Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1965-04-08 / 14. szám

Thursday, April 8,1965 AMERIKA» MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD ________________________________$

Az ebben a rovatban kifejtett nézetek nem szükségszerűen azonosak a szerkesztőség álláspontjával.

Mondjuk meg az igazat!

LOS ANGELES, Cal. — Tavaly 2 és fél hónapot töltöttem Magyarországon és a Magyarok Világ- szövetsége, valamint rokonaim jóvoltából sokfelé jártam, sokféle emberrel ismerkedtem meg. Megelégedetten tapasztaltam, hogy a dolgozó nép emberi életet él úgy társadalmi, mint gazdasági téren. Nem úgy, mint mikor én ott hagytam 44 évvel ezelőtt a szülőföldemet, amikor a gróf Apponyi Sándor uradalmában 1 korona volt a napszám 14 órás munkanapra, ami az akkori dollárra átszámítva 20 centnek felelt meg, vagy 1 kg. cukornak vagy 1 kg húsnak.

Ebből az ezeréves zsarnokságból emelkedett ki a magyar nép. Nagyon boldoggá tett az a tudat, hogy nem volt hiába 1919 és a 25 éves Horthy- gyilkos rend elleni áldozathozatal, valamint a 20 év nehéz munkája és a sok nélkülözés. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a kirabolt, romokban heverő országból mit csináltak. Ha békében hagyják őket, gyors ütemben fog emelkedni az életszínvonal az egész nép részére.

Ottlétem alatt többeknek meg kellett Ígérnem, hogy leirom tapasztalataimat, de mivel Lusztig Imre a lap hasábjain nagyon tárgyilagosan és jobban megirta azt, mint ahogy én tehettem volna, igy nem hiszem, hogy a kérdést elhanyagoltuk és a világnak ezen az oldalán is megtudták az emberek a valóságot. Köszönöm Lusztig barátomnak ezt a kitűnő munkáját.

Az idén is sokan mennek látogatóba Magyarországra. Ezeknek azt szeretném tanácsolni, hogy a kis városokba, a falvakba is menjenek el, még akkor is, ha nem ott születtek, vagy nem onnan jöttek Amerikába. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy a falun tehetjük a legjobb szolgálatot, mivel ott a szociális nevelés és megértés még hiányos, s a közülünk jövő kivándoroltaknak szívesebben felteszik a kérdéseket és a válasz is hatásosabb lehet, mert közvetlenül az igazságot hallják.

Pl. ilyen kérdéseket tesznek fel: mikor jön Amerika felszabadítani bennünket? Amerikában mindenkinek van autója? Mert nekünk nincs. Mennyit keres egy munkás? S mikor meghallják, akkor átszámítják forintra és kijelentik: mi sokkal kevesebbet keresünk. Az őszinte válasz az lehet, hogy az csak a volt elnyomó urak hazugsága, hogy Amerika felszabadítja Magyarországot; s hogy miként folyik szét a mi nagyobb keresetünk, ha figyelembe vesszük, hogy házbérre egyharmada megy el, egy másik harmada a fizetésekből való levonásokra, adókra, biztosításokra (mint kórház, betegség, élet), s ezután már örül a legtöbb amerikai, ha marad valami a gazolinra és az adósságok törlesztésére. Rendes étkezésről és ruházkodásról szó sem lehet. S ez a szerencsésebbek helyzete, mert a 6—7 millió munkanélkülinek a sorsa reménytelen. Ha igy megmagyarázzuk a dolgokat, akkor lassan bevallják, hogy aki dolgozni akar, annak van munkája, senki sem éhezik, nincs munkanélküliség, nem kell félni a betegségtől, mert kórházat, orvost ingyen kapnak, a lakásért pedig keresetük 4—5 százalékát kell fizetni.

Hosszabb vitatkozás után ilyen válaszokat kaptam több helyen, több esetben és úgy találtam, hogy a türelmes magyarázatnak mindig meg volt az eredménye.

Jehn Ferenc

Hogyan látja egy uj-amerikás uj előfizető a dolgokat?

MICHIGAN. — Megkaptam a naptárt és bár időm még nem volt kiolvasni, de lapozgatva benne látom, hogy sok mindenre kiterjedő, remekül megszerkesztett könyv, amiből tájékozódást nyerhet minden olvasó az itt, vagy Magyarországon történt dolgokról. A lappal meg vagyok elégedve, mint uj előfizető és mint “uj-amerikás” is. 1961-ben kerültem ide és tanulom az angolt szorgalmasan, de mivel lávol lakunk Detroittól, csak egy évfolyamot végeztem el alapfokon. így azután önszorgalomból tanulok szótárak, stb. segítségével. Nem könnyű ez már nekem, hiszen az 51-et taposom és a “vén diák” hamarosan elfárad olyan rengeteg idegen szó láttán és a fogalmakat magyar értelmezésbe átültetni, megtanulni, kiejteni, leü-ni a még ismeretlen szavakat, bizony nem könnyű. Szerencsém,

hogy szeretek vele foglalkozni és bár nincs alkalmam beszélni a nyelvet — ami neheziti a tanulást — napról napra többet értek.

De a háztartáson és tanuláson kivül itt vannak a különböző újságok, mint az Amerikai Magyar Szó, a Magyar Naptár, az óhazából a Magyar Hírek és a Kincses Kalendárium, melyeknek olvasása közben akaratlanul párhuzamot vonok a két világrész között. Sok mindent másképpen látok, mint amikor kijöttem. Sok minden kérdőjellé vált előttem, ami az amerikai emberek, a nép életét illeti. Itt van a kapitalisták, a munkanélküliek, a fehérek és a feketék**harca egymással, a kenyérért, jogokért való küzdelem. Mielőtt kijöttem, ott is hallottam ezekről, de nem hittem, mint ahogy még nagyon sokan most sem hiszik az óhazában. De ki is hinné, amikor világszerte tudott dolog, hogy az Amerikai Egyesült Államok a leggazdagabb állam a földön és a munkások életszínvonala is itt a legmagasabb azoknak, akik dolgoznak! No és a munkanélküliek, meg a részleges munkán dolgozók?

Úgy gondolom, nagyon sokan reméljük azt, hogy a sok és nagy kérdőjel olyan törvényes paragrafusokká alakuljon, amelyek maradék nélkül biztosítják minden itt élő embernek a biztos megélhetést és a polgári jogokat.

Egy uj előfizető

Köszönet és visszaemlékezés

LYNWOOD, Cal. — Drága feleségem, aki hosz- szu ideig gyengélkedett, sokszor említette, hogy minket már elfelejtettek, mert hiszen a korunk miatt is vissza kellett vonulnunk és sajnos betegsége is mindig súlyosabb lett. De mivel erős természetű nő volt, bírta a harcot hosszú éveken keresztül, amihez az is hozzájárult, hogy a két fiú, John és Edward mindig szeretettel vette őt körül. Ő is mindig aggódott miattuk, különösen a fiatalabbért, Eddyért, akit az európai harctérre vittek. Idősebbik fiam azonban munkája következtében fel volt mentve és szép beosztásban dolgozott. Persze a hat unokáját is végtelenül szerette.

Habár egy faluból jövünk, nem ismertük egymást, mivel én elkerültem a 2,000 lakosú Nagy- majtényből és Debrecenben dolgoztam. Onnan jöttem ki Amerikába 1910 áprilisában, a hajó május 1-én érkezett meg. A feleségem csak novemberben jött ki és csak egy évvel később találkoztunk. Bekapcsolódtam az akkori szocialista pártba, ahol sokkal aktívabbak voltak az emberek és több szabadság volt, mint az óhazában. A baj azonban az volt, hogy három csoport harcolt egymás ellen és nem a rendszer ellen. Sok energiát pocsékoltak el, aminek kárát még ma is érezzük, mert a munkás- osztály még mindig téli álmát alussza. Sok áldozatot hoztunk a múltban, de sajnos nem sok szerencsével járt a munkánk. Ezekből a munkákból a drága feleségemmel együtt mi is kivettük a részünket, különösen Pittsburghban, Clevelandon, ahol meg volt a talaj, csak nem volt meg az egység. Clevelandon munkás otthon is volt, de csak kevés jó és harcos tag.

Nagy kár az, hogy nincs az itteni magyarságnak egy krónikása, aki megörökítené a múltat a jövő generáció részére!

Mindezek hozták azt a rengeteg levelet hozzám, amit feleségem elhunyta után kaptam mindenfelől. Ez vitt rá arra, hogy ezt a pár sort megírjam. Vannak még sokan, vagy mondhatnám, visszajönnek sokan, mert mozog, recseg ez a kapitalista világ, s egyszer csak összeroskad. A jövő nemzedék fogja majd élvezni a gyümölcsét a mai harcoknak! Mi ezt nem sajnáljuk, csak végezzenek jó munkát.

Most pedig hálás köszönetét mondok mindazoknak, akik eljöttek drága feleségem temetésére és akik kártyáikkal, leveleikkel részvétüket nyilvánították. Ugyancsak köszönet két öcsémnek és sógornőimnek, kedves feleségem két testvérének, gyermekeinek és a pittsburghi sógornak, ugyancsak a Romániában élő két testvérnek és unokának, ott élő öcsémnek és testvéremnek. Ezen utóbbiakat remélem, hogy viszontlátom rövidesen.

John Merk és családja

KIOLVASTAD a lapot?

ADD TOVÁBB!

MAS IS TANULHAT BELŐLEI

Várják a rokonokat

DETROIT, Mich. — Nagy az érdeklődés Magyar- országon az ’56-osok iránt; szüleik, hozzátartozóik aggódnak értük, mert sok nem ir haza. Mikor Magyarországon jártam, vagy 15 címet adtak, hogy Írjak nekik, hátha nekem válaszolnak és azután tudassam őket is; háromnak a levelét visszakaptam, hogy elköltöztek és nem hagytak uj címet.

De a levelekben egyik sem ígérte meg, hogy irni fog hozzátartozóinak, viszont mindegyik örült annak, hogy hirt kapott otthonról, a rokonok jól állnak és a helyzet rohamosan javul.

Az otthonmaradt családok azt mondták, hogy ha látom itteni hozzátartozóikat, mondjam meg nekik, menjenek haza, mert nemcsak a család várja őket, hanem a biztos és állandó munka is. Az egyik fiatal nő sírva mondta, hogy a fivére Vietnamban katona, sőt több 56-os van ott szolgálatban. Azt mondták, hogy jó pénzt fizetnek nekik és mivel munkájuk nem volt, igy vállalkoztak erre. Talán nem is tudták, hogy hová fogják küldeni őket? Testvérek sírva mutogattak régi leveleket, melyeket mint kincseket őriznek. Azután pedig megszakadt az összeköttetés és nem jött több hir. De azok a magyar rokonok, testvérek továbbra is szeretik kivándorolt hozzátartozóikat, még az unokákat is, akiket soha sem láttak és várják, hogy haza menjenek látogatóba. Nem kell nekik semmi, csak jöjjenek, hogy még egyszer láthassák őket.

Én is szándékozom menni ezen a nyáron újból, mert soha olyan boldog nem voltam, mint amikor mindenfelé jártunk Magyarországon és annyi sok emberrel találkoztunk, akik mind nyíltan beszéltek velünk.

Rose Pavloff

★★★★★★★★★★★★★★★★★★★*

A “The Worker” 41. évfordulója

Március 26-án ünnepelte a “The Worker” munkáslap fennállásának 41. évfordulóját a newyorki Town Hall-ban. Zsúfolásig megtelt tejemben folyt le a jól megrendezett ünnepi program, amelynek keretében Gus Hall, a Kommunista Párt szószólója elemezte a jelen időszak legfontosabb problémáit.

Kimutatta, hogy a forradalmi méreteket öltő néger polgárjogi mozgalom történelmében a párt büszkeséggel tekinthet vissza majdnem ötven éves múltjára, amelyben elejétől kezdve ennek az ügynek állhatatos támogatója volt.

Az emberiség tudományos vívmányai mellett, az emberi társadalom jövőjét elsötétíti a nukleáris háború veszélye. Ismét a meredek szélén állunk és ebben minket, amerikaiakat különösen nehéz felelősség terhel, miután a mi kormányunk bűnös ennek az állapotnak az előidézésében. Semmiféle demagógia, takargatás, vagy csürés-csavarás nem változtathatja meg azt a tényt, hogy a tömeggyilkosság súlyos bűneit az Egyesült Államok katonái hajtják végre Indo-Kina népei ellen. A U.S. imperializmus leplezetlenül áll a világ közvéleménye előtt, mint beavatkozó támadó, az indokinai nők, férfiak és gyermekek gyilkosa.

Mr. Hall kimutatta, hogy az amerikai hadsereg Vietnamban próbálja ki a vegyi hadviselés legújabb fegyvereit, a mérges gázokat a vietnami nép testén éppúgy, ahogy a nácik a sokmülió zsidó áldozatot használták fel hasonló célra.

Beszédében figyelmezteti arra, hogy a hatásos polgárjogi törvénykezés csak azután valósult meg, miután a tömegek tiltakozása óriási méreteket öltött. Hasonlóképpen, az imperialista agresszió is csak akkor fog meghátrálni, amikor a békeerők hangja sokszorozottan jut kifejezésre. Kell, hogy az amerikai nép megtalálja a módját annak, hogy tiltakozó demonstrációkkal nyomást gyakoroljon a kormányra, hogy abbahagyja háborús agresszióját és leüljön a tárgyalóasztalhoz keresve a békés megoldásokat, mielőtt a háború végzetes fordulatot ölt.

Elhallgatják a kongói lázadást

A Washington Evening Star március 10-én a következő cikket közölte:

“Leopoldville, Kongó (AP) — A kongói hadseregparancsnokság teljes sajtócenzurát rendelt el az északkeleti hadi szintérről, miután egyik zászlóalja kereken kijelentette, hogy nem hajlandó a kongói felkelők ellen harcolni.

Katonai forrásból jövő értesülés szerint, a Bu- nia-nál állomásozó 13. Commando Battalion nem volt hajlandó csatlakozni Moise Csőmbe miniszter- elnök 250 fehér angol zsoldosához, akik északra indultak, hogy elzárják a Kongó Ugandával és Szudánnal közös határait.”