Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1965-02-18 / 7. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, February 18, 1965 Rácz László “Földi paradicsom” biztosítson. Csupán a közös gazdasági érdekek védelmére sikerült megegyezést elérni. Ma már mind élesebben látható, hogy a nyugatnémet kormányzat külpolitikai vonalvezetésében teljesen a washingtoni diplomácia irányítása alá húzódik. Elhagyta az annakidején Adenauer által — taktikai okokból — összekovácsolt párizs-bonni tengelyt. A bonni kormány uj külpolitikai taktikájának teljes segítséget nyújt a magát ellenzéknek nevező nyugatnémet szociáldemokrata párt vezetősége. Mert ez az úgynevezett “munkáspárt”, a kétkulcsos nyugatberlini polgármester, Willy Brandt vezetése alatt, ugyancsak a washingtoni diplomácia vezetését ismeri el irányitónak. Különösen kitűnik ez a közelgő szeptemberi parlamenti választásokat előkészítő propagandában. A szociáldemokrata pártvezetőség múlt évi pártkongresszusa alkalmából Karlsruhében, már jóelőre eltávolított a párt programjából minden marxista irányvonalat, hogy ilymódon egy esetleges kormányra jutó szociáldemokrata párt az uralkodó osztályok számára elfogadható legyen. Hogy ezt elérje, külpolitikai vonalon is elfogadta az eddigi nyugatnémet kormányok Washingtonhoz való teljes közeledését. Álno- kul a szociáldemokrata vezetőség a békét hangoztatja ugyan, de csak úgy, mint Erhard keresztény- demokrata kormánya, egy pillanatig sem hajlandó lemondani a német soviniszta területi igényekről. A jelenlegi lengyel határt hasonlóképpen mint Erhardék, nem ismeri el érvényesnek. A szocialista Kelet-Németországot — ugyanúgy, mint a kereszténydemokraták — kapitalista uralom alatt egyesíteni akarná Nyugat-Németországgal. A fennálló Neisse-Oder határt a háború befejez- tekor a négy szövetséges nagyhatalom nemzetközi megállapodásai határozták meg. (A szocialista kelet német kormány ezt a határt ismételten véglegesnek ismerte el) El nem képzelhető — végzetes újabb háborús kirobbanás nélkül —, hogy a re- vansista nyugatnémet rétegek vágyálmát: a háború előtti Harmadik Birodalmat: a régi Nagy-Németor- szágot visszaállítsák. Hogy a nyugatnémet reakciós körök a háborútól sem riadnak vissza, igazolja éppen az a lázas igyekezet, mellyel minden áron atomfegyverekhez szeretnének jutni. Ezért kínálják fel ismételten zsoldosseregeiket Washington felé. Ezért vetnek el minden békeajánlatot Nyugat- Berlin semlegesítését és az Egyesült Nemzetek fennhatósága alá vonását illetőleg. Hogy az atomháborúra való készülődésük, Washington részéről nem maradt jóváhagyás nélkül, bizonyítja a moszkvai “Pravda” legutóbbi jelentése, hogy minden ellenzés dacára is, Washington és Bonn között titkos egyezmény készült aziránt, hogy a NATO-n belül valami formában Nyugat-Németország atomfegyverekhez jusson. Hogy egy ilyen titkos egyezményből milyen veszélyek származhatnak, nem kell kihangsulvovni. Annyi bizonyos, hogy egy felidézett atomncmui a során nemcsak a felmagasztalt nyugatnémet “földi paradicsom”, hanem az egész békét áhitó világ is pokollá változhatik. DE GAULLE. MINT “MARXISTA KÖZGAZDÁSZ" Visszapillantást vetve az elmúlt év gazdasági eredményeire, a jelentős német folyóirat “Volkswirt”, újévi számában Nyugat-Németországot földi paradicsomnak mutatja be. Mindjárt bizonyítékokkal is szolgál. Mint irta, Nyugat-Németországban az elmúlt évben több pezsgőt fogyasztottak, mint a pezsgő hazájában, Franciaországban. Több whys- ky-t ittak, mint Angliában, mely pedig tulvalevöleg a whisky termelője. Másfélmillió Volkswagen kocsit vásároltak és ugyanakkor a nyugatnémet turisták száma felülmúlta azokét, akik az Egyesült Államokból látogattak el külföldre az elmúlt évben. Ezekkel a statisztikai adatokkal mutatja be a cikkíró országa boldogságát. Elvitathatatlan, hogy Nyugat-Németország gazdasági fellendülése az elmúlt év során sem szünetelt. De sokkal inkább, mint a pezsgő és a whisky- bizonyiték erre az a hétszázezer idegen — legna- nagyobbrészt spanyol, olasz és görög idénymunkás, — akik az elmúlt évben Nyugat-Németországban találtak útépítkezéseknél, bányákban és egyebütt foglalkozást. Ezek valóban boldogabbak voltak idegenben, mert az otthoni éhezés helyett legalább jóllakhattak. . . Azonbaji a nyugatnémet uralkodó osztály, élén Erhard kormányával, korántsem érzi magát földi paradicsomban, a felmenő gazdasági konjunktúra ellenére sem. Mert szerintük a német nép csak akkor lesz majd boldog, ha visszaszerzi a második világháború végével elvesztett területeit, melyeket Lengyelországhoz csatoltak és amelyeket a Neisse és Oder folyók szegélyeznek. Valamint azt a Kelet- Németországot is, amely a háború végével leszakadt a hitleri Harmadik Birodalomból és a Szovjetunió védelme alatt a szocialista világ tagjává lett. Ez különösen szálka a nyugatnémet uralkodó osztály és kormánya szemében. Ez az oka, hogy a “földi paradicsomban” mind leplezetlenebbül újabb háborúra készülődnek. Ma nagyobb háború csak atomfegyverek alkalmazásával képzelhető el. Ez a magyarázata annak, hogy a német kormánykörök minden követ megmozgatnak, hogy ilyen fegyverek birtokába jussanak. Annak ellenére, hogy a háború végeztével a győztes négy szövetséges nagyhatalom: a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország ismételt megállapodásaikkal a leghatározottabban eltiltották, hogy az uj nyugatnémet állam atomfegyvereket gyárthasson, avagy hadserege számára megszerezhessen. Tudvalevő, hogy ilyen fegyverekkel mindmáig csak a két nagyhatalom: a Szovjetunió és az Egyesült Államok rendelkezik bőségesen. Ezért érthető meg, hogy a hidegháború egész folyamán, a mindenkori nyugatnémet kormányok. szívós lakáji törekvéssel versengenek a washingtoni diplomácia kegyeiért, mert ettől remélik, hogy valami uton-módon majd atomfegyverekhez juthatnak. Átlátszó iparkodásukban az egyetlen akadály csupán, hogy egyidejűleg a francia imperializmussal is jóviszonyban szeretnének maradni. Legalább is addig, amig revansista célkitűzésűket: a nagy Németország visszaállítását megvalósíthatnák. Nehéz egvidőben két gazdát szolgálni, különösen, ha a kettő éllel áll egymásnak. Márpedig az uj erőre ébredt francia imperializmus áthidalhatatlan versengésben áll az Egyesült Államok imperializmusával szemben. Ennek a versengésnek legtudatosabb képviselője a francia államfő: De Gaulle. Ő a leg- erőlteljesebb szószólója a fennálló imperialista ellentétnek, követve azt az elvet, hogy “Európa az európaiaké”. Következetesen igyekszik végetvetni az Egyesült Államok gazdasági versenyének az európai piacokon. Ugyanekkor ellene van minden amerikai katonai gyámkodásnak Nyugat-Európa felett. Legutóbb élesen állástfoglalt aziránt, hogy az Egyesült Államok fennhatósága alatt álló “NATO” (Északatlanti Fegyveres Szervezet) atomfegyverekkel biztosítsa Európa “védelmét”, az ebben a fegyveres szervezetben tömörült nemzetek képviselőiből alakított közös parancsnokság utján. Nyilvánvaló, hogy ez az álcázott terv adott volna módot arra, hogy "Nyugat-Németország, amely a NATO legbuzgóbb "tagja — ha közvetve is — atomfegyverekhez jusson. A terv a különböző tagállamok, de elsősorban a francia diplomácia határozott ellenzése következményeként, meghiúsult. így érthető, hogy a francia és nyugatnémet diplomácia tárgyalásai, melyek nemrégiben Erhard és De Gaulle között Párizs mellett folytak le, sikertelenül fejeződtek be. De Gaulle minden igyekezete meddő maradt a tekintetben, hogy a két ország között szoros külpolitikai együttmunkálkodást A történelem egyik különös iróniájaként, De Gaulle, a francia imperializmus fő szószólója és megtestesítője, a múlt héten példátlan uj szerep ben mutatkozott be az ámuló világ előtt: marxista közgazdászként, Leninnek, az imperializmusról ifi nagyhorderejű müve kiegészítőjeként. Lenin az “Imperializmus, mint a monopolkapi- talizmüs utolsó állomása” cimü müvében rámutatott arra, hogy a tőkésrendszer mai stádiumában többé nem a termékek, hanem a TŐKE exportja alkotja az imperialisták haszonhalmozásának legjelentékenyebb részét. Az Egyesült Államok külföldi tőkebefektetése az 1914-ik évi három és fél milliárd dollárról 1955- ben 45 és 1965-ben kb. 65 milliárd dollárra emelkedett. (Ez azonban úgynevezett “könyvérték”. Folyó piaci értéke ennek talán a kétszerese.) A külföldi befektetés az amerikai nagytőke számára sokkalta nagyobb hasznot hajtó, mint a belföldi befektetések által nyújtott haszon, a következő egyszerű okból kifolyólag: a munkabérek minden külföldi országban alacsonyabbak, mint az Egyesült Állámokban. Több olyan országban pedig (mint pl. a Közelkeleten és Latin-Ameriká- ban), ahol roppant nagy az amerikai tőke koncentrációja, összehasonlíthatatlanul alacsonyabb, mint a belföldön. Az amerikai nagytőke összprofitjában a külföldi befektetésből nyert profit százalékaránya 1940 és 1960 között csaknem DUPLÁJÁRA emelkedett. Nos, mindezek a tények köztudomásúak voltak. Amire De Gaulle a múlt heti szenzációs nyilatkozatában rámutatott, az az volt, hogy az amerikai imperializmusnak a fentieken kivül még egy uj és talán az eddiginél is számottevőbb TITKOS haszonforrása volt: a dollárnak, mint nemzetközi valutának a szerepe. De Gaulle, mint tudjuk, azt a javaslatot tette a múlt évben, hogy a tőkés világrendszer térjen visz- sza az aranyvalutára, azaz az egyes államok ARANYBAN fizessék ki egymásnak az évvégi egyenleget. Például, ha Franciaország 1,000 millió dollárnyi árut exportál az Egyesült Államokba, mig ezzel szemben, tegyük fel, az Egyesült Államok egy bizonyos esztendőben csak 900 millió dollárnyit exportálna Franciaországba, akkor a 100 millió dollár különbözetet az Egyesült Államok ARANYBAN, nem pedig amerikai dollárban egyenlítse ki. Mert jelenleg tulvalevöleg ez a megállapodás a tőkés világ nemzetközi kereskedelmében. Két nemzetközi valuta van, az amerikai dollár és az angol font. Ez nem mindig volt igy. A nagy depresszióig arany volt a nemzetközi valuta és a tőkés országok aranyban fejezték ki pénzegységük értékét, azaz “arany-alapon” voltak. A nagy gazdasági válság szétzúzta ezt az alapot még az Egyesült Államokban is. A tőkés államok képtelenek voltak tartozásaikat aranyban kiegyenlíteni. Nemzetközi valutára azonban szükség volt és igy a vezető államok megállapodtak, hogy a dollár és a font lesz a nemzetközi csereeszköz. Az Egy. Államok kormánya megígérte, hogy követelésre a nemzetközi kereskedelemben hajlandó lesz 35 amerikai dollárért egy ounce aranyat adni. Anglia viszont megígérte, hogy minden fontot hajlandó lesz 2.80 dollárra beváltani, amit viszont a hitelező a megállapodott arányban dollárra válthat be. Amikor ezt a megállapodást kötötték, hangsúlyozta De Gaulle, a világ aranykészletének nagyrésze az Egyesült Államokban volt felhalmozva, mig ma már a vezető európai országok aranykészlete csaknem ugyanakkora, mint Amerikáé. Joguk volna tehát ahhoz, hogy a saját valutájuk is szolgáljon nemzetközi csereértékként, hiszen annyi arany van mögötte, mint az amerikai dollár_ mögött. És itt jó “marxistához” híven, De Gaulle'lerántotta a leplet egy oly tényről, mi eddig nem volt köztudomású, helyesebben, amiről illedelmes társaságban nem esett szó. Arról, hogy a dollárnak, mint nemzetközi csereeszköznek a felhasználásával az Egyesült Államok roppant befektetéseket tudott kölcsönre eszközölni a világ minden részében és e kölcsönre nem kell neki kamatot fizetni! Ezt azért teheti meg, állította De Gaulle, mert az amerikai tőkések adósságaikat amerikai dollárban fizethetik, amelyeket egyedül ők képesek nyomni. Miután a dollár iránt az összes tőkés államokban nagy a kereslet, az amerikai befektetés külföldön (mint erre fentebb mi is rámutattunk) egyre nagyobb haszonnal járt. Végeredménye mindennek az, hangsúlyozta a nagy francia “marxista” közgazdász, De Gaulle, hogy az amerikai nagytőke egyes országokban KISAJÁTÍTJA a helyi ipart! Mindezek alapján De Gaulle követelte, hogy a tőkés államok térjenek vissza az aranyra, mint nemzetközi csereértékre. Ezt a nemzetközi imperializmus, az amerikai monopóltőkével az élén nem fogja — késhegyre menő harcok nélkül — elfogadni, még pedig két okból. Először is a nemzetközi kereskedelem méretei ma már oly nagyok (évi 298 milliárd dollár), hogy erre a világ aranykészlete (40 milliárd dollár) nem nyújtana elegendő fedezetet. A jelenlegi fedezetet ez a 40 milliárd dollár alkotja, kiegészítve kb. 25 milliárd dollár amerikai PAPÍRPÉNZZEL. És ez a papirpénzhalmaz az, amely az amerikai nagytőkének a páratlan alkalmat nyújtotta meggyengült tőkés versenytársai iparának egyre gyorsabb tempóban való felvásárlására. Az ügy, mondanunk sem kell, nincs még lezárva. Az ellentétek, amelyeknek dr. De Gaulle, “szocialista” közgazdász ily brilliáns elemzését nyújtotta, nincsenek megoldva. És amikor a tőkés vetélytár- sak nem fogják többé elfogadni a mindenható dollár uralmát a nemzetközi kereskedelemben, olyan depresszió zúdulhat Amerikára, amelyhez képest az 1930—35-i válság prosperitásnak fog feltűnni.
