Amerikai Magyar Szó, 1964. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1964-12-31 / 53. szám

Thursday, December 31, 1964 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 15J ▼ T T T f'' Urbán Ernő: PROFÁN LEGENDA A A J*. A. A. A A A A A A A-A *-d Hatalmas alak, igazi szálfaember volt a kertész. A vecsei homokpuszták kunjai között valóságos óriás. Az obsitért és az obsittal járó érdempénz­ért tiz éven át szolgálta Ferenc József császárt és apostoli királyt, és hazafelé-utján, a hegyek felé vándoroltában ejtette rabul és tette sikföldi ma­gyarrá egy szelíd kis tanyai cseléd, egy válláig se érő, mandulaszemü árvalány. Hatalmas alak, igazi szálfaember volt, mon­dom. És bátor is: tolvajok, garázdák, kóbor cigá­nyok és egyéb jómadarak kordában tartója. De akkor, azon a hőfelhős, leszakadt egü karácsonyon, amelyről szó lesz: 1888, karácsonyán mégis el- gyávult valahogy. Óra követte órát, és mégse birt elhatározásra jutni. Szán kellett volna neki. Szán, ami a pusztáiéi be a községbe, Vecsére vigye. Papért és koporsóért, mert meghalt, két napja feküdt már kiterítve a legkisebb gyerek, egy vézna, alig-élt lányka. Hanem a puszta hó alatt. A szán az uraságé. S jómaga — felmondásban. Ahogy kivirradt, rögtön az üvegházba húzódott. Térdig hóban, át a szérüskerten. Szőlőkarókat és szalmába bónyált gyümölcsfákat használva kapasz­kodónak. ölte az időt, tett-vett. Hol a dobkályha, hol meg a narancsfás csebrek körül piszmogott. De már a harmadik pipát is hidegre szívta, amire nagyne- hezen cselekvésre szánta el magát. Akkor se meggyőződésből. Csakis a feleségét szánva. Ablakon át, az üvegház felé éviekéivé vette ész­re. Madár volt: hóba hullt, vergődő, tehetetlen für- jecske, szegény. Még látni is vád és kínszenvedés volt a küszködését. Érte ment, ölbe vette, és kisirt, feketére törő­dött szeméből olvasta ki a néma, kősziklából is szánalmat fakasztó könyörgést: .— Apjok, ha istent ismer... mégiscsak járul­jon oda az uraság elé. Az uraságot kényes munkában: dohány vágás közben találta. Vérmes, hamar fortyanó, vastag kis hörcsög volt. Először ütött, s csak aztán szólt, ha elfutotta a méreg, őt, a kertészt is meg akar­ta egyszer ütni. De csak akarta, majd kimarj ült, nyomban dagadó csuklóját lóbálva, rázogatva mondta: — Az istenségit a markának, jobb ha elválunk, kertész. Magának. .. úgy lehet.. . malacot adtam volna a pofonért. Később. Kárpótlás fejében. No de a többiek... !? A fene is megeszi, ha cseléd­jeim szintén becsületügyet kezdenek csinálni a pofonjaimból. Most is, hogy beállított hozzá, csak úgy melles­leg, félszemmel pillantott a kertészre: — Hát maga? —Gyász ért, nagyságos uram — mondta a ker­tész. — És? Mi kéne? Deszka? Jól van, megkapja. A kertész fejet hajtott, s kínlódva, megfásult nyelvvel mondta: — Köszönöm. Csakhogy .. .nem deszka, nem koporsó végett háborgatom én a nagyságos urat. — Hanem? — Papot hoznék... Vecsésről... Ott venném meg a koporsót is, de... Az uraság tudta, értette már, hogy mit akar. — Szánt pedig nem adok—mondta.— Várjon! — kiáltott a kertész után, mert az azonnal sar­kon fordult. — Nem bosszúból és nem is a fel­mondás miatt. Látja? — mutatott ki az ólmos, eget-földet egybemosó fellegszállatba. — Szél lesz, hóvihar készül, odavesznének. És egyébként is: vigilia van, karácsony előestéje, úgy se kap ilyenkor papot... Temessék csak el, ünnepek után is ráérnek beszentelni a kislányt. Addig imá­val is ellesz, pap híján se jár vissza a sírból. c+J A kertész mégis elment Vecsére. Mire a koporsót megvette — cicázni kezdett, majd egyre jobban feltámadt a szél. Amidőn pe­dig Vecse utolsó házát, az utkaparó-házat is el­hagyta — már tombolt, süvöltött, csaknem ha­nyatt döntötte, s alig félóra múltán — hogy ha­ladhasson — a menetiránynak is háttal fordította. Ekkor még dacolt. Abban volt, azzal vigasztal­ta magát, hogy bár a pap és a vihar dolgában iga­za lett az uraságnak, útja mégsem volt hiábava­ló. Nem deszkaládát — igazi koporsót visz, ezüst cirádásat. Szemfedő is van benne, papircsipkés, ártatlanoknak való fehér szemfedő. Vigaszul, az asszony vigaszául, aki szegény, még a gondolatá­tól is elirtózott a pusztán szokásos fenyőfaládá­nak. Aztán már ment, csak ment. Vagy sarkával tapogatva az utat, vánszorgott inkább, ösztönei amig még működtek — azt mondták neki, hogy már régesrég, már órák óta túl van a tiz, de már a húsz kilométeren is. Az ég eközben végleg da- rócba bujt. Egész a földig szállt alá. Nyoma se mutatkozott se fának, se háznak, de még csak szélzörgette ballangó-bokornak se. Az idő megállt, csak az orkán bömböl: ököllel esik fejnek, mell­kasnak, meg-megbicsakló lábnak. S egyszer csak nincs tovább. Zenére ocsúdott, citeraszóra, sőt: angyalok mu­zsikájára, mirt hitte. Melege volt: a bőre egy láng s a homlokán gyöngyöző verejték-koszoru. Pillája súlyos. Kínlódva, ujjal tudta csak fel­nyomni. És akár mert hóvaksága volt, de az is lehet, hogy verejték gördült szivárványlani a sze­me sarkába — csodát látott s gyengeségét leküzd- hetetlennek érezve csaknem elsírta magát a ker­tész. Máriát látta, bizony, a kisdeddel. Épp oly volt, de szakasztott olyan, mint kora­délután, Vecsére menet, a betlehemes legények szentképből kinyírt, gyertyával megvilágított Máriája. Szoptatott. Száján az elsőgyermekes anyák szelíd, fájdalmasan édes mosolya. — És mögötte — ahogy az ének is mondta — egy pász­tor. Egy rengeteg bajszu, csupa ránc vénség. Ak­kora gamós bottal, hogy a bot rézfeje a hodálv nádfedelét verte. Mert hol máshol? — birkahodályban látta mind­ezt a kertész, könnye vagy talán verejtéke szivár­ványán át, egy faggyumécs pillogása mellett. Csak egy volt a különös, a felfoghatatlan. A muzsika. Valaki — nyilván egy angyal — már vagy har­madszor zenditett rá a cseppet se mennyekbe való nótára: Gyere be, rózsám gyere be, Csak magam vagyok idébe’. A kertész felnyögött, s megtapógátta magát, hogy ébren van-e mégis a mennyek országában? Mire a mécs mellől igy szólalt meg örvendezve a pásztorok öregapja: — Mit mondtam? Ugye, hogy megmarad?! A kertész felnyögött.- Hol vagyok? — tudakolta nyikorgó bagaria- hangon­— Jó helyen. A vécsi hodályban — igy a vén pásztor. — Hanem szerencséje volt, hallja. Ha nincs ez a puli e — pisszentett oda egy szutykos, koromfekete szőrgomolyagot — csak a csontjait leljük meg tavasszal. A csorda-kutnál. Jó fertály­órányira innen. Mert ott feküdt, ott nyomta efa buzgóság. Elhallgatott, s el is tűnődött, mintha azt latol­gatta volna, hogy magányos, kevés beszédű szám­adó juhász létére nem mondott-e már eddig is a kelleténél többet. Majd újra szólt, .de mintegy kegy- s ajándékképpen hullatva a szót: — Aztán... az is szerencséje, hogy a lányom meg a vejem tisztát hoztak az ünnepekre. S hogy itt is maradtak. Az idő, a förgeteg miatt. Bizony. Mert... amilyen toronyember maga, egymagám nem győztem volna cepelni, hallja. — Azám: az angyal! A citerás! — tette helyre gondolatban látomása negyedik szereplőjét is a kertész. S már aludt is, ismét aludt, és ezzel magyaráz­ható, hogy öregségére, amidőn szolgálata és ere­je fogytán szegényház irgalmára szorult, megszé­pítvén a valót, mint igazi látomásra emlékezett a történtekre vissza. Egyébként. .. csakugyan élt. S ha megvár, ha nem halt volna meg sokkal- sokkal a születésem előtt, apám után nagyapám­nak tisztelhettem volna. Megmentik a fáraó templomát Kairótól délre, 800 mérföldnyi távolságban a Nílus partján fekszik Abu Simbel, amelynek ho­mokkő-hegységébe ékelve tündökölnek II. Ramses fáraónak és feleségének, Nefertari királynőnek a szobrai. A szobrok, amelyek a 3200 éves Nagy Templom bejáratát őrzik, az ősrégi nubiai civili­zációnak a remekművei. Jelenleg Ramsesnek és királynéjának szobrait sokezer tonna tiszta, finom homokba temetik el, hogy megvédjék az “elköltöz- tetésük”-kel járó munkákból eredő kő-áradattól. Az Aswan-gát építésénél létrehozott Nasser-tóba-----... egyre gyűlik a viz és 4 vagy 5 év múlva egész Nu- biát ellepi. Most ideiglenes gát védi a műemléke­ket, mialatt az ENSZ Tudományos és Kulturális Szervezetének égisze alatt nemzetközi együttmű­ködéssel folynak a munkálatok a templomok és a szobrok elszállítására. Egyiptom, Franciaország, Nyugat Németország, Olaszország és Svédország szolgáltatja a 2 ezer főből álló munkás-sereget, amely éjjel-nappal dolgozik a müemiékmentő mun­kálatokon. A templomokat, nagy elővigyázatot igénylő mun­kával, blokkokra hasítják, úgy szállítják el. Erre azonban legalább még egy évig nem kerül sor. Előbb ásógépekkel és sziklarobbantókkal 5 millió köbláb szilárd homokkő-réteget kell eltávolítani, hogy a templomok tetejét megközelítsék. Akkor kezdik csak el a szétbontásukat, amelyet majd a legnagyobb gonddal hajtanak végre. Minden egyes kőtömböt megszámoznak, egyeseket cementtel, szilikáttal és plasztikkal megerősítenek, majd ho­mokkal párnázott ládákban szállítják el őket. x\ legbecsesebb darabokat sokmillió dollár értékben bebiztosítják és a tó szintjétől jóval magasabb he­lyen elraktározzák. Rendkívül nagy gondot fordítanak a templomok szétbontására, amelyeket belülről vasszerkezettel erősítenek meg a bontási műveletek alatt. Külö­nösen óvják a festett mennyezeteket, amelyek 32 évszázad óta most fognak először napvilágra ke­rülni. Az Abu Simbel-i templomok elszállításának mun­kálatait 1970-ben fejezik be, amikor a jelenlegi helyéhez közel, a megtelt Nasser-tó egyik szigetén fogják újra felépíteni. Még mesterséges, homokkő­vel borított hegyet is építenek a műemlékek köré, hogy megjelenésük ugyanolyan legyen, mint az eredeti helyen volt. 46 állam járul hozzá az óriási munka 36 millió dollárt kitevő költségeihez. KIOLVASTAD a lapot? ADD TOVÁBB! MAS IS TANULHAT BELÖLEI Hajdú Mary Sajnálattal vettük hirül, hogy Mrs. Mary Hajdú 1.964 junius 25-én Clifton, N. J.-ben elhunyt. Hűséges felesége volt lapunk kedves olvasójának, Hajdú Mátyásnak. Polgárdon, Fehér megyében szüle­tett 1898 március 5-én. Vásárlásra készült nővérével, amikor a halál lesújtott reá, elragadva őt szerető, fér­jétől és családjától. Őszinte részvétünket küldjük Hajdú munkástársunk­nak és szeretett felesége emlékét mindig megőrizzük. Molnár István December 14-én nagy részvét mellett temettük el Molnár Istvánt, aki 46 évvel ezelőtt Akron, O.-ban szü­letett. A Millard Rapert temetkezési intézetből temet­ték és a Highland temetőben földi maradványait el­hamvasztották. Molnár István lapunk hűséges olva­sójának, Mrs. Elizabeth Delbonak volt a fia. Őszinte részvétünket küldjük kedves Delbónénak és családjá­nak. Szeretett fia emlékét megőrizzük. Papp Miklós, tudósitó A Magyar Szó ügyvezető bizottsága őszinte részvé­tét küldi Mrs. Delbónak és k. családjának, szeretett fia korai elhunyta alkalmából. IN MEMÓRIÁM Guderna Rezső, 1958 dec. 18, Chicago, 111. Nagy Istvánné, 1962 dec. 27, Trenton, N. J. Horváth Ferenc, 1952 jan. 1, New Brunswick, N.J. Papp Sándor, 1962 jan. 1, Westfield, N. J. Ferency Györgyné, 1956 jan. 3, Roebling, N. J. Józsa Jánosné, 1960 jan. 2, Detroit, Mich. Kurczi Istvánné, 1960 jan. 3, Cleveland, O. Kohn Morris, 1962 jan. 2, Clearwater, Fia. Koszta József, 1960 jan. 3, Bridgeport, Conn. Béres Mike, 1962 jan. 4, Chicago, 111. Kaesó Gedeon, 1958 jan. 5, Melvindale, Mich. Vargas Ferenc, 1964 jan. 3, New Boston, Mich. Kolumbán Dénes, 1964 jan. 4, Los Angeles, Cal. Frayták János, 1964 jan. 5, Trenton, N. J. Korcsog János, 1964 jan. 6, Detroit, Mich. Pilát István, 1955 jan. 6, Chicago, 111. Barber Józsefné, 1957 jan. 6, Barberton, O. Lőrinczi Gusztávné, 1959 jan. 6, Kanada. MEGEMLÉKEZÉS Szeretettel emlékszem meg drága férjemről, Schwartz Jenőről, aki egy évvel ezelőtt hagyott,itt örökre. Drága emlékét szeretettel őrzöm szivemben. Schwartz Jenőné, Ozone Park, N. Y.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents