Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1965-05-13 / 19. szám
Thursday, May 13, 1965 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORB 11 HérvéGi Cevéc írja: Rev. Gross A. László ß. D., Th. M. Ismét otthon jártam (IV.) Futólag már említettem, hogy anyagi jólét dolgában ma a maszek-iparosok vannak a legelőnyösebb helyzetben. De ezek között is inkább csak azok, akik törekvők, szorgalmasok vagy — ha úgy tetszik — kapzsiak. Számuk arányához képest az ő soraikban akad a legtöbb autó- és öröklakástulajdonos. Persze jajveszékelnek “az igazságtalanul magas” adók miatt, de úgy látszik, az adókulcs inkább aránytalanul alacsony, mert a valóság az, hogy miközben szegények “roskadoznak a tulmagas adók elviselhetetlen terhe alatt,” alaposan megszedik magukat... Hogy jó-e, üdvös-e ez a maszek-intézmény köz- gazdasági és társadalmi szempontból, azt én most nem kivánom firtatni. Annyi bizonyos, hogy a maszek-rendszer nem valami ujdonságszerü jelenség a szocialista társadalomban, hiszen — ha jól emlékszem — a huszas évek elején még Lenin is megengedhetőnek, sőt szükségesnek találta Oroszországban — igaz, hogy csak ideiglenesen. . . Talán valami jót is fel lehet benne fedezni. Például: az illetékesek rámutathatnak egy-egy szorgalmas, jólkereső maszekra és odaállíthatják követendő példaképpen a lazsálásra hajlamos munkás elé: Látod barátom, ha te is olyan igyekezettel végeznéd a munkádat a köz javára, mint ez a maszek pacák a saját javára (odahaza mindenki “pacák!”), akkor az egész ország életszínvonala — a tieddel együtt — hihetetlenül gyors tempóban megjavulna .. . De ugyanakkor a “melós pacák”, aki nem valami túlságosan erőlteti meg magát a beosztásában, imigyen felelhetne vissza: Lám, ahol az egyéni érdek szerepet játszik — mint például a maszekok esetében —, ott jobb a produkció, kevesebb a selejt, különb a minőség, stb., stb., mint a szocialista termelési rendszerben, tehát a magánvállalkozás felette áll a munkaközösségi termelési rendszernek. .. A maszek-intézmény lehet jó vagy csapnivaló (szerintem az utóbbi), de mindaddig meg kell tűrni, amig a közszolgálatban ma még erősen észlelhető hiányosságok, be nem tartott ígéretek, huzavonák, minőségi defektusok és egyéb bosszantó visszásságok ki nem küszöbölődnek. És ez aligha fog máról holnapra bekövetkezni, annyi bizonyos. Mindenki panaszkodik a túltengő bürokráciára s a kormány maga is beismeri, hogy a panaszok nem alaptalanok. Próbál is segíteni rajta, amennyire tud. Már maga az a tény, hogy ma büntetlenül lehet kritizálni, gúnyolódni és szitkozódni, óriási haladásnak tekinthető. Amilyen zárkózottak és hallgatagok voltak óhazai testvéreink a személyi kultusz rosszemlékű érájában, éppen olyan közlékenyek és szabadszájuak manapság. Itt-ott ez a gátlástalan szókimondás engem annyira meghökkentett, hogy szóvátettem egyik-másik magasrangu kormánytisztviselő előtt. A válasz nagyon egyszerű volt: “Először is, mi komolyan vesszük a demokrácia egyik legalapvetőbb kritériumát: a szólásszabadságot. Másodszor, egy egészséges társadalomban szükség van a kritikára, mert ennek révén a hatóságok tudomást szereznek a rendszerben óhatatlanul felbukkanó gyengeségekről és sérelmekről. amelyek kritika hiányában talán sohasem kerülnének napvilágra. Harmadszor pedig: sokkal jobb. ha a közvélemény kiadja a mérgét és szidja a kormányt, mint ha visszafojtaná az indulatait és azoknak a kumulativ hatása egy adott pillanatban ésszerűtlen kirobbanáshoz vezetne — mint az ’56-ban történt...” Így aztán nem csoda, hogy odahaza a kormányt és a rendszert élesen kritizáló, szellemes és tréfás kiszólásokban olyan “túltermelés” van, hogy ha ennek a fölöslegét jó külföldi valuta ellenében xportálni lehetne, hát a kormánynak nem fájna a feje, honnan kerítse elő a külföldi “nemesvalutát,” amelyre oly égetően szüksége van a belföldön nem található nyersanyagok és bizonyos felszerelések behozatalához. Minden lelkes beszámolónál többet mond szülőhazánk helyzetéről a következő száraz adat: A ma született csecsemőtől kezdve a legöregebb aggastyánig, Magyarország tizmilliónyi lakosságának egyénenként 2,100 forintja gyümölcsözik a takarékpénztárak sokaságában Kérdem szeretettel: mikor volt az egyszerű “melós pacáknak” félretehető, megtakarítható fölöslege? Adóssága az volt, ha ugyan akadt valaki, aki hitelezett neki — de fölöslege?! Hiszen annyit sem keresett szegény feje, hogy napjában egyszer tisztességesen jóllakhatott volna belőle. Ma pedig az óhazai munkás Európa legnagyobb kalóriafogyasztója; jól ruház- kodik, kitűnő szórakozási, művelődési lehetőségei vannak — és pénze van a bankban! Hát ilyen rettenetes állapotban sínylődik ma Magyarország népe... • • • Most egyelőre abbahagyom az otthoni tapasztalatokról szóló beszámolómat. Sajnos, az utóbbi hetekben — itthoni vezetőink jóvoltából — olyan förtelmes dolgok történtek, hogy a tanulságos és élvezetes magyarországi látogatás élményeit ideiglenesen polcra kell tennem és rovatom minden mondanivalóját Washington felé kell adresszál- nom. De nem tehetek pontot otthoni látogatásunk története után mindaddig, mig úgy a magam, mint utitársaim nevében meg nem köszönöm a Magyarok Világszövetségének, személy szerint elsősorban Beöthy Ottó főtitkárnak és agilis jobbkezének: Komornyik Zoltánnak, valamint nagyszerűen ösz- szeválogatott munkatársainak: Kasnyik, Rickvalsz- ky, Bereczky barátainknak azt a sok-sok figyelmességet, közbenjárást és a nap bármely órájában rendelkezésünkre álló szolgálatkészséget, amely- lyel ezt a zarándokutunkat oly emlékezetessé tették. Ilyen precízen működő apparátust, ilyen tökéletesen összehangolt együttest még nem láttam, pedig számos országot bejártam és kenyerem javát is megettem... SZAKASITS ÁRPÁD (1888—1965) Még megérte a május elsejét, amelyet talán legjobban szeretett az év minden napja közül, amelyre mindig olyan nagyon készült, amelyhez munkás életének annyi nagy emléke fűzte. Az ő hetvenhét éve is hozzájárult e májusi seregek növekedéséhez. Nagyapja Batthyányék jobbágya volt, apja cipészmester, aki részt yett korának munkásmozgalmában. Szakasits Árpád gyakran mesélte, hogy édesapja büszkélkedett gyermekeinek: ő is részt vett az első májusi ünnepségen 1890-ben, és egyike volt azoknak, akik a három 8-as táblát vitték. Korán elvesztette édesapját, s a család szegénysége miatt 13 éves korában kikerült az iskolapadból. Kőfaragótanonc lett, és azonnal tevékeny tagjává vált az ifjúsági mozgalomnak. A kőfaragóinas első munkásmozgalmi megbizatása — menynyire Szakasits Árpádra vall ez! — a “Szabadság Munkásképző Egylet” könyvtárossága. 1907-ben felszabadult és azonnal belépett az Építőipari Munkások Szakszervezetébe, amelynek kőfaragó-szakosztályában jegyző, majd főkönyvtáros lett. 1909-ben pedig az első újságírói megbízatást kapta: az Épitőmunkás szerkesztője lesz, ezzel egyidejűleg a főváros VI. kerületi szaciálde- mokrata pártszervezete is titkárrá választotta. Az első világháború előtti évek szakadatlan párt- és szakszervezeti munkában teltek. Volt olyan idő, amikor négy-öt szaklapot is szerkesztett, ezenkívül •— a század elejétől kezdve — cikkeket és verseket irt a Népszavába. A háború utolsó szakaszában, 1918-ban behívták katonának; minthogy azonban a hadseregben is szervezkedett, előbb a Margit körúti katonai fogházba, majd büntetőszázadba került, ahonnan rövidesen megszökött. Az őszirózsás forradalom kitörése után a Népszavának lett belső munkatársa, a proletárdiktatúra alatt a belügyi népbiztosság egyik osztályát vezette. Horthyék a proletárdiktatúrában való részvétele miatt egy időre bebörtönözték. A börtönben is tanult és irt, s cikkeit kicsempészte a Népszavának. Kiszabadulása után a Népszava politikai rovatát vezette, de csakhamar egy cikkéért kétévi börtönre Ítélték. Később is újra és újra letartóztatták, elitélték cikkei, költeményei, gyűléseken elmondott beszédei miatt. 1926-ban a szociáldemokrata párt ügyvezető titkára lett. A Peyer-féle jobboldali pártvezetőség nem nézte jó szemmel becsületes, eredményes, szocialista munkáját, és kibuktatta a vezetőségből. Szakasits Árpád ezért ereje javát a Népszava szerkesztésére és a Magyar Épitőmunkások Országos Szövetségében végzett munkára fordította. Amikor 1944. március 19. után a szociáldemokrata párt is a föld alá szorult, Szakasits Árpád élére állt azoknak a szociáldemokrata elvtársaknak, akik felismerték a kommunistákkal való szövetség parancsoló szükségességét. 1944 őszén a szociáldemokraták képviseletében ő irta alá a történelmi nevezetességű egységokmányt. A felszabadulás után visszatért a Népszava fő- szerkesztői székébe, és újra átvette a szociáldemokrata párt ű'ányitását. Miniszterelnökhelyettes lett, és mint a baloldali szociáldemokraták vezetője harcolt a munkásegység érvényesítéséért, a szociáldemokrata párt jobboldalának munkásellenes politikája ellen. 1948 február végén, amikor a legerőteljesebben folyt a harc a munkásosztály egységes pártjának megteremtéséért, ezt irta a Népszavában: “Nem állunk meg félúton. A kínálkozó tanulságokat végig levonjuk. Biztosítani akarjuk a szocialista épitőmunka folytonosságát, meg akarjuk védelmezni a népek békéjét s a népi demokráciák sérthetetlenségét, és ez csak úgy lesz lehetséges eredményesen, ha a dolgozók erejét egyesítjük a közös célokra.” A személyi kultusz törvényszegései nem kímélték Szakasits Árpádot sem. Kiszabadulva a börtönből, újra folytatta munkáját, s ugyanannak a töretlen meggyőződésű hűséges harcosnak bizonyult, akinek a magyar munkásosztály akkor már mintegy fél évszázada ismerte. Az 1956-os ellenforradalom megsemmisítéséért, a forradalmi erők tömörítéséért minden erejét és tudását latba vetette. Már közel a hetvenhez, fáradhatatlanul hirdette: “Mit akartak a revizionisták?... A hibákat felnagyították, az eredményeket elhomályosították. Féltek, hogy megkezdődik a hibák kijavítása és jóvátétele.” Mint a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja lankadatlanul és erejét nem kiméivé harcolt politikájának megvalósításáért. Veteránként is tollal, szóval védte a szocializmus ügyét, amelyre több mint hat évtizeddel ezelőtt felesküdött. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke volt, és 1955-ben a Nemzetközi Újságíró Szervezet egész publicisztikai életműve elismeréseképpen odaítélte neki a nemzetközi uj- sagir ódijat. Élete utolsó éveiben mint a Béke világtanács tagja, és az Országos Béketanács elnöke nemzetközi fórumokon és otthon, munkássága jó részét a békemozgalomnak szentelte. Egyik cikkének ezt a címet adta: “összeesküvés az élet védelmében.” Ez volt a hitvallása: az élet védelme. Ez a legmélyebb tartalma e melegszívű szocialista ember majd nyolc évtizedének. Most eltávozott örökre. De életének példája a magyar munkások, dolgozó emberek millióinak szocialista életében él tovább. TISZAV8DÉKI KÉPESLAP Vízibusz a Tiszán Élénkül a viziforgalom a Tiszán. Uj színfoltot jelent az idén, hogy Szolnok s Szeged között vízibusz viszi az utasokat. A modern külsejű buszon 160 utast szállítanak egyszerre. A növekvő forgalom szükségessé tette, hogy Szolnokon és Szegeden modern kikötőállomást létesítsenek. Az állomásokat már át is adták a forgalomnak. Üdülősor a szolnoki parton Az iparosodó Szolnok üzemei, vállalatai, intézményei üdülősort építettek a várossal szemben lévő parton. A kőolajkutatók munkája után feltört termálvízzel táplálják a vikendházak medencéit -— igy a hűvösebb napokon is lehet fürödni. A Tiszaligetben az uj, tízezer személyes strandfürdővel és az uttörővárossal szemben felépült az első camping is. A nyáron már ezek nyújtanak otthont a nemzetközi horgászverseny vendégeinek és a nemzetközi eszperantó találkozó részvevőinek. Éled a vizimadárvilág A vizszabályozás után alaposan megfogyatkozott tiszavidéki vizimadárvilág a nagyüzemi öntöző- rendszer kiépítése következtében újból éled. Az öntözőcsatornák, rizstelepek mentén a fészkelő helyek tömegeit figyelték meg. A biológusok Mezőtúrnál, a romantikus vizparti tájakon többszáz fehérkócsagot, üstökösgémet, éjjeli gémet — bakcsót — számláltak meg. Szembetűnően szépek az öregebb füzek, amelyek valósággal megrakodtak kócsagfészkekkel. Egy-egy “veterán” fán hat-hét kócsagfészket is számláltak. Az ősi füzekkel benőtt területet védetté nyilvánították. A GÖRÖG és a magyar filmarchivum közös rendezésében magyar fimlhét nyílt Athénban,..
