Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1965-01-21 / 3. szám
Thursday, January 21, 1965 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 7 Rácz László Dávid és Góliát Január 10-én volt egy éve, hogy Panama fővárosának csatornazónájában az Egyesült Államok katonái, gépfegyverekkel és tankokkal vérbe fojtottak egy hazafias diáktüntetést. A fegyvertelen diákok közül huszonegy halott és több száz sebesült volt az egyenlőtlen harc áldozata. (Lásd “Imperialista vérengzés Panamában” cimü cikkemet, 1964 január 30-ról.) Az évforduló alkalmából — melyet nemzeti gyásznapnak nyilvánitottak — hatalmas tömegfelvonulásokkal és gyászbeszédekkel emlékeztek meg az áldozatokról, akik a yankee- imperializmus elleni küzdelemben estek el. A vér- telenül végződött nemzeti gyásznap is csak újabb fejezete annak a harcnak, melyet Panama munkás- és értelmiségi rétegei évtizedek óta folytatnak az Egyesült Államok gyarmati elnyomása ellen. Az ellen az “örök időkre érvényes” szerződés ellen, melyet még 1903-ban, Theodore Roosevelt idejében kötött Washington, egy friss államcsíny után alakult mindenre kész korrupt panamai kormánynyal. Ez a kormány az úgynevezett “szerződés”- ben egy tál lencséért: tiz millió dollárért, átengedte az Egyesült Államoknak az ország testéből kihasított jelentős sávot: nyolcvan kilométer hosszúságban és tizenhat kilométer szélességben a tengeri csatorna céljára. Ez a Csendes-óceánt köti össze a Carib-tengerrel. A csatorna-zóna ilymódon teljesen az Egyesült Államok közigazgatása alá került. A panamai állampolgárok a csatorna-zónában — akárcsak az Egyesült Államok déli részében a négerek — csak mint másodrendű polgárok létezhetnek. A szerződést, amely lehetővé tette, hogy a yankee-imperializmus államot képezzen a panamai államban, Washingtontól kezdeményezett államcsíny eredményeként kormányra került és megvesztegetett panamai politikusok hozták tető alá, gyalázatosán elárulva országuk dolgozóinak érdekeit. A szerződéssel az Egyesült Államok nem csupán megbecsülhetetlen stratégiai előnyökhöz jutott a potom áron felvásárolt panamai csatorna utján, de mérhetetlen extra gyarmati profithoz is. Elégséges itt e tekintetben csak arra rámutatni, hogy a csatornát átszelő kereskedelmi hajók, a be- és kilépési dijakból évente jelentős összegeket fizetnek le. Ezekből a bevételekből, megbízható adatok szerint, Panama kormánya a bér címén kapott közel évi kétmillió dollárral a tiszta jövedelemnek alig két százalékát kapja kézhez. így az imperialista fél, 98 százalékkal zsebeli be az oroszlánrészt. A múlt évi januári véres események lángralob- bantották a panamai dolgozók és értelmiségiek harcát, a vérlázitó “örök időre szóló” szerződés ellen. A tömegek nyomására maga a reakciós panamai kormány — egyébként Washington készséges lakája — kénytelen volt energikusabb lépésekhez folyamodni. Megszakitotta azonnali hatályával az Egyesült Államokkal a diplomáciai kapcsolatokat. Egyben azzal fenyegetőzött, hogy a Nép- szövetség Biztonsági Tanácsához fog folyamodni a tömeggyilkosságok megtorlása végett. A helyzet kellemetlenné vált az amerikai imperializmus számára. Kénytelen volt a washingtoni diplomácia ellenrendszabályokhoz nyúlni. Mozgósította készséges lakáját: az Amerikai Államok Szövetségét (spanyol rövidítése OEA). Ez Ígéretekkel és fenyegetésekkel rábírta a reakciós panamai Chiari-kor- mányt, hogy állítsa helyre a “normális” kapcsolatokat Washingtonnal és álljon el minden megtorlást kereső intézkedéstől. Ez a szervezet — mely Spanyol-Amerika 19 kormányának képviselőiből áll — (Kubát kizárták a szervezetből) és amelyet joggal kereszteltek el az Egyesült Államok gyarmatügyi minisztériumának, hamarosan el is érte a célját. A panamai reakciós kormány, mely joggal félt attól, hogy az anti-imperialista népmozgalom — Kuba példájára — könnyen átalakulhat belföldi forradalmi akciókká, engedett az OEA nyomásának. Helyreállította a diplomáciai kapcsolatot, elállt a megtorlástól és redukálta a követeléseit is Washingtonnal szemben. Mindössze any- nyit kért, hogy a panamai kormány is résztkapjon a csatorna-zóna közigazgatásában, másrészt, hogy az évi bérösszeget a bevételekkel arányosan felemeljék. De hiába volt az engedmény, a panamai kormány gazda nélkül számolt. A washingtoni kormány még a redukált követeléseket is túlsóknak találta. Az “örök szerződésre” hivatkozva, elutasította mindkettőt. Majd egész az év végéig elhúzva, maga Johnson elnök is közvetlenül beavatkozott a tárgyalásokba. Az elnök abban az értelemben nyilatkozott, hogy a panamai csatorna az idők során elvesztette régi jelentőségét az Egyesült Államok számára. Egyben kinevezett egy bizottságot, melynek feladata az, hogy tanulmányozza egy uj csatorna építésének a kérdését Colombiában és Nicaraguában. Az uj csatornának alkalmasabbnak t.i. a tenger szintjével egyforma magasságúnak kell majd lennie. (A Panama-csatorna egyes szakaszaiban magasabb, másokban alacsonyabb szintű és zsilipek alkalmazásával tolják át rajtuk az átmenő hajókat a nyílt tengerbe.) Tény, hogy a Panama-csatorna 60 év elteltével némileg elvesztette stratégiai fontosságát az Egyesült Államok részére. Elsőnek azért, mert alkalmatlan óriási hadihajók, repülőgép-anyahajók átvonulására. Másrészt azért is, mert a távolra irányítható rakéták mellett, a hadihajók kisebb értékűvé váltak. Az uj csatorna megépítésének felvetése, végső eredményben, a zsarolást megközelítő megfélemlítés a másik tárgyaló féllel szemben. De egyidejűleg megmutatja azt is, hogy az amerikai imperializmus extra profitjának egy részéről sem hajlandó lemondani, még akkor sem, ha vitathatatlan jogi és erkölcsi érvek szólnak a lemondás mellett. Bizonyíték ez arra nézve is, milyen kevés tényleges jószándék rejlik az alamizsnáskodó “Szövetség a Haladásért” akció mögött, amikor az imperialista kizsákmányolásnak még csak csökkentéséről is volna szó. Panama esetében is beigazolódott az, amit az Egyesült Államok volt külügyminisztere John Foster Dulles szövegezett meg, hogy: “Az Egyesült Államoknak nincsenek barátai, egyedül érdekei.” Nem kétséges, hogy a zsarolásnak és megfélemlítésnek a csatorna kérdésében a reakciós panamai kormányra meg lesz a hatása. De a panamai dolgozó tömegek anti-imperialista küzdelmére semmiképpen sem. Ezek jól tudják, hogy az ő esetükben is Dávid áll szemben Góliát-tal. De a bibliai Dávid — mint tudjuk — meggyőzte Góliátot. Napjainkban a parányi szigetország: Kuba, a hatalmas amerikai Góliátot. Panama és a többi gyarmati elnyomásban nyögő spanyol-amerikai országok esetében is, Dávid harca Góliát ellen nem kilátástalan. KÖSZÖNET MINDENKINEK MVWMWlMVWIWUUUWWUVUWWUWVVVMIWUUVinAAM gos lexikonok az egyik legnagyobb jelenkori mexikói festőnek neveznek; a modern képzőművészet történetében a “három nagy” egyikeként szereplek, igen sok müveit ember tudatában nevem összeforrt a “mexikói festészet” fogalmával, mely jelentősen gazdagította az általános művészetet, mégpedig jellegzetesen mexikói tartalommal és kifejezési formával; müveimben a képzőművészet eszközeivel ábrázoltam a mexikói nép társadalmi és politikai haladását s megismertettem a külfölddel a mexikói forradalom morálját és eredményeit. Ezzel nemcsak a mexikói nép, hanem az egész világ érdekeit szolgáltam: megmutattam az emberek igényét a szabadságra és a haladásra, a társadalmi igazságosságra. Képzőművészeti müveim értékét külföldön mindenütt elismerik. Azt mondhatom, művészi alkotásaimmal hozzájárultam, hogy külföldön megismertessem a mexikói népet s elismerést vívjak ki számára. Ezért az a véleményem, hogy a nemzetnek nagy szolgálatot tettem, tehát törvényes jogom van a kegyelemre, melyet kérek. Mindaz, amit elmondtam, nem hiú vagy egocentrikus dicsekvés; szükség volt mindezt elmondani, hogy bebizonyíthassam, hogy müveimmel a nemzetnek nagy szolgálatot tettem.” A kegyelmi rendelet, melyet Lopez Mateos elnök s Luis Echeverria belügyminisztériumi államtitkár julius 11-én irt alá, igy hangzik: “.. .David Alfaro Siqueiros művészi alkotásainak értéke s hírnevük a Mexikói Köztársaságban és külföldön indokolttá teszik, hogy ezek a müvek megfelelnek ‘a nemzetnek tett nagy szolgálat’ fogalmának.” Mi bizonyíthatná jobban ezt a “hírnevet”, mint az értem folytatott szokatlan méretű küzdelem, melyben részt vett minden földrész, a legkülönbözőbb társadalmi osztályok tagjai, értelmiségiek, diákok, művészek, politikusok, jóakaratu emberek, a szellem reprezentánsai, mübarátok? Ez a harc nagy, szép s mélyen emberi harc volt, s bebizonyította a világnak a mexikói festészet jelentőségét, melynek egyik képviselőjének büszkén vallom magamat, s melynek mindig lelkes támogatója leszek. Hisz művészetünk társadalmi humanizmusa kapcsolt össze bennünket népünkkel, problémáival és harcaival. Mint ennek a művészeti mozgalomnak egyik képviselője harcoltam országunk p - litikai foglyaiért, mint ennek a mozgalomnak egyik képviselője töltöttem négy évet ártatlanul börtönben; mint ennek a mozgalomnak egyik képviselője nyertem vissza szabadságomat s mint ennek a mozgalomnak egyik képviselője folytatom a harcot a nép becsületes vezetőinek szabadságáért, akik még mindig a mexikói börtönökben vannak: Demetrio Vallejóért, Dionisio Encináért, Valentin Campáért, Manuel Aroche Parráért, Alberti Lumbrerasért és társaikért. Ők is számítanak mindazok támogatására, akik önzetlenül újra meg újra a védelmemre keltek. Azzal a tudattal tértem vissza művészi munkámhoz, hogy a harc — melyben oly nagy szerepe volt feleségemnek, Angélica Arénáinak — nem ért véget. — Ezért mondok most mély és őszinte elismeréssel köszönetét mindenkinek, mindenért, amit értem tett. Harcunk uj szakaszának a foglyok szabadonbocsájtásával s a társadalmi felforgatás bűntettéről szóló törvény visszavonásával kell végződnie. nm Siqueiros levele David Alfaro Siqueiros, a világhírű mexikói festőművész a sajtóhoz intézett levelében mondott köszönetét mindazoknak, akik szót emeltek kiszabadításáért. A levelet jelentéktelen rövidítésekkel közöljük. Ez év julius 13-án, 27 nappal börtönbüntetésem negyedik évének letöltése előtt Adolfo Lopez Mateos elnök néhány nappal azelőtt aláirt kegyelmi rendelete alapján visszanyertem szabadságomat. A mexikói büntetőtörvénykönyv 97. paragrafusa alapján kértem kegyelmet. Úgy érzem, a megke- gyelmezés egy törvényes és törvényen kívüli folyamat csúcspontja, melynek főszereplője én voltam s mely Mexikóban játszódott, de melynek jelentősége messze túlterjed személyemen s országunk határain. Az ügy érdekében s barátaim érdekében, akik Mexikóban s szerte a világon elszántan harcoltak ezért az ügyért — a politikai foglyok egyik védőjének ügyéért is, akit ugyancsak letartóztattak, hogy nehezítsék a foglyok védelmét — azt hiszem, kissé vissza kell mennem a múltba. Ez év elején az volt a véleményem, hogy ügyemben minden törvényes lehetőséget kimerítettünk. Szüntelen harcot folytattunk a társadalmi felforgatás bűntettéről szóló törvény ellen, mely elnyomó és alkotmányellenes törvény; elszántan támadtuk a törvény betűinek és a bírósági eljárásnak minden megsértését. De mivel az oligarchikus hatalom •azért hozta ezt a törvényt, hogy politikailag megerősítse magát, az igazságszolgáltatás nem törődött semmiféle bizonyítási eljárással, semmibe vette a tények fölsorolását, minden tiltakozást a terror és az igazság eltorzítása ellen. A vád nem csak rám, hanem müveimre is vonatkozott, amiket mint világnézetem kifejezőit, ugyancsak elmarasztaltak a “társadalmi fölforgatás” bűntettében. Mivel müvemet bíróság elé hurcolták, festményeim is jogi személyek lettek. Ez a tény s müveim értéke, amit a nemzeti és nemzetközi közvélemény és kritika újra meg újra elismert, segített, hogy megkezdhessük a kiszabadításomért vívott harc második szakaszát. Április 19-én levelet írtam a köztársaság elnökének, s ebben kifejtettem, hogy a nyilvános épületekben levő müveim száma túlságosan nagy s jómagam túlságosan öreg vagyok (decemberben volt 68 éves), hogy nyugodtan megvárhassam ügyem befejezését. ítéletére bíztam, állapítsa meg a módot, hogy visszatérhessek a monumentális művészet terén folytatott müveimhez. Junius 18-án megismételtem kérésemet, s nyomatékosan hivatkoztam a büntetőtörvénykönyv 97. paragrafusára, amely igy hangzik: “Kegyelmet lehet adni, ha a vádlott a nemzetnek nagy szolgálatokat tett.” Kérésemet a következőképp indokoltam: “Elsősorban művész vagyok s életemet a festészetnek szenteltem. Elhivatottságom s természetes képességeim, melyeket a festői mesterség elmélyült tanulmányozásával tökéletesítettem, különleges helyet biztosítottak nekem a képzőművészetben. Képességeimet arra fordítottam, hogy a képzőművészetek ápolását országunkban elismerjék és támogassák; életművem ezt bebizonyította a világnak. Müveim, elsősorban freskómüvészetem nagy esztétikai értékét bel- és külföldön — mivel külföldön is igen sok freskót festettem — egyaránt elismerik. RanELLENTMONDÁS, EGY HÁTRALÉKOS ELŐFIZETŐI
