Amerikai Magyar Szó, 1964. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1964-08-06 / 32. szám
Thursday, August 6, 1964 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD E. H. Neuwald: Nem lettem trombitás “Szarvas-hivás” cimü cikkemmel, amely lapunk junius 4-i számában jelent meg, váratlan sikert ériem el. Helybeliek úgy számoltak be olvasásáról, hogy könnyfakasztó nevetésre ingerelte őket, de a keleti partvidékről, sőt már Budapestről és Buenos Airesből is kaptam hasonló értesítéseket. Az utóbbi azt kérdezte, hogy “miért nem foglalkozol mindig ilyen isteni témákkal?” Válaszomban kifejtettem, hogy az állandó tréfálkozást helytelennek tartom, mert komoly dolgokkal is kell foglalkozni, — de lehet, hogy nem nekem, hanem neki van igaza. A valószínűség az, hogy hasonló cikkeket nem követnének hírlapi csaták, amik ha nem is ártanak, de nem is használnak a lapnak, az olvasóközönségnek, vagy nekem ... Elfogadom hát a tanácsot és a kritikák wihara elől a humor révébe hajókázom. Ez alkalommal nem kürtről, hanem trombitáról lesz szó... A trombitaszó az érsekujvári élet elfogadott és megszokott velejárója volt. Elsőnek azt a trombitaszót kell emlitenem, amelynek harsogása már messziről jelezte, hogy a váci 6-os honvédhuszárezred két helyben állomásozó százada a gyakorlótér felé vette útját. A kaszárnyák irányából az ut a Kossuth-téren át vezetett, ahol a két század nem túlságosan ritka alkalomkor kénytelen volt megállni és megvárni, amig Szcitowszky idült alkoholista százados urat a pucérja kitámogatja a Központi Kávéházból, felsegíti a lovára és a csapat elejére tereli, hogy attól kezdve a vitéz huszárok az ő szakavatott vezetése alatt vonuljanak tovább. Ilyenkor megállt a f i*fH:i vásár m feiLíekbol is az ajtókhoz tódult a vásárló közönség és a tulajdonosokkal együtt — lei frnäja hányfiüaaar? — gyönyörködött a délceg huszárok kivonulásában. A Freund és Fia vasker ?skedi*s falusi vevői szájtát- va bámulták a csodalátványt, mert ilyesmit csak “nagyvárosban” lehet látni. Az én korombeli 13—14 éves ifjoncok nem pi- ros-nadrágos, kék-kabátos pojácákat láttak bennük, hanem olyan vitézeket, akik ha kardot rántva, háromszori Jézus kiáltással rohamot intéznének, akkor előttük az egész szerb hadsereg futásnak eredne, még akkor is, ha a cár armadája sietne a segítségére. Persze mi akkor — 1904 táján — nem sejthettük, mert hiszen a sorsunkat intéző bölcs diplomaták sem sejtették, hogy ez a két század tiz évvel később valóban kivont karddal fog lovas támadást intézni orosz hadállások ellen, amelyek mögül szürkeruhás, gépfegyveres gyalogosok kaszálják le és ölik halomra mind egy szálig a nyalka huszárokat, Szcitowszky századossal és az összes tisztekkel együtt. . . Másodiknak az érsekujvári önkéntes tűzoltók vasárnapi disz-kivonulását kisérő trombitaszót említem. Ez a szedett-vedett, minden korbeli és vegyes foglalkozást űző társaság, legalább a főtéren igyekezett a trombitaszóval katonásan lépést tartani, de ez a délelőtti spriccerezés következtében tiz eset közül legfeljebb egyszer sikerült. Időnkint, főként a száraz nyári hónapok alatt, ugyanez a trombitás tüzjeleket adott le, amelyeket az ismert vésztjósló kongatás kisért. Mi ilyenkor a főtéri “öreg-templom” magas ablakába kitűzött vörös zászlót figyeltük, mert az mutatta az irányt, amerre rohantunk, nehogy elmulasszunk egy jó kiadós tüzet. Érsekújvár a “parasztváros” jelzőt viselte — méltán. A főtér körüli aránylag kis belvárosból kiágazó utcák úgyszólván k’vétel nélkül falvakat jellemző, poros — esős id J tin marasztalóan sároi — utcákba torkoltak, amelyeknek ugyancsak falusi jellegű, nagyudvaros, Iái parasztházait szabná val fedték, mert nyáron az volt a leghüvösebb télen a legmelegebb. Egyben ezek a háztetők lobbantak lángra a legkönnyebben és az önkéntes tűzoltóság — HA idejében szedőzködött össze és ért a helyszínre —, legfeljebb annyit tehetett, hogy a szomszédos házakat próbálta megmenteni. Ez is csak ritkán sikerült, mert a tűzoltó felszerelés ódivatú volt, viz sem »Dlt elegendő mennyiségben és a hiányokat a legbuz^tii kongatás és a legharsányabb trombitaszó sem tudta pótolni. A harmadik trombitaszó bennünket közvetlenül érintett, mert annak a hangja kisérte a gimnáziumi osztályokat — Kmetykó János, később országos hírnévre szert tevő tornatanár vezetésével —, a tornakertnek nevezett gyakorlótérre, amely a “kangyiban” terült el. (Hogy a város e része, ahol a korcsolyapálya is volt, miért kapta a hangzatos kangyi” nevet, azt soha nem tudtam kideríteni.) A mi osztályunk trombitása Gunda Ödön volt. Szegény családból származott, apja vörös-szakállas- bajuszos levélhordó volt. Gunda Ödönre úgy emlékszem vissza, mint akinek mindig vörösre dagadt arca volt, inert vagy a trombitát fújta, vagy Barák Imre számtan tanár pofozta pecsenyére. Ennél a pontnál rátérek az én kalandomra a trombitával. . . Meg kell jegyeznem, hogy családunk hét reményteljes csemetéje közül hatan vagy zongoráztak, vagy hegedültek, vagy mind a kettőt csinálták. A hetedik én voltam, aki a zenei hallás tökéletes hiányával tündököltem. Lehet, hogy az emiatt keletkezett kisebbségi érzés erősítette meg bennem az elhatározást, hogy ha már zongorázni nem tudok, hegedülni még kevésbé, hát —trombitálni fogok. Mint minden más esetben, úgy ehhez is megnyertem a szülői hozzájárulást és egy-kettőre trombita-tulajdonos lettem. Azt hittem, hogy a trombitához, mint hangszerhez, csak a trombita és jó tüdő kell, hallásra nincs szükség. A trombitával a kezemben már-már láttam magamat, amint az osztályom mellett masírozok és Gunda Ödönnel felváltva hallatom a trombitaszót, amely lépésben tartja iskolatársaim egyébként rendetlen csapatát. Már-már elégtételt is éreztem testvéreimmel szemben, akik sem a zongorát, sem a hegedűt nem emelhetik a szájukhoz a főtéren, ahol majd mindenkinek a szeme rajtam csüng, mialatt az én trombitám szavát verik vissza a városháza és az Alany Oroszlán szálló kopott falai. .. Nem tudom pontosan, három, négy vagy hat hónap kellett ahhoz, hogy megtanuljam a “Tüüüz vaaan!” jelzés leadását. Amikor valami ennél komplikáltabb trombitaszó gyakorlásába fogtam, a testvéreim és mindenki más a fülét befogva szaladt széjjel, mert akárhogyan próbáltam, a hang mindig “hamis” volt. Nem az én botfülemnek, csak az övéknek, mert náluk nem hiányzott a zenei hallás. Szerénységemre vall, hogy én már az egyszerű tűzjelzéssel is beértem. Azt gondoltam, hogy a semminél ez a kevés is jobb. Magamban lemondtam arról, hogy osztályom az én trombitám szavára masírozzon és hogy a főtéren a kofák és az üzlettulajdonosok az én trombitám szavában gyönyörködjenek. . . Vigaszt abban kerestem, hogy tűz esetén trombitaszóval állítom talpra az önkéntes tűzoltókat és talán én leszek az, aki ezzel a Tót-utcai tüz-fészkeket megmentem az elpusztulástól és esetleges emberélet veszteségtől. Elmúlt a tél és a tavasz, elérkezett a nyári szünidő és a tüzek ideje. Én szorgalmasan gyakoroltam a “Tüüüz vaaan!” jelzést, hogy ha már ilyen keveset tudok, azt legalább minél nagyobb tökélyre fejlesszem. Epedve vártam a pillanatot, amikor teljes tüdővel megadhatom az élet- és vagyonmentő tüzjelet. Egyenesen ellenem és ambícióim ellen irányuló összeesküvésnek tartottam, hogy azon a bizonyos nyáron nem volt tűz a városban, pedig a körülmények ideálisak voltak: forróság volt, szárazság volt, az emberek pipáztak és cigarettáztak, az égő gyufákat könnyelműen hajigálták el. Tűz még sem volt. Akkortájban sem istenhivő, sem istentagadó nem voltam. Igyekeztem semleges álláspontra helyezkedni, mert sose lehessen tudni... Arra emlékszem, hogy lefekvés előtt elmondtam egy imát, amely körülbelül igy hangzott: Istenkém hallgass meg és adj egy kiadós tüzet, hogy végre már meg- fujhassam a trombitámat és bebizonyítsam, hogy én is értek egy hangszerhez... Elmúlt a szünidő, az úristennek fontosabb kérések teljesítésével múlt el az ideje, tűz egy sem volt. Az imádkozást, mint hiábavaló erőlködést, abbahagytam, de azért a trombitámat esténkint az ágyam melletti székre helyeztem, hogy kéznél legyen, ha netalán mégis szerencsém lesz és az éjszaka folyamán kigyullad egy nádfedeles liáz. Addig vártam, addig reméltem, amig egy szeptemberi éjjel megkondult az “öregtemplom”, sőt még a “barátok templomának” a harangja is. Erősen lóbázhatták mind a kettőt, mert mély álomból ébresztettek fel. Felkaptam a trombitámat és us- gyi: ahogyan voltam, lebegő hálóingben rohantam fel a háztetőnk legmagasabb csúcsára, ahonnan naphosszat nézegettem, vakációk idején, a távoli elérhetetlen messzeségből feltűnő hegyeket. Azt hittem, hogy maga Gábor arkangyal sem röpülhetett volna gyorsabban a háztetőre, mint én, aki hónapok óta vártam ezt a pillanatot. A háztetőn izgalomtól remegve emeltem ajkamhoz a trombitát és teljes tüdővel belefujtam. Senki nálam jobban nem csodálkozott volna, hogy abból a dög trombitából milyen hang jött elő! Hang volt az, erős hang volt, az éjszakai csöndben, amit csak a távoli harangkongás zavart meg, messzire hangzó volt, de a “Tüüüz vaaan!” dallamához annyira nem hasonlított, mint az ementáli sajt a sarkan- tyus csizmához. Gyorsan megpróbáltam mégegy- szer, hátha még helyrehozhatom a hibát: az átkozott trombitából megint csak félrecsuszott, istentől elrugaszkodott hang jött ki, amely a “Tüüüz vaaan!” jelzésnek még csak távoli rokona sem volt. A harmadik próbálkozásra már nem került sor, mert Gábor arkangyal ugyan Érsekújvártól valahol jó messze röpködhetett, de volt a házban egy másik, hus-vérböl való, szárnynélküli Gábor, aki többek között az apám volt és aki soha nem szerette, ha édes álmából trombitaszóval ébresztik fel. Éjnek közepén... Ez a Gábor ebben az adott pillanatban, szintén hálóingben, az udvar közepén, cifra káromkodások közben az én azonnali lejöve- telemet rendelte el. Ismerve ennek a Gábornak gyors és súlyos keze- járását, a rendeletet azonnal végrehajtottam. Leforrázva jöttem le a magasból, a trombitát ellenkezés nélkül apám kezébe helyeztem és még örültem, hogy a szóbeli mosdatások tetejébe nem kaptam néhány jól elhelyezett nyaklevest. Ki-ki a saját ágyába bujt vissza és én elalvás előtt arra az elhatározásra jutottam, hogy zenei élvezetet többé soha nem próbálok embertársaimnak nyújtani. Egyszer és mindenkorra lemondtam arról, hogy osztálytársaim lába alá én fújjam a marsot, a hűtlen trombitát soha többé a kezembe nem vettem és továbbra is irigykedve néztem Gunda Ödön vörösre puffadt arcát és nyakán a kiduzzadt ereket, mialatt trombitájából játszi könnyedséggel csalta ki a hangokat, amelyek az én trombitámból mindig hamisan nyekeregtek elő. Kedves olvasóim: ezért nem lett belőlem trombitás. Hidegháború - Nebraska és lowa közt Már lövöldözés is volt — A UN-hez kerül az ügy? Mintha a szegény Johnson elnöknek nem volna elég gondja Vietnammal, Kubával, Goldwaterrel és a harlemi helyzettel, most uj válsággal találja magát szemben: hidegháború tört ki Nebraska és lowa között! Nebraska “agresszióval” vádolja lowa államot lowa viszont azzal állt elő, hogy az egyik határőrére rálőttek a nebraskai partról, amikor éppen a két állam közötti határt vizsgálta. Ez persze igen súlyos helyzetet teremtett. Nebraska a Legfelsőbb Törvényszék elé készül vinni az ügyet, mig egyes iowai farmerek az Egyesült Nemzetekre tesznek homályos célzást. A vita akörül fejlődött ki, hogy a két állam közötti határ, amelyet a Missouri folyam alkot, a folyam mederváltoztatásai következtében időnkint változik. Nebraskai törvény szerint a két állam között a folyam közepe a határ, mig az iowai törvény szerint az állam határa a folyam árvizszinvo- naláig terjed. Ennek következtében egyes iowai polgárok időnkint arra ébrednek, hogy földjük lowa helyett — Nebraskában leledzik. WWAAAAPiWWWWUWVWUWWMA/WVWW/V v0 Csipkemuzeumot rendeztek be a kiskunhalasi Csipkeházban. A kiállítás bemutatja a csipkeverés történetét és fél évszázad legszebb termékeit. ____ | SZÓRAKOZTATÓ NYÁRI OLVASMÁNY! \ Magyarok az Észak-Amerikai \ Polgárháborúban (1861-1865) | Irta: ÁCS TIVADAR \ \ Sok erdekes keppel, 149 oldalon Ára csak 75 cent portóval együtt * Megrendelhető a Magyar Szó kiadóhivatalé- S 1 ban. — Vágja ki az alábbi szelvényt és küldje 5 * be még ma! S « Amerikai Magyar Szó * 130 East 16th Street '•/ S New York, N. Y. 10003 £ 2 Kérem, küldjenek ........... példányt címemre £ J Ács Tivadar: Magyarok az Észak-Amerikai \ I Polgárháborúban c. könyvből. « Mellékelek $...............-t a költségekre. Város:..........................................Állam:.............. &
