Amerikai Magyar Szó, 1964. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1964-10-08 / 41. szám

Thursday, October 8, 1964 (III. Befejező közlemény) Jani barátom és első amerikai munkaadóm, mint Ígérte, 2 órakor értem jött a Royalba és együtt mentünk a long-islandi stúdióba, ahol aznap fejez­te be “The invisible thief” (A láthatatlan tolvaj) cimü filmjét. A film tárgya az ismert sablon volt: a tolvaj lo­pott, a rendőrök üldözték és amikor már úgy tűnt, hogy el is fogják, a tolvaj “láthatatlanná” vált. Amikor nyolcunkat rendőregyenruhába bujtattak, megkaptuk az utasítást: a film utolsó szakaszában a tolvaj helyett — aki megint és véglegesen “lát­hatatlan” lett —, egymást fogjuk agyba-főbe ver­ni és siránkozó pofával fogjuk fájó tagjainkat ta­pogatni. Ment minden, mint a karikacsapás. Amikor az agyba-főbe verésre sor került, nekem az jutott eszembe, hogy az első jelek szerint valóban jó or­szág ez az Amerika! Gyerek és serdülő koromban, amikor hires verekedő voltam, a verekedésekért a tanítóktól, vagy az apámtól még külön verést, leg­alább is szigorú fenyítést kaptam. Amerika más: itt az első napon a verekedésért jól megebédeltet­tek és még három dollárt is fizettek. Ez a körül­mény annyira kedvemre való volt, hogy én bizony nem vágtam siránkozó pofát, hanem ellenkezőleg: széles mosollyal és látható élvezettel suhogtattam a rendőrbotot a kollégáim hátán, fején és ezzel — alaposan el is rontottam az amúgy is silány film utolsó jelenetét. A másnapi próba-bemutatás után Jani meg is mondta kereken: Nem vagy te színésznek való. Ba­rátság ide, barátság oda, több extra szerepre ne számíts! Az első napi diadal utáni napok és hetek mun­kakereséssel teltek el. Kényszerű takarékosságból gyalog talpaltam az újságokból kihalászott címek­re, de nem volt szerencsém, munkát sehol nem kaptam. Egyetlen egy fajta munkát kaphattam volna: beállhattam volna “bus-boy”-nak, valame­lyik kávéházban. Ez a foglalkozás nem járt fizetés­sel. Az asztalokra cipelt vizekért, az asztalok lesöp- rt és a kabátok felsegitéséért “borravalót” ;t a “bus-boy” és ennivalóra sem volt gond, ami éppen aznap nem fogyott, abból jóllak­a' t ő is és a pincérek is. á­n nt Montrealban a “sandwich-man” foglalko- r. úgy New Yorkban is megszégyenítőnek tar- jj m ezt a lealacsonyító munkát és inkább tó­ig talpaltam akármilyen nehéz munka után, de 3. -boy” nem lettem... n. 2nd Avenue környékén közben megismerked­tem néhány honfitárssal: Mike Pállal, aki estén- kint pálinka-mintákkal járta a magyarlakta város­részeket és amit a rendeléseken keresett, azt az éjszaka folyamán mindjárt el is kártyázta. Rosen­berg “bácsival”, az elhelyező irodában dolgozó “cupringerrel”, aki kis fizetéséből még az otthon­ról ismert és munkát lenéző Keczer Aladárt is el­tartotta, bízva abban, hogy egyszer majd vissza­kapja a pénzét. Herczeg Ernővel, akiről azt mond­ták: Hja, ő járhat selyemingben, mert a Népszava kiadóhivatalában dolgozik heti 12 dollárért. Egy Somogyi nevű titokzatos egyénnel, akiről senki nem tudta, mi a foglalkozása, de pénze mindig volt és elegánsan öltözködött. . . Értéktelen, tipi­kus 2nd avenue-i karakterek voltak, akikhez ha­sonló honfitársak népesítették be a Royal, az Im­perial és más “magyar” kávéházak, éttermek he­lyiségeit. És megismerkedtem valakivel, akivel még ma is tartom a barátságot és levelezésben állok: Renner Lászlóval, a bridgeporti “Renner & Gross Travel Bureau” egyik alapítójával. Az összes uj ismerősök közül az ő barátságát becsültem a legtöbbre (való­színűleg ezért lett maradandó a barátságunk) és még ma is szivesen gondolok vissza az ő 13-ik ut­cai, nekünk nagyon elegánsnak tűnő, magasföld­szinti szobájára, ahol az első nehéz időkben sok estét töltöttem vele és néhány hozzám hasonlóan munkanélküli honfitárssal. Ilyenkor “véletlenül” mindig az asztalra került valami ennivaló: finom barna kenyér, vaj, sajt, tej, gyümölcs. Nem egy­szer, ilyen estéken, ez volt az első ennivaló, ami­ben aznap részem volt, de ezt a világért el nem árultam volna. (Az a gyanúm, hogy Laci barátunk ezt úgy is sejtette.) Ilyen nagyszerű vacsorák után aztán( ha jól em­lékszem) Mertz nevű hat láb magas sváb legénnyel AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD erőmutatványokkal szórakoztattuk vendéglátó ba­rátainkat: “ujjat huztunk”, egymás karját próbál­tuk az asztalra szorítani. Rertner barátom nem is olyan régen, egyik levelében emlékeztetett ezekre az által a csodált erőfeszítésekre. Emlékezetesek maradtak ezek az esték azért is, mert Renner lakásán láttam először a “Világos­ság” hetilapot. Kíváncsian vettem a kezembe és azonnal nyilvánvaló lett a különbség a háborúra uszító “Népszava” és a háborúért egyáltalán nem lelkesedő, hazugságokat leleplező “Világosság” közt. Ekkor olvastam először arról, hogy a német és osztrák-magyar hadak nem MINDIG győzedel­meskedtek a “rác” és a “muszka” hadak felett... Láttam, hogy a hetilap szerkesztője Tarczai Lajos volt s kérdésemre, hogy ki ez a Tarczai, Rennertől ezt a választ kaptam: “Ismert szocialista vezér, kitűnő szónok, azelőtt ő volt az ELŐRE szerkesztője.” így hallottam először az ELŐRE napilapról. Meg­tudtam, hogy az ELŐRE a magyar szocialista napi­lap és másnap reggel 10 óra tájban már fel is ke­restem a 5 East 3rd Streeten levő kiadóhivatalt és megvettem a lap aznapi számát. Sugár József üzletvezetőtől vettem át a lapot. Bemutatkoztam és mindjárt meg is kérdeztem, kaphatnék-e valami munkát? Akármilyen munkát, mert akkortájt érkeztem a városba Kanadából és bizony nagy szükségem lett volna munkára és ke­resetre. Sajnálta, hogy nem tud munkát adni és újabb csalódással távoztam. Se ő, se én nem tud­hattuk, hogy rövid (de számomra nagyon hosszú­nak tűnő) öt hónap múlva, mégis ott kezdek dol­gozni, a szerkesztőségben. Még néhány szó a “Világosság”-ról és Tarczai- ról. Amig a hetilap megjelent, az ELŐRE mellett azt is megvettem minden héten, mert nálam ez a két újság pótolta a hazai Népszavát. Szemben az Amerikai Magyar Népszavával és annak állandó uszításaival, ez a két újság a dolgozók szempont­jából világította meg az eseményeket és nem buz­dította olvasóit a később értéktelenné vált magyar hadikölcsönök vásárlására. (Itt pótolni szeretném “E.S.” megjegyzését a Magyar Szó augusztus 27-i számában, a Magyarok Amerikában c. cikkben. Az ELŐRE megindításá­val kapcsolatban irta, hogy “a szerkesztők között volt Szabados Zádor is.” A történelmi igazság kí­vánja, hogy megemlítsük: a szerkesztők között volt Tarczai Lajos is, aki jelenleg Clevelandon szerkesz­ti “Az Újság” hetilapot. Egyik legutóbbi számában láttam, hogy a Magyar Amerikai Béke Liga az ő otthonában tartott gyűlést. Ebből nyilvánvaló, hogy Tarczai Lajos ötven egynéhány év után is hi­ve és támogatója érdemes megmozdulásoknak és a “Világosság” hetilap egykori szerkesztője ma is azok közé tartozik, akik világosságot terjesztenek.) A munkás napilap megismerése után megtud­tam, hogy volt New Yorkban Munkás Otthon is a 78-ik utcában, ahol aztán megismerkedtem az Ott­hon, a Munkás Betegsegélyző és a szocialista moz­galom magyar tagjaival. Az Otthon kitűnő étter­mének — vagyoni állapotom következtében — csak ritkán lehettem vendége. Az 1914 október és 1915 február közötti öt hó­nap számomra bizony nehéz időszak volt. Montre- alból, a saját holmimból nem tudtam még egy öl­tönyt, még egy pár cipőt és egy felsőkabátot kap­ni —, igy a hideg időjárás nyári öltönyben, felső­kabát nélkül ért el. Szerencsére kaptam néhány heti munkát, először egy cipőgyárban, ahol napi 8 órai, öt és fél napi munkáért fizettek először HETI három dollárt, majd pedig később HETI 4 dollárt. Azután egy fali-naptár gyárban darab­munkán kerestem heti 7—8 dollárt és igy megen­gedhettem magamnak azt a luxust, hogy a 3-ik Avenue egyik pincehelyiségében megvegyek egy “finom” használt télikabátot — három dollárért. Amikor januárban megint a munkanélküliek számát szaporítottam, egy napon elgyalogoltam Kovács Vilmos “Szállító és Beraktározó Vállalatá­nak” 67-ik utcánál, 2nd Avenuen levő irodájához és ott próbáltam munkát kapni. Az irodavezető Mrs. Kovács ypít, akinek hiába bizonygattam, hogy én erős vagyok, bírni fogom, a bútorok cipelését — ő kitartott amellett, hogy “ilyen munka nem intel­ligens embernek való.” Egy év sem telt bele, hogy ezért megbosszuljam magam: feleségül vettem egyetlen leányukat és a “Beraktározó Vállalat” raktárhelyiségének irodavezetője lettem heti 12 dollár fizetéssel. . . Régi idők, régi emberek, régi emlékek! Azóta, hej! de nagyot fordult a világ. Azok közül, akik akkor a magyar társadalom vezető, vagy szürke tagjai voltak, a legtöbben már nem is élnek. Akik élnek, nem ’56-osok, nem is ’45-ösök, de még csak nem is ’19-esek: a habsburgi “régi jó idők” áldozatai, 1914 előtti menekültjei voltak. 9 Régi magyarok! Nem szállították őket repülőgé­pen Amerikába, nem fényképezték őket, nem etet­ték, ruházták őket, amig lábra állnak. A legtöbb­jük hajók fedélközén tette meg az utat és itt, a szabadság földjén nem várták okét ölelő karok. Senki nem nyúlt a hónuk alá, a maguk erejéből kellett állni a harcot először kenyérért, azután a szervezkedés jogáért és sok másért, ami készen várt azokra, akik később jöttek. Régi magyarok! Nem nevezték magukat “sza­badságharcosoknak”, pedig jobban megérdemelték volna ezt a nevet, mint azok, akik harcok elől fu­tottak világgá és ma élvezői sok mindennek, ami­ért a régiek küzdöttek, dolgoztak, áldoztak. Azok az ujamerikások, akik ma ellenségei a haladó esz­méknek, nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy éppen ezek az eszmék fütötték harc­ra és tettekre elődeiket. A régi magyarokat. A régi magyarokat, az “öregeket”, akik még ma is fiju hévvel állnak a haladó mozgalom mellett, akik pártolói minden jó ügynek, tántoríthatatlan támogatói a BÉKE-mozgalomnak és erősítői az alapzatnak, amelyen a munkás sajtó épült és szi­lárdan áll. Mert ezt a hivatást vállalták életük utolsó nap­jáig. A ceSibátus kérdése a római zsinatban A főpapok az antiszemitizmus elitélését ajánják Az egyházzsinat ülése Rómában nagy többséggel megszavazta a diakónus rend visszaállítását, majd, 900 év óta először a katolikus egyház történeté­ben, helybenhagyta bizonyos segédpapok celibá- - tus (nőtlenségi fogadalom) alóli mentességét. A zsinat főpapjai olyan határozatot hoztak, hogy “ja­vakorban levő” nős emberek is felvehetők a segéd­papi munkát végző diakónus rendbe. Ez a határo­zat megfelel az ókori keresztény egyház hagyomá­nyainak, mert a diakónusokat maguk az apostolok nevezték ki a papi segédmunkák elvégzésére. He- lyettestihetik a papokat keresztelésnél, áldozásnál, temetésnél és istentiszteleteket is vezethetnek. E sorok írásakor a zsinatban tárgyalás alatt van az egyháznak a zsidókkal szemben elfoglalt állás­pontja. A múlt évi ülésen XXIII. János pápa java­solta, hogy az egyház Jézus keresztrefeszitéséért se az akkori, se a jelenkori zsidókat ne tegye fele­lőssé. Cushing- bíboros, a bostoni egyház főpüspö­ke, több amerikai és más országbeli főpap támo­gatásával, sürgette a zsinatot ennek az álláspont­nak határozott kijelentésére. Beszédében elitélte az antiszemitizmust és célzást tett arra, hogy a kö­zelmúltban,” a zsidókkel szemben elkövetett bű­nök ellen nem sok keresztény emelt hangot.” Rolf Hochhuth “Deputy” (A helytartó) cimii nagysikerű, most is műsoron lévő színdarabja av­val vádolja XII. Piusz pápát, hogy nem tiltakozott erélyesen, amikor a nácik fajirtó hadjárattal pusz­tították a zsidókat. A katolikus egyház XII. Piusz pápa védelmére kelt, de a főpapok között sokan úgy érzik, hogy az egyház kötelessége helyrehozni és — amennyire lehet — jóvátenni a mulasztá­sokat. Nagy a szárazság New York államban A vidéki országutakon autót hajtó városi ember a gyönyörű őszi tájkép szemlélésénél észre sem veszi, hogy New York államban a farmerek a hosz- szantartó szárazság miatt milyen nagy bajban van­nak. Valóban, ez a legnagyobb szárazság, amelyet az állam gazdálkodói valaha is megértek és még a múlt hét eleji esőzés is túl kevés volt és túl későn jött ahhoz, hogy megváltoztassa a szomorú helyze­tet. Akárcsak az Appalichia vidék, New York állam számos gazdasága is egyszerre nyomorállományba került a tartós szárazság miatt. Rockefeller kor­mányzó kérésére a földművelésügyi minisztérium 27 megyét, az állam középső és déli részein, sújtott területnek nyilvánított. A legnagyobb csapás a tejgazdaságokat érte, ahol a szénhiány miatt, sok helyen már a jövő évi takarmánnyal etették a teheneket. Az állam szél- tében-hosszában olyan patakok és kutak is kiszá­radtak, melyeknél ez még nem fordult elő. Az ön­kéntes tűzoltóság messze távolságból, félig kiszá­radt tavakból, tankkocsikban szállítja a vizet a két­ségbeesett farmcsaládoknak. Ráadásul még a lu­cerna-zsizsik is elárasztotta a Hudson-völgyét és a tejtermelők rovarirtót sem mertek használni, attól tartva, hogy az megmérgezi a tejet. A meteorológiai intézet jelentése szerint Pz a legnagyobb szárazság e vidéken, mióta időjárásjö- lentéseket adnak. Albanyban május óta csak 40 százalék volt a csapadék. Ha a normálisnak csak 70 százaléka az esőzés, az már szárazságnak számit.

Next

/
Thumbnails
Contents