Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-28 / 22. szám
Thursday, May 28, 1964 AMERIKAI MAGYAR SZÓ -- HUNGARIAN WORD 9 nHOGyan én -Cátom... írja: EUN Meggazdagodás munka nélkül Los Angeles és környékén volt egy Vic Tenney nevű intézmény, de az is lehet, hogy működési köre az egész országra kiterjedt. Mi tagadás: finom intézmény volt. Valóságos csodákat müveit olyan férfiakkal és nőkkel, akiknek amúgy sem rózsás életét a tul-kövérség, vagy a tul-soványság keserítette el. Egy tul-sovány, nyápic férfi bement az intézmény főbejáratán és órákon belül a hátsó ajtón duzzadó izmokkal, deli atlétaként távozott. Ha a hátsó ajtón zörgő csontjai miatt szégyenkező, deszka-lapos nő somfordált be, mielőtt ezerig olvashatott volna, duzzadó keblekkel olyan nő jött ki elől, aki versenyre kelhetett volna a milói Vénusszal, ha az illető istenasszony még életben lenne. Ugyanilyen csodák történtek tul-kövér emberekkel. Elől bedöcögött egy pocakját himbáló bácsi, akinek egyetlen testgyakorlata az volt, hogy naponta hatszor tette meg az utat a kényelmes karosszék és a frigidaire között, ahonnan étel-itallal megrakodva cammogott vissza a karosszékbe. A hátsó ajtón hájtömeg nélküli Adónisz hagyta el az intézményt, de futva, mert menekülnie kellett a rajongó fiatal nők támadásai elől. Viszont, ha a hátsó ajtón olyan terjedelmes nő libegett be, aki cirkuszban mutogathatta volna magát, egy kis test- gyakorlás és szakszerű masszázs után elől ideális női eszmény távozott, akit az első ruhaszalon a legmagasabb fizetéssel modellként alkalmazott. Manapság persze mindennek ára van, még a csodának is. Vic Tenney zarándokhelye tagsági dij fejében annyit számított, amennyit a pali zsebe elbírt. Aki mindössze 50 dollárt tudott csodára szánni, attól elfogadták az ötvenet. Akitől lehetett, attól 100, 200, 500 sőt néhány ezer dollárt is kiszipolyoztak, az utóbbi összeget “életfogytiglani tagsági dij” cimén. Éppen az utóbbi dijakkal van most egy kis bibi. . . A kitünően menő, csodákat teremtő, tv-n, rádión és újságokban bőkezűen hirdető intézmény csődbe került, hátat fordított a tul-kövér és tuí- sovány nőknek és férfiaknak és bemondta az ultimét. Azzal sem törődött, hogy az “életfogytiglani tagsági dij” kárvallottjait a csőd hírére nem ütötte meg a guta, hanem tovább élnek, sőt az ügyészségen feljelentést tettek és azt mondták, hogy vagy- vagy. Vagy a pénzüket követelik vissza, vagy a csodák folytatását az emberi életkor legvégső határáig, mint ahogyan azt nekik megígérték, még hozzá Írásban. A Vic Tenney részvénytársaság tulajdonosainak tehát az egyik, vagy másik “vagvra” előbb-utóbb válaszolni kell az ügyészségen, vagy a bíróságon. Nacionalista büszkeségem megköveteli, hogy elmondjam: nem a Vic Tenney intézmény, hanem az egykori “Piszkafa” vicclap szerkesztő-kiadója, néhai Lónyai Nándor volt az, aki a munka nélküli meggazdagodás fent leirt módszerét már évtizedekkel ezelőtt feltalálta és szorgalmasan gyakorolta. Ez a humoráról, kalandjairól és kövérségéről magyar telepeken országszerte ismert és kedvelt Nándor, foglalkozásra nézve nyomdász volt, de a mesterségét szívből utálta. Nem azért mintha a nyomdászság ellen lett volna kifogása, sőt: amikor szóba került, büszke volt arra, hogy a fizikai munkások elitjének lomha tagja volt. Nándor születése napjától kezdve, egész életén át a MUNKÁT gyűlölte. Amikor a szedőgéphez ült, vagy a tördelő asztalhoz állt, ő volt a világ legszerencsétlenebb embere, vagy legalább is ő annak érezte magát. Éppen ezért folyton azon törte a fejét, hogyan tudna ő munka nélküi meggazdagodni, vagy legalább is megélni. Ennek a törekvésnek az eredménye volt a “Piszkafa” cimü vicclap kiadása, mert úgy gondolta, hogy ha már széltében-hosszában az ő viccein nevetnek, jó lesz ezt az állapotot készpénzre váltani. Az előfizetési dij 3 vagy 4 dollár volt egy évre, de őt főként olyan előfizetők érdekelték. akik 100 dollár leszurkolása ellenében “életfogytiglani előfizetést” vásároltak. Akármilyen hihetetlennek tűnik, akadtak ilyen palik. Többnyire olyanok, akiktől Nándor időnként száz dollárokat kért “kölcsön”, amelyeket soha vissza nem fizetett. Ilyen áldozatok lefizették a 300 dollárokat, amiért a múltban semmit nem kaptak, de most 100 dolláros nyugta boldog tulajdonosai lettek, amely “életfogytiglani előfizetésre” volt érvényes. Amikor a száz dollárok és az évi előfizetések elfogytak, a nyomda-számlák felgyülemlettek és Nándor már megint pénz nélkül állt a nagyvilágban és a 79-ik utcában, akkor ő is bemondta az ultimét és a “Piszkafa” csendben kimúlt. Az “életfogytiglani” előfizetők nem szaladtak panasszal az ügyészhez, de amikor felelősségre vonták a megszűnt vicclap szerkesztőjét, ezt a választ kapták: “Én nem az előfizető, hanem a Piszkafa életének tartamára vettem fel előfizetést. A lap meghalt. az életfogytiglani előfizetések megszűntek. Punktum!” Ilyenkor elkeseredetten vállalt valami nyomdász állást, amig a régi Piszkafa a feledés homályába merült és akkor a szokott módszer szerint uj Piszkaiét alapított és vígan árusította az “életfogytiglani előfizetéseket” — száz dollár ellenében. Persze ma már tudjuk, hogy Lónyai az ő vicclapjával, sőt Vic Tenney is az ő csoda-intézményével, csak egészen kisszabásu szélhámosságokat követtek el az “életfogytiglani” előfizetéssel és tagsággal, mert milyen jelentéktelen amatőrök voltak ők a napjainkban működő nagyvágókhoz képest! Hogy jöttek ők Bob Estes-hez, aki Texasban nem-létező tartályokban el-nem-raktározott műtrágyára; vagy a nagyvágókhoz, akik New Jerseyben nem-létező tartályokban el-nem-raktározott olajokra sok milliós kölcsönöket vettek fel?! Hogyan jöttek ők a milliárdos acéltársaságokhoz, villamos müvek gyártóihoz és a nagy-malmokhoz, amelyek árszabályozásra esküdtek össze és — ha csaláson fogják őket, — nevetve fizetik ki a bírságokat az összeharácsolt milliókból?! Hogy jött Lónyai Nándor vagy Vic Tenney a ha- diszergyárosokhoz és egyéb hazafias gyárosokhoz, akik a hadsereg felszereléseit és kellékeit gyártják és akiknek milliókra rugó “tévedéseit” éppen napjainkban tárták a nyilvánosság elé?! Ezek a munka nélküli meggazdagodás nagymesterei, akik nem verik a fogukhoz áz adófizetők garasait. Ezek nemzetünk kiválóságai, az egyéni verseny megtestesítői, a republikánus és demokrata pártok bőkezű támogatói. Ezek úszkálnak bőségben és Cadillac autókban, ezek hívei a fegyverkezésnek. a vietnami véres kalandnak és Kuba bojkottjának. Ezek szónokolnak a “szabad világ” erkölcseiről és vasárnaponkint szemforgató ájtatosság- gal mondják áz “áment” a prédikáció után. Ezeket állítják követendő példaként az amerikai ifjúság elé! Közben mi, az egyszerű köznép, az adófizető polgárok, a villany-, a' gáz- és a telefontársaságok életfogytiglani előfizetői vagyunk és életfogytiglani tag sági dijakat fizetünk a háziuraknak, az orvosoknak, fogorvosoknak és az adóhivataloknak. Mi egy életen át nem tudtuk megtanulni a munka nélküli meggazdagodás titkát. Még jó annak, aki megtanulta, hogy évtizedeken át való munkával hogyan lehet szerényen megélni és öregségére kevés gonddal összehuzódva eltengődni. De mi van azokkal, akik még ennyit sem tudlak megtanulni... Vidor Perlő: SEGÍTSÉK az orvosok a medicare MEGSZAVAZÁSÁT Két napon keresztül kutyánk behúzódott a sarokba és nem nyúlt az ételhez. Amikor sétálni vittem, csak kullogott utánam és kínosan ment fel a dombra. Még csak nem is ugatott, ha valaki megközelítette házunkat. Hát elvittem az állatorvoshoz. Az állatorvos olyan gyöngéden és barátságosan kezelte a nagy állatot, ami ritkán észlelhető manapság a túlságosan elfoglalt orvosoknál az emberekkel szemben. Aztán jött a kórmegállapitás: fertőzött torok. Penicillin-oltást adott Jet-nek, és átnyújtott két csomag antibiotikum pirulát esti és reggeli használatra. Megjegyezte, hogy az orvosság és az adagolás ugyanolyan mint amit embernek adnak. Megadta a szükséges utasításokat a kutya kezelésére; a látogatás félórát vett igénybe; a beteg hamarosan felépült; a számla kitett 5 dollárt az orvosságokkal együtt. Egy évvel ezelőtt szintén elvittük Jet-e hozzá, amikor majdnem elvesztette szemevilágát egy marakodás következtében. Akkor is gondos kezelésben részesült, kapott orvosságot, szemei meggyógyultak, s a számla ugyanannyi volt. Most, amikor újból az állatorvosnál voltam, a polcon egy Pfeizer & Company nagy orvosságos üveget láttam, melynek címkéjén ez állt: Terramvcin — Csak állatoknak. Mondom neki: “Doktor ur, a múlt héten megvágtam a kezem, s mivel nem találtam fertőtlenítő szert, használtam abból a fertőtlenítő kenőcsből, mit évekkel ezelőtt egy macska sérülésére kaptunk.” Az orvos ezt felelte: “Már 21 éve, hogy feleségem. gyermekeim és magam is csak állatoknak szánt orvosságot használunk és semmi kellemetlen hatást nem észleltünk.” Orvos barátaink, akikkel erről beszélgettünk, azt állítják, hogy egy fertőzött emberi torok kikezelése 25-től 45 dollárig menő költségbe kerül. De miért fizessünk mi ötször annyit kezelésért és orvosságért, mint amennyibe egy kutya szakszerű gyógyítása kerül? Meddig leszünk mi amerikaiak az egyetlen nagy nemzet a világon, amely ki van téve az orvos- gyógyszer-kórház kombinátus irgalmatlan rablásának. Már jó ideje köztudomású, hogy a gyógyszereket (embereknek való) az ésszerűen megállapított értéküknek tízszeresétől ötvenszereséig menő árakon vásároljuk. A gyógyszerárak többszörösei a nyugat-európai országok árainak, ahol az orvosság állami ellenőrzés alatt van. A szocialista országokban alig számítanak értük valamit. A gyógyszerek profitharácsolói megosztják hasznukat a hirdető vállalatokkal, a napilapok szövetségeivel,^ a rádió- és televízió hálózatokkal. Ezzel olyan hatalmas propaganda előnyt építenek maguk köré, amely segít nekik ellenállni minden ellenőrző kísérletnek. Egyik nemrégen tartott beszédében Johson elnök kijelentette, nem tudja megérteni, miért ellenzik az orvosok a Medicare-t. Először is. nem minden orvos ellenzi. A legnagyobb lármát az American Medical Association ultra-reakciós vezetői csinálják, akik kéz a kézben dolgoznak a gyógyszer- és biztositó társulatok monopóliumával — a “szabad vállalkozás” gyógykezelés fő haszonélvezőivel. De még igy is túl nagy azoknak az orvosoknak a száma, akik ellenzik a munkások alapszükségletei terén nyújtott legkisebb engedményt is, mint ami a Medicare törvényjavaslatban is bennfoglaltatik. Nem meglepő, hogy sok amerikai orvosban van meg a hajlandóság üzleti és kapitalista szempontnak adni elsőbbséget és a hivatalos felelősséget másodrendű ügyként kezelik. Minden lépés, amely a gyógykezelést társadalmi szolgálati alapra helyezi, tekintet nélkül arra, hogy-milyen liberális ellenszolgáltatást kapnak érte, aláássa azokat a kiváltságokat, mint a magas honoráriumok felszámítása, az árak feletti osztozkodás, a recepteken a márkás gyógyszerek előírása, amelyekkel felosztják egymásközött a közönség által egészségügyi szolgálatokért leszurkolt 20 milliárd dollárt évente. Pontosabban, minden lépés, mint a Medicare is, amely nyilvánosságra hozza az orvosok díjazását, csökkenti lehetőségüket, hogy az adófizetést elkerüljék. Ez igen kiemelkedő pont volt a Saskatchewan-! orvosok sztrájkjában három évvel ezelőtt, úgyszintén a belga orvosok nemrégi sztrájkjában is. Ennek lélektani okait könnyen megérthetjük. Ha millió dolláros keresetű kapitalista kikerülheti százezer dollárra rugó adó befizetését, akkor az ötvenezer dolláros orvos miért ne éljen azzal a lehetőséggel, hogy néhány ezer dollárt megtakarítson? Az orvos kétségtelenül igy gondolkodik. A nagyobb és a rosszabb kapitalisták utánzása megmagyarázható, de nem elfogadható. Nem mentesíti azokat az orvosokat, akik igy járnak el. ők azok, akik magasabb számlákkal és magasabb adófizetéssel terhelik meg a munkásokat, akik egy büdös centnyi kibúvót sem találnak a maguk számára. Amellett segítik az amerikaiak millióit megfosztani a szükséges orvosi szolgálatoktól. Az amerikai szavazók a választási kampányt felhasználhatják arra, hogy a jelölteket a benyújtott törvényjavaslatok támogatására és elfogadására kötelezzék és különösen arra, hogy a jövőben még messzebbmenő törvényhozást igyekezzenek létrehozni. Sok amerikai orvos elment Saskatehewanba, hogy a betegeknek orvosi szolgálatot nyújtson, amikor az ottani orvosok a társadalmi egészség- ügyi szolgálatok ellen sztrájkoltak. Nagyon sok orvos ellenzi — részben és egészben is — az egészségügyi monopóliumot. Folyamodjon mindenki a saját orvosához azzal a kéréssel, hogy segítse a Medicare elfogadását. WUVtA/WWAAnAlUUWUVAAMMAAMMWWUUVWWI WASHINGTONI napilap szerint az Air Force beismerte, hogy az RB-66 felderítő repülőgép, amit a Német Népköztársaság felett ez év márciusában lelőttek, valóban készített fényképfelvételeket, de a személyzet nem tudta, hogy tiltott terület felett vau.
