Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-30 / 5. szám

14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday. January 30, 1964 Érdekes intézmény a londoni Kensington High Streeten a Commonwealth Institute, a Nemzetkö­zösségi Intézet. Amolyan propagandaközpont ez, amely egyrészről az angol közönséggel próbálja megértetni, mit is jelent az, hogy többé nem a büszke brit világbirodalom kiváltságosai, hanem a nemzetközösség nevű képződvény jól szituált, de a réginél sokkal szerényebb polgárai; másrészt a nemzetközösség tagországainak “bennszülöttei” körében igyekszik az ideológiai befolyásolás min­den eszközével támogatókat szerezni Anglia veze­tési missziójának. Az alapelv, amint az intézetben a tájékoztató szolgálat vezetője, Mr. Ashley előttünk nyomaté­kosan hangsúlyozta, persze hogy a tényszerűség, a tárgyilagosság... A nemzetközösség tagországai­nak életét bemutató impozáns állandó kiállítás il­lusztrálta, hogy a Commonwealth Institute-ban ho­gyan is értelmezik a tárgyszerűséget és az objek­tivitást. Nigeria meghódítása például szerintük igy zajlott le: “Az első európaiak, akik Nigériába láto­gattak, a portugálok voltak 1472-ben. Ez idő tájt Lagos, a jelenlegi szövetségi főváros még csak kis falu volt a Nagy Benin királyság fennhatósága alatt. Az ezt követő három évszázadban növekedett a Nyugat-Afrikából Amerikába irányuló rabszol­ga-kereskedelem, s ez állandó törzsi háborúskodá­sokhoz vezetett. A XIX. század elején Nagy-Britan- nia hozzálátott a rabszolga-kereskedelem elnyomá­sához, és kutatómunka, valamint a kereskedelem fejlesztése utján elkezdte kiterjeszteni befolyását az ország belsejére.” Az angolok tehát: a rabszol­ga-kereskedelem elnyomói, a törzsi villongások felszámolói, a kereskedelem fejlesztői — milyen idillikus is a kép... Mr. Ashley felvilágositott bennünket: a Nemzet- közösségi Intézet még csak egy éve működik. “De azért nem hagyomány nélküli. Azelőtt Birodalmi Intézet volt — mondta. S egy kicsit szomorkás iróniával hozzátette: — Öregur uj ruhában...” ÖREG UR UJ RUHÁBAN — ennél tömörebb és találóbb jellemzést keresve sem találhattunk volna, nemcsak a Commonwealth Institute-ra, ha­nem Anglia állapotára, az egész légkörre, amelyet a mai Albion áraszt! A legszembetűnőbb, hogy az uj gúnya bizony egy kicsit szűk a nagyobb méretekhez szokott öregurnak. 1936-ban Anglia gyarmatainak terüle­te 35.7 millió négyzetkilométert tett ki, amelyen 469 millió ember élt. 1960-ban, az 1700-as évek óta először, az anyaország lakosainak száma (52.6 millió) lényegesen nagyobb volt, mint gyarmatai­nak lélekszáma. A Commonwealth-ban megteste­sült kapcsok ugyan valamelyest enyhitik a helyze­tet. A nemzetközösség létrehozása kétségtelen bi- zonyitéka, hogy a brit monopoltőke jobban, rugal­masabban tud alkalmazkodni a megváltozott vi­szonyokhoz, mint akár a francia vagy a belga im­perializmus, nem is beszélve a portugálokról. De a hagyományos angol politikai diplomáciai művészet sem tudja befoltozni azokat a lyukakat, amelye­ket az idők változásai ütöttek. Az “idők változásai” általános megfogalmazás mögött természetesen végső fokon az erőviszonyok megváltozása, pontosabban és mindenekelőtt a szocializmus erőinek előnyomulása húzódik meg. A szocializmus volt az ösztönzője, támasza és erő­forrása a nemzeti felszabadító mozgalmaknak, me­lyek másfél évtized alatt szétzúzták az angol gyar­matbirodalmat. DE A SZOCIALIZMUS visszájára forditott érte­lemben is beleszólt Anglia világpolitikai és euró­pai pozícióinak alakulásába. A szocializmus térhó­dításától való félelem, az a csillapíthatatlan vágy, hogy a szovjetet s uj demokráciákat visszaszorítsa, megsemmisítse, oly politika folytatására ösztönözte az angol imperializmust, amely odavezetett, hogy ma már nem elsősorban világhatalmi szerepéért, hanem európai súlyáért kénytelen minden erejét latba vetni. A második világháborút követően az angol tőkés körök azt remélték — s ez a reményük akkor megalapozottnak látszott —,, hogy Anglia, amely a háborúból a világ második legerősebb tőkés ál­lamaként került ki, vezető szerepet fog játszani Európában. Churchill hajdani nagy népszerűségé­nek ez egyik nem utolsó oka. Ám ezek a remé­nyek szertefoszlottak. Churchill volt az, aki elvakult kommunistagyü- löletében, 1946-ban Fulton, Mo.-ban először meg­hirdette a hidegháborút, azt az imperialista prog­ramot, hogy a szociálista országokat háborúval vagy háború nélkül, a politikai, gazdasági, katonai nyomás eszközeivel kapitulációra kell kényszerí­teni. Az imperialisták ezt a programot kül­politikájuk doktrínájává tették. S ebből szükség­szerűen következett a tegnapi ellenfél, a német imperializmus támogatása, felélesztése, az NSZK gazdasági, politikai, katonai súlyának megterem­tése. A KÖVETKEZMÉNYEK ismeretesek. Az angol­nyugatnémet versengés gazdasági oldalát pedig jól mutatja néhány tény. Az NSZK és a Közös Piac gazdaságilag sokkal gyorsabban fejlődött és fejlődik ma is, mint Anglia és a vezetése alatt álló EFTA. 1954—1961 között az NSZK ipari terme­lése évi átlagban 8.45, a Közös Piac hat országáé együttesen 7.76 százalékkal nőtt, mig Angliáé csak 3.45 és a vezetése alatt álló hét EFTA-országé 3.9 százalékkal. Ugyanezen időszak alatt a tőkés világ: exportból az NSZK részesedése 5.9 százalékról 10.8 százalékra, a Közös Piacé együtt 19 százalék­ról 27.5 százalékra nőtt, mig Angliáé 9.7 százalék­ról 8.8 százalékra csökkent, az EFTA-é együtt pe­dig a 16.2 százalékos színvonalon stagnál. Az angol politikának évszázadok óta alapelve volt az európai hatalmi egyensúly fenntartására való törekvés. Anglia mindig az ellen küzdött, hogy az európai kontinensen vele szemben bárme­lyik hatalom uralkodó helyzetet biztosítson ma­gának. S ime, a kommunistaellenesség, az elva- kultság e hagyományos alapelv feladására vezetett. Az európai Közös Piac megalakulása még in­kább megbillentette az egyensúly helyzetét és ha­tározott gazdasági és hatalmi kihívás volt Angliá­val szemben. A kétségbeesett Nagy-Britannia elő­ször kívülről igyekezett e veszedelemmel szemben vértezni magát. Megalakította az EFTA-t, az úgy­nevezett szabadkereskedelmi társulást, s maga kö­rül próbálta kijegecesiteni az európai — Közös Piac-ellenes — ellensúlyt. De ugyan milyen ellen­súly lehetett az NSZK, Franciaország, Olaszország és a Benelux államok 168 milliós tömbjével — és milyen "erőt jelképező tömbjével — szemben a 89 milliós EFTA Anglián kivüí Svédországgal, Dániá­val, Norvégiával, Svájccal, Ausztriával és Portu­gáliával? A fentebb ismertetett adatok választ ad­nak a kérdésre. Különösen a gyarmati birodalom nélkül maradt Anglia exporthelyzete volt a nagy kényszer, hogy az angol tőke valami ujjal, döntő fordulattal próbálkozzék. IGY FOLYAMODOTT ANGLIA a múlt év végén felvételért a Közös Piachoz. Az elképzelés az volt, hogy Anglia most már belülről próbál pozíciókat szerezni magának, és bizonyos mértékben Ame­rikának is, amely ugyancsak szívesen látta volna a nyugtalanítóan magasra nőtt nyugatnémet—fran­cia fák megnyesegetését. S ekkor következett be Anglia számára ujabbkori történelmének egyik legnagyobb veresége: De Gaulle bezárta a Közös Piac ajtaját előtte. Persze, a párhuzam korántsem pontos, de mégis úgy tűnhet, hogy a történelem­ben immár másodszor, egy francia tábornok meg­irigyelte elődje, Napóleon dicsőségét, kontinentá­lis zárlatot hirdet meg Anglia ellen... Ez a helyzet az, amely nem teszi alaptalanná a kérdés olyan megfogalmazását: átvitt értelemben is szigetországgá válik-e Anglia? Természetesen Nagy-Britannia kétségbeesetten kapálózik még a gondolatától is annak, hogy európai, és ezzel együtt nagyhatalmi szavát és pozícióját kérdésessé tegyék. A fő reménye az, hogy a makacs francia tábornok majdcsak letűnik a szintérről, és utódjá­val, no meg az Adenauer helyébe lépett Erhard- dal könnyebben szót érthet a Közös Piac kérdésé­ben. De ez csak a jövő zenéje. Anglia ma a habozás és bizonytalanság állapotában van, amint valaki találóan megjegyezte nekünk: “Nagyon kocso­nyás a mai helyzet...” Hogy mennyire az, azt jól mutatta annak az ifjú diplomatának az állásfogla­lása, aki a külügyminisztérium tájékoztatási igaz­gatósága megbízásából válaszolt kérdéseinkre, pontosabban, kitért az Európai Közös Piaccal kapcsolatos kérdéseink elől. 5 volt az, aki igy jel­lemezte a helyzetet: “Uraim, ki tudja, mit hoz a jövő. Hiszen még azt sem tudjuk, hogy a jövő év­ben milyen kormányunk lesz...” HOME, az uj angol miijiszterelnök kinevezése másnapján egy amerikai lapnak adott nyilatkoza­tában kijelentette: “Csak egy kissé több erőfeszí­tés mindnyájunk részéről, és visszaszerezhetjük nemzetünk világhatalmi pozícióját. Világhatalom volt Nagy-Britannia, és ismét azzá kell válnia. So­kan azt hiszik, hogy küldetésünk véget ért. Van­nak azonban még eszményeink és vágyaink, uj szerepet kell találnunk a nemzetközi élet színpa­dán. mert rendelkezünk tapasztalatokkal, képes­ségekkel és bátorsággal. Meg kell győzni az angol népet arról, hogy alkalmasak vagyunk erre a sze­repre. Nem teljesíthetjük kötelességünket, ha másodrendű hatalom maradunk.” Egy uj miniszterelnöktől, aki amellett válasz­tási harcban áll és pártja hatalmon maradásáért küzd, nem is igen várhatunk más megnyilatko­zást. Mindenesetre “erkölcsi tényezőkön” kívül . semmivel sem tudta alátámasztani azt, ami Anglia világhatalmi küldetését erősítené. Pedig az impe­rialista hatalmak között folyó kíméletlen harcban nem magas árfolyamon jegyzik az “erkölcsi ténye­zőket”, amelyekhez különben is férhetne némi szó... Egyébként a kérdés nem is az, hogy Angliának van-e bátorsága és tapasztalata, hanem hogy Home mit ért tapasztalatokon, képességeken és bátorsá­gon. Ha Angliának van bátorsága, hogy szembe­nézzen a tényekkel, reálisan értékelje helyzetét és az okokat, amelyek ezekhez vezettek, ha felismeri lehetőségeit a béke, a békés egymás mellett élés, a békés gazdasági verseny világának kialakításá­ban, akkor nem válik szigetországgá, hanem uj ér­telemben ugyan, de újra elsőrendű szerepe lehet a világban. H. J. és N. J. Walter Lippmann és a Spiegel az NDK elismerését sürgeti Walter Lippmann, a neves publicista, egy nyu­gat-berlini napilapban, Rudolf Augstein, a ham­burgi Spiegel cimü politikai magazin főszerkesz­tője pedig saját lapja .hasábjain irt cikket az NDK és az NSZK viszonyáról, azoknak a legújabb fejle­ményeknek kapcsán, amelyeket a nyugat-berlini szenátus és az NDK kormányának közvetlen tár­gyalásai jellemeznek. Mindkét cikkíró az NDK elismerése mellett foglalt állást. Németország újraegyesítése csakis akkor lehet­séges, ha a bonni kormány is elismeri a Német Demokratikus Köztársaságot — írja Lippmann a nyugat-berlini Spandauer Volksblatt vasárnapi számában “Az újraegyesítés egyetlen ut” címmel. Az újraegyesítés másik fontos feltétele — foly­tatta fejtegetéseit Lippmann —, hogy a Bundes­wehr ne kapjon atomfegyvereket, még a NATO multilaterális atomhatalmának kerülőutjain sem. “Adenauer politikája, amely az el nem ismerés és a lehető légkorlátozottabb érintkezés politikája volt, sohasem vezethetett volna újraegyesítéshez, mivel abból a hihetetlen dologból indult ki, hogy a Szovjetunió Kelet-Németországot feltétel nélkül átadja a szövetségi köztársaságnak. Ez a legna­gyobb mértékben valószínűtlen, úgyhogy az em­bernek minden oka megvolt rá, hogy kételked­jék Adenauer ujraegyesitési elméletének őszintesé­gében, s az ember azt kérdezze saját magától, va­jon Adenauer nem szívesebben lát-e egy megosz­tott Németországot.” A Németországgal kapcsolatos egészséges politika mindenekelőtt azt követeli, hogy a Bundeswehr ne kapjon nukleáris fegyvereket. “Sok más egyéb mellett, ez egy okkal több, amiért a mi oldalunk­ról hibás lenne a vonakodó Európát belekénysze­ríteni egy multilaterális atomhatalomba.” Nyugat- Németországnak a világban játszandó szerepe sem­miképpen sem abból áll, hogy “Washington euró­pai ügynöke legyen” — hangsúlyozta Lippmann. Rudolf Augstein “Egyenes vonalban haladunk a lejtőn” cimü cikkében a berlini utazási engedé­lyek ügyével foglalkozva rámutat: a bonni ultrák azzal a jelszóval hadakoznak egy újabb megállapo­dás ellen, hogy az “az NDK felértékeléséhez” ve­zet majd, és ezzel Bonn eddigi politikája “lejtőre” kerül. • Augstein hangsúlyozza, hogy ez valóban be is fog következni, de nem a mostani megállapodás miatt, hanem azért, mert az egész eddigi politika teljesen hibás elképzeléseken nyugodott, és az elkerülhetetlent akarta feltartóztatni. Azt jósolja: a jövőben egy szép napon az NDK miniszterelnöke és az NSZK kancellárja leül majd a tárgyalóasztal­hoz, mert ez elkerülhetetlen. “A kérdés csak az — folytatja Augstein —, vajon egy közösség arra forditsa-e minden politi­kai energiáját, hogy megakadályozzon egy olyan eseményt, amely egy napon úgyis be fog következ­ni, és amelynek bekövetkezése éppen saját jól felfogott érdekünkben állna, vagy pedig inkább felismerjük-e az eddig elfoglalt álláspont viszony­lagosságát, hogy éppen ezzel biztosítsuk azt, ami elérhető.” *vvwvwwvw»wwwwv*»«^^v*v»»»v»ww»»ww»wvw A BONNI PARLAMENTBEN Schröder külügymi­niszter zárószavaival véget ért az általános vita az atomcsendegyezmény fölött. A rafitikálásra vonat­kozó törvényjavaslat most a parlamenti bizottsá­gok elé kerül, s csak azután szavaznak majd elfo­gadásáról. NAGYHATALOM MASAD ANGLIA?

Next

/
Thumbnails
Contents