nem utoljára, Kun Béla, aki zászlóvivő volt a magyar munkásság előtt, akit nem Hor- thyék, hanem Sztálin öletett meg és családját munkatáborokba küldte? Soroljam fel talán Rákosi áldozatait? Oldalakat lehetne betölteni a munkásmozgalom legjobb, legbátrabb harcosainak neveivel. Rákosi még azt sem engedte meg, hogy Kun Béla özvegye, kiszabadulása után, visszatérjen Magyarországra. Ez volt a sorsa Hidas Antal igazi munkásirónak, amikor kiszabadult, s akinek egyetlen bűne, hogy Kun Béla veje volt. Ezek örökké fájó sebek, amiket elfelejteni nem lehet. Eddig soha meg nem említettem és remélem, hogy soha többé nem kell megemlítenem és sajnálom, hogy kikényszeritette belőlem az a tény, hogy lapunkban Kun Bélával szemben Rákosi Mátyás lett megemlítve, mint a magyar nép legnagyabb mártírja. Smied munkástárs nem hisz abban, hogy az atomcsend-egyezmény életbevágóan fontos volna, szerinte ez a kínaiak elleni lépés volt. így nézi a békés egymás mellett élés elgondolását, a leszerelést; neki az atomháború elkerülésére tett lépések nem számítanak, pedig azok mögé felsorakozott ma már nemcsak az egész modern munkásmozgalom, hanem az emberiség legnagyobb gondolkodói, tudósai is. Ez azután kiváltja, hogy már itt is mind több politikus, iró, tudós, sőt még a papok is, hábo- ruellenes akciókat kezdenek. De ez Smied Sándor szerint a mozgalom “felhigitá sa”, amely ellen engesztelhetetlen forradalmisá- gát emeli fel, amiről ezideig nem igen hallottunk. Ö nagyon előkelő Kruscsevvel szemben, nem kolbászt, hanem fürdőszobát akar, elfelejtve, hogy kolbász nélkül nem lehet fürdőszobákat építeni. Nem kell Smied Sándornak a világ munkásmozgalmát féltenie, az nem posványosodik el, mert élő, harcoló mozgalom, amelyet nem térit le útjáról az “uj Messiások” serege sem, mert ezek nem az Ady által megénekelt messiások, hanem már messziről leri róluk, hogy hamis messiások. Paál Máthé Szerk. megjegyzése: Paál Máthé levelét teljes egészében közöljük és csak azért teszünk hozzá megjegyzést, mert úgy látjuk, hogy félreérti a szerkesztőség és ügyvezető bizottság álláspontját a szólásszabadságot illetően. Levelében felidézi azokat a régi időket, amikor még létezett a Bérmunkás (és a Munkás), s hogy ott miként kezelték a különböző kérdéseket. De elfelejti azt, hogy azoknak, akik annakidején nem értettek egyet a másik munkáslappal, mint pl. az Elő- rével, vagy a Magyar Jövővel, volt fórumuk, ahol elgondolásaikat kifejezhették. Ma már nem ez a helyzet. Hol fejezheti ki elgondolásait a történelmi eseményekről egy 30—40 éves munkásmozgalmi múlttal rendelkező ember, ha a Magyar Szó nem ad neki erre lehetőséget? Elmehetne talán a Szabadsághoz, vagy a Népszavához? Vagy közölnék ezek a lapok az ő levelét? Vagy lenne Rév. Grossnak hová fordulni, ha a Magyar Szó nem közölné Írásait? Nem hinnénk, hogy ő méltónak tartaná a Népszavát, hogy oda küldje be cikkeit. Az 1917-es forradalommal uj korszak nvilt meg és ezt még a mai napig sem értékelték ki teljesen, így helyük van a különböző véleményeknek és értékeléseknek olyan lapban, mint a Magyar Szó, s addig, amig olvasóink betartják azt a szabályt, hogy ne személyeskedjenek, helyet adunk Írásaiknak. Abból a célból, hogy Paál Máthé és olvasóink jobban megértsék lapunk álláspontját, engedjék meg, hogy megemlítsük azt a tényt, hogy az ügyvezető bizottságban van olyan, akinek családjában is volt tragédia a szocialista építés hibáiból kifolyólag. De ez lenne az első, aki megvédene Smied Sándor jogát ahhoz, hogy kifejtse nézeteit. Ha nem ez lenne lapunk álláspontja, akkor Paál Máthé és mások már régen nem találnának fórumot nézeteik kifejtésére. Hu
