Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1965-03-11 / 10. szám

Thursday, March 11, 1965

7

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Bódog András:

Kollektiv kötelezettség

Egyszer volt, régen volt, tán igaz sem volt, volt az a miskulancia, úgy hívták errefelé, hogy kollektiv felelősség. Ez pedig olyanféle felfogás volt, hogy nemcsak a német vezetők, hanem az egész német nép felelős a második világháborúért és a nácizmus rettenetes tömeggyilkosságaiért. A német nép felelős és bűneinek tudatára kell ébreszteni, mert nemcsak az bűnös, aki parancsol és habozás nélkül engedelmeskedik az embertelen parancsnak. de az is bűnös, aki tudva és látva az embertelenséget, mit sem tesz ellene és vállat von. Társadalom- és politikai tudósok doktori értekezéseket Írtak ebben az időben a társadalom kollektiv felelősségéről, mondván, hogy rendszerek bűnei egyéni bűnök is; lélekbúvárok pedig kollektiv bűntudatról beszéltek, amely elfogja és élete végéig kell, hogy eméssze az egyént társadalmának bűneiért. Ahogyan az egyén nemzetének dicsőségét, vagy gyászát saját dicsőségévé, vagy saját gyászává emeli, ugyanígy nemzete bűneiért is bűnösnek kellene éreznie magát.

Régen volt, tán igaz sem volt. Igaz, hogy a kollektiv bűntudat és felelősség tudós elvének bealkonyult nagyon hamar, még mielőtt a tudományos értekezők hosszú doktori szakállt növeszthettek volna, de ez nem azért történt, mintha csupa ostobaságot prezsmitáltak volna össze erről a dologról. — Az ember társadalmi fele- lősségtudadát és erkölcsi érzékét kinevelni nem megvetendő ideálja az emberiségnek, a szocializmus ezt egyik legfontosabb feladatának tekinti. Az adott esetben azonban rövid idő múltán Hirosimára és Nagaszakira leejtettük az atombombát, még hozzá nagyon kétséges katonai okokból. Japán már meg volt verve korábban és nagyon sokan joggal úgy érezték, hogy a közel 200,000 embert leginkább csak azért kellett megégetni, hogy mindenki lássa (nem utolsósorban a szovjet hatalom), hogy mit tudunk mi és az atom. De kollektiv felelősségérzet és bűntudat ezért nem mutatkozott nálunk sem, nemzeti büszkeség annál inkább! Ni csak, mit tudunk!

így történt, hogy mindenféle tudományos Íróink hamar lemaradtak erről a témáról. Hiszen felelősségtudat az emberekben nem mennyei adomány, hanem csak társadalmi nevelés eredménye lehet — már pedig ilyenirányú nevelésről beszélni egy “aki bírja, marja” társadalomban, baloldalias dolog és el nem kívánható az embertől, sőt tudóstól sem. aki végeredményben csak kell, hogy lakjon valahol és egyen — a hozzávalókat pedig egy állás révén kell megszereznie magának és családjának.

Aztán a folytatás sem lett egészen olyan, ami elősegítette volna az effajta spekulációt. A németek kineveléséről való ábrándok elúsztak a semmibe, mihelyt gyors politikai fordulattal jó fiukká tettük a németeket, akik csak abban hibáztak, két irányba lőttek, holott csak kelet felé kellett volna. Hát ez is nevelés volt, ha nem is a kollektiv bűntudat iránya felé. A frászkarika belé, hogy vagyunk mi már az ily érzelgős szamárságoktól!

Jött a koreai háború. Ez olyan dolog volt, hogy UN-nek hívták, ezenfelül, ha nem akarom, nem tudom, ki kezdte, ki mérgesítette el, melyik fél vezette be az újabb és újabb fegyvereket a megállapodás ellenére; minek maceráltuk volna magunkat olyasmifélékkel, hogy háborúskodás van és ezerszámra pusztulnak beié az emberek. Pláne, ha nagyszerűen felvirágoztatta a gazdasági helyzetet! Inkább kollektiv százbilliót a fegyverkezési kiadásokra, az már teszi! Ebbe ugyan belemegy a te adód, meg az enyém, de hát mit csináljon az ember, ha egyszer vezetőink el sem tudják képzelni, hogy a leggazdagabb nemzet gazdaságilag életképes lehet és fenntartható billiós és billiós katonai kiadások, nélkül is. Másfelé ugyan egyszerűen mi- litarizmusnak nevezik azt a rendszert, amelyben a katonai gondolkodás nyomja bélyegét a katonákra és civilekre egyaránt, de nem nálunk. Nálunk a társadalmi együttgondolkodás valóságos csodája jelentkezik, hogy mindig pontosan és szivvel-lélek- kel csatlakozunk a mélyen tisztelt előttünk szóló véleményéhez, amikor ez egy fokkal magasabban áll a társadalmi hatalom ranglétráján, amelynek legtetején a katonai és a hadiipar trónol. Még az sem véletlen, hogy az Egyesült Államokban, aránylag rövid történelmünk folyamán, majdnem minden háború után tábornok került az elnöki székbe és a további tábornoki folytatás inkább csak azért maradt el, mert addigra kiöregedtek. Békés és polgári nemzet vagyunk forma és alkotmány szerint, de mit tesz az alkotmány, amely megvédené

az ellentmondást, ha egyszer nincs ellentmondó? Kollektiv felelősségérzet nincs, csak kollektiv egyöntetűség. Ha pedig az egyöntetűség helyessé teszi a nemzet cselekedeteit, akkor a németeknek sem vethetjük szemére a II. világháború 3C millió halottját. Bocsánat, kedves németek a sok csúnya sértésért, amit rátok halmoztunk a háború végén, hirtelen és jogosulatlan felháborodásunkban!

A mostani vietnami háborúval valamennyire más a helyzet. Ebben legalább van némi jogosultság. Ezt persze csak az tudhatja, aki történetesen középnyugaton lakik, vagy ott járt a múlt héten. Olyan hózivatar tört ránk, amilyenre példa nem volt ezen a tájon majdnem 30 esztendeje. A hó, néhol embernagyságnál magasabbra torlódott fel, a közlekedés két napra teljesen megbénult és tejet nehezen lehetett kapni a boltokban. Minden elfogulatlan ember azonnal láthatta, hogy ez a rettenetesség az aljas Vietcong-lázadók müve volt, már csak abban lehetett vita, hogy honnan vette az ellenség a sok havat. Minthogy meleg éghajlatuk alatt nincs hó, nyilvánvaló lett, hogy a nagy hóvihart, amely ránkzudult, a kínaiak szállították Ti- betből és magas hegységeikből, átszállították Észak Vietnamba, onnan Laoszon keresztül délre csempészték, ahonnan a felkelők összehavazták vele Amerika középnyugati államait. Ezt igy kormányunk be is bizonyította egy könyvben, amelyet

A világirodalom lecyiagyobb szatiristáinak, Swiftnek, Rabelaisnak, Voltaire-nek ragyogó fantáziája és szelleme tükröződik az alanti szellemes, humoros cikkben, amely a N. Y. Times hasábjain jelent meg. Russell Baker tollából. Lényegileg megsemmisítő kritikát tartalmaz kormányunk logikátlan vie* nami politikáját illetően.

Amikor az első kínaiak, aivik megadták magukat, átlépték a dél-vietnami határt, az amerikai hatóságok örömrivalgásban törtek ki. “Győzelem Ázsiában” harsogtak a fejcimek az újságok oldalán. “A kínaiak nem merik folytatni a háborút.”

A következő napok folyamán millió és millió kínai lépte és a dél-koreai határt, valamennyien felemelt kezekkel vonultak be Szöülbe. További kilenc millió kínai adta meg magát Laoszban és vígan jelentkeztek az amerikai határőrségnél és konzulátusoknál.

Washingtonban az elnök mérsékelni igyekezett a nagyközönség növekvő örömmámorát és figyelmeztette a népet, hogy Peking még hivatalosan nem jelentette be a megadást és nem kérvényezték a békefeltételeket. Kormányunk viszont nem kérhette azt tőlük, mert mi nem ismerjük el őket és nehéz egy olyan kormánytól kérni valamit, amely nem létezik.

A pekingi kormány a következő héten is néma maradt, miközben 93 millió újabb kínai érkezett meg Koreába és Indokinába mosolygó arccal és felemelt kezekkel. Repülőgépeink felvételei azt mutatták, hogy egész Kínában az országutak tömve voltak megadásra készülő kínaiakkal.

A hét folyamán a helyzet ezekben az országokban, amelyekben amúgy is nagy a népsűrűség, súlyosra változott. A hatóságoknak 116 millió kínai élelmezéséről és elszállásolásáról kellett gondoskodni.

Washingtonban a Kongresszus ugyancsak diadalittasan és a győzelem által előidézett nagylelkűségben gyorsan elfogadott egy javaslatot, amelynek értelmében a kínai foglyokat Amerikába hozhatják, hogy itt megismerkedjenek az amerikai életmóddal és kiábránduljanak a kommunizmusból. Az elnök kénytelen volt megvétózni a törvényt, mert mint mondta, ennyi kínai megtöltötte volna az országot St. Louis és Tucson között 275 milliárd dollárra lett volna szükség eltartásukra.

Az elnök hangsúlyozta, hogy az adott helyzetben fontos volt megtudni Peking szándékát és ezért sürgönyözött Pekingbe, nem törődve azzal, hogy létezett-e az, vagy nem, ezzel az üzenettel: “Ha megadjátok magatokat, mondjátok el e szót: ‘uncle’ tízszer.”

Közben a Nemzeti Biztonsági Tapács állandóan gyülésezett. Freeblood tábornok volt az első, aki az újságok hasábjain, a rovatában felhívta a közönség figyelmét az uj veszélyre:

“Hacsak a kínai megadási hullám nem csökken, hat nap múlva több kínai lesz az országban, mint

éppen a szóbanforgó havas támadásról fehér könyvnek neveztek el. így csak a vak nem láthatja, hogy elég okunk volt és van arra, hogy a provokációra tűzzel és bombákkal feleljünk, ezt megindokolja a fehér könyvünk és megkívánja fehér lelkületűnk.

Fehér könyvünk már van, de hol maradt hófehér lelkiismeretünk? Csak hallgat, mint csuka a fűben. E sorok Írója nagyon jelentéktelen kis emberke egy kisvároskában. E városka egyetlen napilapja, noha nagyon konzervatív, néhány héttel ezelőtt még megszólaltatta a közhangulatot vezércikkeiben, hogy fel kell adni a vietnami kilátástalan akciót. S ez is volt az ország véleménye, amig Cézárjaink ki nem adták a jelszót. Amióta azonban megszólaltak és cselekedtek — városkánk lapja csak olyasmikről jvezércikkezik. hogy törvénye- sitsük-e a kutyafuttató versenyzést államunkban. Pedig ez az újság kiterjedt napilaptröszthöz tartozik és tulajdonosa komoly hatalmasság, de ahol nem az emberiesség, felelősségérzet és józan ész, hanem a kollektiv egyöntetűség a követendő példa és ideál, ott mit tegyen a kis emberke? Legyen büszkeségünk az, amire nemzetünk méltón büszke, de necsak a jóban és szépben osztozzunk vele. De lehet a nemzet szószegő, hazug, embertelen és kegyetlen is. Akkor pedig szégyenben és bűntudatban kellene osztoznunk vele. Ehhez azonban fel kellene még nőnünk nagyurainkat szolgaian visszhangozó emberi együttérzés nélküli törpékből —• felelősségtudó emberekké. Úgy lehet, ez az utolsó alkalom és ha ezt elmulasztjuk, akkor nem az emberiség békessége, hanem kollektiv és egyöntetű halála várakozik reánk hamarosan.

amerikai. A tény az, hogy mi meglepetésszerü megadás áldozatai lettünk. Az elnök kötelessége, hogy figyelmeztesse Pekinget, hogy mi nem fogadjuk el megadásukat csak úgy hevenyében.”

Ekkor történt az elnök nagylelkű ajánlata Pe- kingnek: “Ha tisztességesen fogjátok megadni magatokat, azaz, ha megtartjátok népeteket magatoknak, akkor ne.n fogjátok azt megbánni.”

Az elnök aztán kijelentette, hogy hagyományaink szerint mi ép olyan elbánásban fogjuk Kínát részesíteni, mint a múltban legyőzött ellenségeinket 1945-ber.; Németországot és Japánt. Húsz éven belül, ígérte az elnök, a kínaiak úgy fognak élni, mint Marci revesen, vagy ahogy a franciák mondják, mint “Gott im Frankreich”. Minden kínai gyár teljes üzemben fog dolgozni. Óriási müutakat fog építtetni a riksák számára. Minden kínainak lesz egy Volksvagen-je és Olaszországba mehetnek nyaralni.

“És amikor igy talpraállítottuk Kínát — mondta az elnök — a kínai valuta erősebb lesz, mint a dollár és a kínai központi bank kiveheti mindazt az aranyat a Fort-knoxi aranyraktároból, mit az előző világháborúban legyőzött országok még' otthagytak.”

Peking erre a nagylelkű ajánlatra sem válaszolt, ezzel szemben India, Brazília és Nagybritánnia jelentkezett, hogy ők hajlandók megadni magukat az elnök feltételei alapján. Ajánlatukat természetesen visszautasítottuk, mint olyanokat, amelyek nem méltók egy barátságos ország kormányához.

Végül, miután a kínai megadások nem szűntek meg, az elnök bejelentette a hires “nem kell győzelem” elvét.

“Kina eltökélte elpusztításunkat — hangzott az elnöki nyüatkozat — egy népességi bombával — felemelt kezekkel. 400 millió kínai adta meg magát, ami elviselhetetlenné fogja tenni adóinkat és állandó forgalmi letörést okoz majd az egész országban.

“A kínai megadásokat bármily módon, de meg kell akadályoznunk — hangoztatta az elnök. Politikánknak Kina iránti állandó ellenszenvnek kell lenni. Olyan ellenszenvnek, amely sohasem fog győzelmet eredményezni számunkra. És miután nem fogunk győzni, a kínaiak nem fogják továbbra is megadni magukat és igy nem tehetnek majd tönkre bennünket.”

Az elnök ezzel zárta be hires manifesztumát: “Ha Kina valaha még egyszer megkísérli a megadást, bárhol Ázsiában, bombázni fogjuk őket addig, amig be nem szüntetik 'e megadást.”

Freeblood tábornok ezt igy kommentálta. “Ez persze nem jelent békét, de a nagy dolog ebben a ‘nem-győzelmi elv’-ben az, hogy nem kell majd aggódnunk afölött, hogy mit csinálnánk egy totális győzelem esetén. A háború igy sokkal érdekesebb.” J

r*« ■ ■ ^iiiTnm mi ■■■« 1111 »m «■■■■■■■■■■■■**■■■■■■ ■ tm ■iiitmmiii M ■»■■■■»» ■■■■■■ M?

A BOMBA, MELYNEK FELEMELT KEZEI VOLTAK