Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1965-01-14 / 2. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, January 14, 1965 Sas--üres karmokkal Az “elévülési vita”. Büntetőjog vagy politika. Az offenburgi tanár ur A MÜNCHENI repülőtéren még ott látható a hitlerista sas, csak éppen kikaparták karmai közül a horogkeresztet. Az utasok egy része zavartan fél- ref ordít ja a fejét — ezek elfogadják a hivatalos bonni álláspontot, '— többiek némi nosztalgiával tekintenek fel erre a komor és impozáns heraldikai madárra, amelynek politikai jelentőségéhez hozzá kell számítani azt a különleges “művészi értéket” is, hogy állítólag maga a Führer komponálta. — Ezt itt felejtették — mondta egyik kísérőnk, amikor figyelmeztettem rá, hogy ismerős nekem ez a hivalkodó felségjelvény: ugyanez a bronzsas fogadott annak idején a mauthauseni tábor kapuja felett. Hát igen, éppen erről van szó, erről a szabályozható feledékenységről, amely oly nagy helyet foglal el a Német Szövetségi Köztársaság és a hajdani náci birodalom közötti viszony egész bonyolult problematikájában. A feledékenységről, amit szeretnének úgy szabláyozni, hogy a világ felejtse el a hitlerista közjátékot, de a németek tartsák meg emlékezetükben, mint a nemzeti dicsőség egyik viharos korszakát, amikor ugyan sokminden történt, ami nem illik be egy polgáriasuk rendszer kereteibe, de azért impozáns kísérlet volt a-német világhatalom megteremtésére. Titkos érzelmi viszony Tartok tőle, hogy ez a legbelőbb, hogy úgy mondjam, legtitkosabb érzelmi viszony a nácizmushoz a nyugatnémet köztudatban. Ha nem igy lenne, bizonyára nem esne olyan súllyal latba a Német Szövetségi Köztársaság hatóságainak erőfeszítése, hogy éles határvonalat húzzanak a náci bűnözők és azok között, akik valamilyen funkciót láttak el a hitlerista rendszerben, de nem követtek el bűncselekményeket, vagy legalábbis közvelenül és személy szerint nem vettek részt ilyenekben. Rövid, de, hogy úgy mondjam, rendkívül intenzív nyugat-németországi látogatásom alatt meggyőződtem arról, hogy azért értjük meg egymást nehezen, mert a németek, akikkel a Szövetségi Köztársaságban hivatalos, vagy nemhivatalos szinten erről a témáról beszéltünk, állandóan náci bűnözőkről beszéltek, mintha nem magából a hitlerista rendszer természetéből következtek volna azok a fantasztikus bűncselekmények, amelyekre húsz évvel a háború befejezése után is irtózattal gondol a világ. A mai hivatalos nyugatnémet1 felfogás szerint a nácizmus büntetőjogi és nem politikai probléma. Ezt igy, ilyen egyértelműen soha és sehol sem mondták ki, de a problémához való “hozzáállásból” logikusan következik. Ezért is rendezik sorozatban a náci pereket. Az egyiknél, a treblinkai per düsszeldorfi tárgyalásán volt alkalmam egy délelőttöt eltölteni. Világosan megítélhető volt az egész rendezésből, az ügyész felvilágosításaiból és a sajtókommentárokból is, hogy miről van szó. A náci perekkel demonstrálni akarják: a büntetőbíróság az a hely, ahová a náci ügyek tartoznak, s ezek is csak záros' határideig foglalkoznak ilyen természetű ügyekkel. Kettős cél Tehát még egyszer: a nácizmus úgy, ahogy ma még egyáltalán minősíthető, csakis a büntetőjog körébe tartozik, politikailag nincsen jelentősége. Ha pedig pusztán büntetőjogi kategóriáról van szó, akkor néhány náci gyilkos elítélésével és a náci bűnügyekre rendelt elévülési klauzulával egyszer s mindenkorra elintézhető. A lényeg az, hogy megszabadítsák a nyugatnémet politikát a nácizmus súlyos terhétől. Mellékesen pedig: a felszínen, sőt, a nyugatnémet közélet kulcspozícióiban tevékenykedő, vagy a felszín alatt bujkáló ná cikat megszabadítsák a felelősségre vonástól, magyarán mondva szalonképessé tegyék őket a nyugatnémet jogállamban — s azonkívül is mindenütt, ahol hajlandók elfogadni a nácizmus bűntetteinek elévüléséről, sőt elévülhetőségéről szóló teóriát. Az elévülési manőverrel tehát kettős célt követnek a nyugatnémet hatóságok: egyrészt le akarják zárni a náci perek sorát, amiből gyakorlatilag az következnék, hogy többé egyetlen náci tömeggyilkosnak sem görbülhet meg a haja szála. A másik elvi természetű, s talán még az elsőnél is fontosabb, bár közvetlen praktikus hatása kevésbé érzékelhető: politikai síkról az egész hitlerista komplexust átvinni büntetőjogi síkra. Az elévülés ebben az összefüggésben érintené a háborús bűnösség kérdését és ha közvetlenül nem is, bizonyos idő múltán alkalmat adna olyan revíziós eljárások megindítására, amelyek kiterjedhetnének a nürnbergi per elítéltjeire is, s végső soron az egész nácizmus átértékeléséhez vezetnének. Felvetődik még egy kérdés': lehetséges-e egyáltalán elévülés a háborús bűnösség kérdésében? Mert ha igen, a háborús bűnösség olyan jogi kategóriába kerül, mint akármelyik közönséges, hogy úgy mondjam, politikamentes bűncselekmény. S azt hiszem, az egész nyugatnémet elévülési tervnek ez a leglényegesebb része: depoliti- zálni a hitlerista bűncselekményeket. Érdemes ebből a szempontból meghallgatni, milyen érvekkel támasztja alá Bucher bonni igazságügy-miniszter az elévülési törvénytervezetet. Az egyik, elvi jelentőségű érv a Szövetségi Köztársaság alkotmányára hivatkozik, amely a húsz évnél tovább terjedő bűnüldözést elutasítja, s ami — hivatalos bonni felfogás szerint — megfelel egy jogállam természetének. Márpedig Bonnban semmire sem olyan érzékenyek, mint arra hogy a hitleri erőszak-állam romjai felett polgári jogállam épüljön fel, s ezt az egész világ elismerje. A másik érv gyakorlatiasabb jellegű. Arra hivatkozik, hogy jogi szempontból erősen problematikus húsz év elmúltával kideríteni olyan bűnesetek körülményeit, amelyeket a hitlerizmus idején követtek el. Bucher miniszter egyébként két- . ségbe vonja, hogy lennének még ma is álnéven bujkáló nácik a Szövetségi Köztársaságban. S végül — ami ennek a feltevésnek ellentmondani látszik—, ha meghosszabbítanák az elévülési határidőt, csak a nácizmus jelentéktelenebb alakjait sújtanák. Bucher érveinek ellentmond, hogy a nácizmus legkevésbé sem jelentéktelen bűnözői tucatjával kerültek bíróság elé az utóbbi években, tehát majdnem húsz évvel a háború után. Az auschwitzi és a treblinkai hóhérok pere még most sem ért véget; a gyilkosok tagadnak ugyan és egyáltalán semmire sem akarnak emlékezni, de sikerült tanukat találni, akik két évtized múltán is pontosan emlékeznek a náci bűncselekmények körülményeire. Hogyne emlékeznének, hiszen olyan borzalmaknak voltak tanúi, s a legtöbb esetben személy szerint is részesei, amilyeneket egy életen át nem lehet elfelejteni. Döntés tavasszal Az elévülési törvénynek, amelyről a döntést a Bundestag kitolta 1965 tavaszáig, ellentmond maga az emberi természet, vagy legalábbis a kortársi köztudatnak az a tulajdonsága, hogy allergiásán reagál minden olyan jelenségre, ami a legtávolabbi összefüggésben van a hitlerizmussal. A jogállam természete, amire oly érzékenyek Bonnban, éppen azt követelné meg, hogy a Német Szövetségi Köztársaság csatlakozzék a világban uralkodó általános véleményhez a háborús bűncselekmények elévülhetetlenségéről. Ahelyett, hogy erőfeszítéseket tesz olyan “törvényesség” megalkotására, amely mentesíti a náci bűnözőket, s kinyitja előttük a nyugatnémet közélet főkapuját is — miután a mellékbejáratokon eddig is akadálytalanul közlekedtek. De persze egy ilyen helyzetnek az előnyeit nem csak a volt nácik élveznék, hanem az újak is. S ki tagadhatná, hogy ilyenek bőven akadnak a nyugatnémet jogállamban. Ki ne emlékeznék a néhány évvel ezelőtt rendezett támadásra a kölni zsinagóga ellen, amit Adenauer, aki akkor még kancellár volt, és különben is a legnagyobb politikai autoritás a bonni köztársaságban, egyszerűen “éretlen gyerekcsinynek” minősített. (Hatóságai igy is kezelték.) Vagy ki ne emlékeznék annak a tanárnak az esetére, aki egy offenburgi kocsmában, megszállva a szellemtől, mely Hitlert is ilyen alkalmakkor szokta inspirálni, szenvedélyes védőbeszédet tartott a zsidókérdés gázkamrás megoldása mellett — csak éppen keveselte az eredményt. A tanár bíróság elé került, de ott is megismételte a kocsmai szónoklatot. Ha ezek után valaki azt képzelte, hogy az egész bírósági eljárásnak az volt a célja: megnyugtatni a világ közvéleményét és azokat a németeket is, akiknek elegük volt a hitlerizmusból, hogy senki sem dicsőítheti Hitler eszméit és módszereit, büntetés nélkül, roppant csalódtak. A büntetés nemcsak hogy szerény volt, de majdnem inkább biztatás azok számára, akik a hitlerista tanárban követendő példát láttak. S ez a része a dolognak annál veszélyesebb, mert mint ahogy annak idején a német sajtó liberális lapjai megjegyezték: a nyugatnémet tantestület zsúfolva van ilyen tanárokkal és sajnos az ifjúságra éppenezeknek van a legnagyobb hatásuk. Márpedig ezeknek a kezében van a német jövő és ha figyelembe vesszük Nyugat-Németország egyre növekvő befolyását a nyugat-európai országokra, félő, hogy még ennél szélesebb körben is érvényesül az a szellemiség amely fenyegeti a világot. Magunk is láttunk nyugat-németországi utunk során a müncheni ujságiróiskolában olyan térképet, amely az ifjúságot revansra uszítja és tapasztalhattuk, hogy egyáltalában nem’ hatástalanul. Ilyen körülmények között a hitlerizmus bűneinek elévülését nem lehet politikamentesen értékelni. Az elévülésnek akkor lenne morális alapja, ha az emberiség olyan biztosítékokkal rendelkezne a nácizmus kiujulása ellen, hogy örökre levehetnénk a napirendről ezt a problémát. De addig nem. (Paál) Indonézia kilépett az ENSZ-ből (Folytatás az első oldalról) lyezésére. “Megengedhetjük magunknak, hogy... a különleges szervezetek nélkül működjünk”, mondotta. “Jobb lesz, ha országunk a saját lábán áll. Megmondtam nekik: ‘Menjetek a pokolba.’ . . .a FAO (Food and Agriculture Organization) olyan szakértőket küld ki, akik semmit sem értenek Indonézia mezőgazdaságához... rizstermelésünket a FAO segítsége nélkül is megsokszoroztuk”, mondotta Sukarno. Angol csapaterősitések Malaysiában Az angol imperializmus által 1963-ban létrehozott Malaysia, szerződésben feljogosította Angliát, hogy Singapore szigetén felépítse és fenntartsa legnagyobb távolkeleti hadibázisát és még más hadibázisokat Malacca, Ipoh és Butterworth szigeteken. Ennek ellenében Anglia “lekötelezte magát”, hogy “megvédi” a szigetországot, ha erre a kormánya “felkéri.” A Malaysiái Királyi Hadsereg-nek csak két zászlóalja állomásozik a Borneo felé néző partokon. A 800 mérföldet kitevő többi partvidéken 9 angol zászlóalj tartózkodik. Harold Wilson angol miniszterelnök a múlt héten úgy nyilatkozott, hogy 50 ezer főnyi angol katonaság állomásozik jelenleg Malaysiában. Január 7-én az Eagle nevű angol re- pülőgépanyahajó útban volt Délkelet-Ázsia felé, az ottani angol haderő megerősítésére. Az angol sajtó vezető helyen számol be a Malaysia térségben állomásozó brit haditengerészeti, szárazföldi és légierők folyamatban levő megerősítéséről. A londoni lapok már január elsején jelentették: 600 ejtőernyőst táviratilag visszarendeltek karácsonyi szabadságáról, hogy megkezdhessék összesen 1000 főnyi kommandóegységek légi utón való átszállítását Malaysiába. A legújabb brit katonai intézkedések hire 24 órával megelőzte Indonéziának azt a hivatalos bejelentését, hogy elhagyni készül az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Donaldson repülődandár-parancsnok, a konzervatív Daily Telegraph légügyi szakértője szintén korábban jelentette, hogy a brit szigeteken “jelentékeny számú” Vulcan bombázógépet helyeztek készenlétbe, és ezek “szükség esetén” 24 órán belül Singaporeban teremhetnek. A szakértő közölte, hogy a tervek szerint a Vulcan- gépek — ezúttal először — az Egyesült Államok fölött repülnének megállás nélkül Singapore felé, úgy, hogy menet közben a levegőben vesznek fel üzemanyagpótlást. A jelentésből két dolog világosan kiderül: 1. a nyugati légi útvonal és a légi üzemanyag-utánpótlás rendkívül bonyolult feladatának kidolgozása hosszabb, előzetesen összehangolt tervezés eredménye; 2. az angol kormánynak meg kellett kapnia Washington előzetes hozzájárulását az Egyesült Államok átrepülésére, sőt minden bizonnyal Ígéretet arra is, hogy tevékeny támogatásban részesül a légi üzemanyagpótlás lebonyolítására.
