Amerikai Magyar Szó, 1963. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1963-07-05 / 28. szám

8

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Thursday, July 11, 1963

KÖZVETLENÜL...

BÁLINT IMRE ROVATA

Kicsit, nagyon kicsit eltorzított életkép

Kedves fiam, Charles!

Tegnap olvastam az újságban, hogy Hollywoodon egy Charles Fennelen nevű munkanélküli színészt éhenhalva találtak a lakásában és ez csak te lehetsz, gondolom, mert nincs sok ilyen nevű egyén és mert Te szűk. . . utaztál el innen és vitted magaddal azt a lányt és mindenki tudta, hogy mert az iskolában sikereitek voltak, fejetekbe szállt a dicsőség és igazi színészek akartatok lenni és ennek már több, mint két éve persze és azóta nem hallottam felőled, ami már Hollywood befolyása és nem kellett volna megszök.. . ^utaznod, mert Miska bácsid még abban a helyeztben volt és ő mindig nagylelkű és gavallér volt, hogy kifizette volna a doktort és a lánynak is jobb lett volna és ha szóltál volna neki és öt doktor van a városunkban és négy megcsinálta volna és az ötödik csak azért nem csinált abortusz operációt, mert öreg, reszket a keze és sajnos most, azaz már egy éve, hogy Miska bácsid is bajba jutott, de a betevők biztosítva voltak tizeezr dollárig a kormány által és ha csak egy nappal előbb akart volna felülni a repülőgépre New Yorkban, most Brazíliában élhetne, mint kiskirály, mig igv még két évet kell ülnie, ha jól viseli magát és ő jól viseli magát, mert republikánus és az itteni újság szerint Hollywood demokrata és nem csoda, hogy rossz az emberek könnyelműek, négyszer-ötször válnak és tele vannak az éjjeli mulatók fél, háromnegyed és egész meztelen nőkkel és ezért is féltelek nagyon, mert az újság nem írja, hogy együtt élsz-e avval a kis döggel és mi lett a gyerekkel, ha lett gyerek egyáltalán és, hogy ő is éhenhalt volna és bárcsak, nahát, és amióta elmentél, itt is sok minden történt, de Hollywood igazán egy rettenet és a lakosság itt is szaporodik, bár idegenek nem

jöttek és az itteniek inkább mennek, azaz akiknek menniök kellett, mert a szövőgyár becsukott még három év előtt, emlékezhetsz rá, hiszen akkor még itthon voltál és ezernégyszáz huszonhét a lélek- szám a tavalyi ezernégyszáhuszonháromhoz képest, főleg a High School lányoknak köszönhetö- leg, mert tavaly huszonkettőnek született gyereke, az idén csak tizenhétnek, mert tanulnak és a gyárban csak Steve Brown, a rendőrjük maradt, bár senki se fizette és a gyár hátsó telepén a régi lakásban lakott és megmutatta, hogy abból a gyárból még lehetett pénzt csinálni, azaz csak az udvarból, mert ott növesztette a növényt és amig csak Philában árulta, és onnan jöttek ide hozzá a vevői, nem volt baj, mert idegenforgalmat hozott a városba és kereskedelmet, de amikor a szülők kezdtek nyugtalankodni, mert a diákok is rászoktak a “stuffra" mégiscsak kellett valamit csinálni Brownnal, pedig mindenki sajnálja, mert hét gyereke van és csak a megélhetés miatt csinálta, mert hogy a gyár lezárt és csak a rendőri mesterséghez értett és abban túltermelés van nem csak nálunk, hanem az egész országban és ezért is nagyon vigyázz magadra, mert Hollywoodban mindenki nar- kotista és emlékszel Johannára, a német hadiasz- szonvra, micsoda kérdés, hiszen neked is volt vele bajod és most a Charley a férje meghalt, mert Steve Gordon le lőtte, mint egy kutyát, és felmentették őket, meid önvédelmet bizonyítottak, mert Charley Steve tanúi előtt mondta, hogyha a feleségét rajtaéri valakivel, mindkettőjüket agyonlövi és nem volt ugyan revolvere mert nem volt pénze, hogy vegyen magának, mert Johanna minden centjét elszedte, mégis felmentette a zsűri Char- leyt, de Johannát főleg, mert tele volt a zsűri férfiakkal és azok most mind várnak valamit a Johannától és tudom, hogy Hollywoodban rettenetes dolgok történnek, csak meg kell nézni a filmeket és ezt talán olvastad is, mert benn volt még az országos lapokban is az eset, amikor a Louis garage-ban, azaz a mögötte lévő kiserdőben a kutyák felkaparták egy kínai holttestét, ámbár lehet, hogy philippinói, vagy koreai volt a szakértők szerint hiszen még az FBI is kijött mert lehet, hogy Viet Nam-i volt és biztosan kém lehetett, mert öngyilkos lett, amint azt Louis állította, aki látta csak nem merte bejelenteni, mert nem mert a mi kínai külügyi politikánkba beavatkozni, ámbátor olyan halott nincs, legalábbis nekem ne mondják, hogy aki, miután agyonlőtte magát, levetkőzik, belebujik a gödörbe és magára hányja a földet és még szét is tapossa, mert az csak Hollywoodon van és California szép, virágos hely, ámbár nálunk is van elég virág, csak ne volnának az emberek olyan gonoszak ott és erkölcstelenek és erről jut eszembe, mert ez is újdonság, itt a fiatal házasok magánklubokat csinálnak azok főleg, akik az uj házakban laknak és a rádiógyárban dolgoznak, a mérnöki kar, de a rajzolókat is bevették, már amelyiknek fiatal felesége van és még az alelnökiik is tagja egynek és ez nem is titkos titok, mert ez nyilvános titok, hogy bridgeznek hetenként egyszer és kanasztáznak és utána fele- ség-férjcserét csinálnak és van olyan telhetetlen is közöttük aki két klubba is betartozik és most ' rátérünk a saját, a magunk problémáira, ami nem sok, mert Hollywoodon nagyobbak leteznek és mi irtuk volna előbb, de nem tudtuk a címedet és ha tudtuk volna a címedet talán pénzt is küldtünk volna, hogy ne éhezzél és ha most megkapod ezt a levelet és Te vagy Te írjál és ma már abban a helyzetben vagyok, hogy tudok pénzt küldeni any- nyit, hogy ne kelljen éhenhalnod, mert feloldották Apád bailjét, amelyet akkor kellett összeszednünk, amikor lefogták és megvádolták, hogy kétszer és háromszor adta el ugyanazokat a telkeket és dacára annak, hogy bebizonyítottuk, hogy nem ugyanazoknak adta el azokat, mégis elítélték és még tizenkilenc hónapja van, de ha jól viseli magát, tizenegy után kiszabadul és nem kérdés, mert ő is republikánus és ökölbe szorul a kezem, ha arra gondolok, hogy abban az erkölcstelen, gonosz városban éltél és éheztél és azért irom ezt a levelet a rendőrségnek, mert az újság nem irta meg, hogy melyik kórházba vittek és irj és küldök pénzt, hogy mielőbb haza jöhess otthagyva azt a, azt a. . . Hollywoodot és maradtam szerető Anyád.

(A rendőrség avval a megjegyzéssel küldte vissza a levelet, hogy Charles Fennelon színész éhenhalt. Malnutrition.)

llM/wV^VV^AA/W\AAAA/\AA/WVVnn/\A/W\/\An/\A/\/\AAA/VVnAA/W\AAA/^AAAn/\AriA/\AA/W\AA/V/\A/W\/\/W>A/VWVA/V\AAMAAA/\AAn/\A/VWXAA^An/\A/\/W\nA/\AA/VVAAA/\AAA«\/WI

'»* ▼ ▼ T ▼ 'T T 'T V 'T ▼'V ▼'

BIETER BEIER:

HAZATÉRÉS

Miután becserkésztem az idegen kerteket, hazajöttem. Anyám a konyha ablakában ült, s mereven bámulta a szemközti, hatalmas romhalmazt, amelyen — komor sivárságán kívül — nem volt semmi látnivaló. Nem tudtam megérteni, miért szentel anyám több figyelmet ennek a háborús maradványnak, mint nekem. Jóllehet előtte álltam, s kezemben egy “szerzett” zöld káposztafejet szorongattam. Anyám gondolatai nagyon messze kalandozhatták. Nekem aztán mindegy: van egy fej káposztám, ami tizpercnyi élvezetet majd egyórai jóllakottságot jelent. Anyám ugyan mindennap elmondta — amikor gyümölccsel vagy zöldséggel tértem haza —, hogy tolvaj vagyok, hogy rosszat csinálok, s hogy szégyelljem magam. Olyankor azt feleltem neki: — Semmiség — s megígértem, hogy ezentúl tisztességes tolvaj leszek, mire kaptam egy pofont. Ám a leves csodálatos módon mind a kettőnknek mindig nagyon ízlett. Amikor alaposan jóllaktam, lefeküdtem és szilárdan elhatároztam, hogy komolyan gondolkodom majd azon, mi a jó s mi a rossz. Rendszerint azonban mindjárt elaludtam. így éltem tizenegy éves koromban, egy hónappal a háború után.

Akkor, azon a napon megéreztem, hogy életem megszokott rendjébe olyasvalami köszönt be, aminek döntő jelentősége lesz. Anyám halkan így szólt: — Holnap megjön apád.

A fej káposzta kihullott kezemből. Az “apa” szó agyamba hasított, öröm volt-e? Melyik gyerek nem szereti apját? A pár nap alatt, amit apám a háború hat évében otthon töltött szabadságon, hősként körülcsodáltam. Félelem volt-e a nagy, erős férfitől, aki tulajdonképpen idegen volt nekem? Alkalmasint. Ugyanígy féltem mindentől, amit nem ismertem. Bárhogy igyekeztem is. nem tudtam visszaemlékezni arra, hogy valaha megvert volna.

A káposztaleves nem Ízlett. . . Holnap megjön apám.

Apám — édesapa — apuka, e szó minden változatát kipróbáltam nyelvemen. ízlelgettem őket

s egyszeriben jobban Ízlettek nekem, mint a világ összes levesei. Az apa szó sokkal bizalmasabb jellegű volt, semhogy félni tudtam volna tőle.

Anyám nyugodtabbnak, komolyabbnak tűnt, mint bármikor azelőtt. Csodálkoztam. Ne örült volna, ne lett volna boldog? Mondta is nekem, s ez volt az egyetlen eset, amikor apámra célzott : — Végre kemény kézbe kerülsz. Én már nem bírok veled.

Másnap nem mentem “szajrézni”. Semmi esetre sem akartam, hogy most az utolsó pillanatban kapjanak el, amikor apám elé kell mennünk. Az ember, aki a hirt hozta, azt mondta, hogy apám természetesen nem autón érkezik majd. Tehát akkor kerékpáron. S apám máris a háttérbe szorult. Alighanem nekem adja a kerékpárt. Istenem, micsoda boldogság!

Két kilométer volt már mögöttünk. Az ut két oldalán rétek, mezők húzódtak. Itt kint, a városon kívül, csendes nyugalom honolt.

— Anya, mit gondolsz, jó állapotban lesz az a bicikli? — kérdeztem.

— Ki mondta ezt neked ? — Hangjából haragot éreztem kicsendülni.

— De hisz az az ember mondta, hogy apa haza- karikázik.

Anyám megnyugodott. Mosolyogva felelte:

— Biztosan jó lesz, fiam.

Szedtem egy csokor mezei virágot. Nem akartam üres kézzel fogadni apámat.

Anyám panaszkodott, hogy elfáradt s le szeretne ülni a bakterház előtti pádon. Átléptük a síneket és anyám leült. A bakter kijött a házból és melléje telepedett.

— Hát bizony az ember kikivánkozik abból a nyomorult városból — hallottam a hangját. Nem akartam most semmiről sem hallani, aminek semmi köze sincs a mai nagy eseményhez, ezért odaszóltam neki: — Nem sétálni megyünk, hanem apám elébe, aki ma tér haza a fogságból.

— Igen? Akkor hát sok szerencsét kívánok maguknak — felelte az ember. — És azt, hogy egészségesen térjen haza.

Észrevettem, hogy anyám elsápad. Halántékán lüktetett az ér. Ez az ember most nagyon megijeszthette.

Biztosan arra gondol, hogy apám beteg. . .

Megdühödtem az öregre. Szegény anyám! Elhatároztam magamban, megtudom, van-e kertje az öregnek. Gyökerestül kitépem mindenét!

Az ut közepére álltam. Nagyon messze, ahol

az ut elkanyarodik és a dombok közé vész, emberek tűntek fel. Minél közelebb értek, annál világosabban láttam, hogy valamit húznak maguk után. Szemem hasztalan kutatta a kerékpárost.

Anyám görcsösen összekulcsolta ujjait. Zárt ajkai úgy mozogtak, mintha imádkozna. A közeledőket néztem. Végre két férfit ismertem fel közöttük. Rövideket léptek, nehezen, fáradtan emelgették lábukat. Targoncát húztak, olyant, amilyent a piaci kofák használnak. Tépett egyenruhát viseltek, amelyet csak a drótok, spárgák tartottak össze rajtuk.

Odaértek hozzánk. Megálltak. A targoncán egy pokrócba bugyolált harmadik férfi feküdt. Arcát felém fordította. Bőre szürke volt. Megkérdezte tőlem: — No, fiú, nagyon össze van rombolva a város? — Hangja rekedt volt s félelemmel töltött el.

— Katona volt? — kérdeztem. A szürke bőrű férfi hallgatott.

—Az én apám ma jön haza a fogságból. Talán ismeri is? — kérdeztem tőle. — Alighanem biciklin érkezik.

A férfi igy felelt: — Már megjött.

Csalódásomban a körmöm kezdtem rágni. Mind ez tévedés, gondoltam. A félelem és öröm harcolt bennem. Lehajtottam a fejem és darabokra tépdestem a virágokat.

Anyám kiáltása úgy ért, mint az ostorcsapás és félbeszakította gondolataimat. Mindig megfogadtam, hogy soha nem ijedek meg, ha váratlanul ér valami. Rohrstock Andres, a tanítóm verése iránt jóformán érzéketlen voltam. De amit most láttam, szörnyűbb volt a bombázásnál és a verésnél is. Anyám szorosan átölelte a férfit, aki most már ült. Úgy rémlett, hogy az a kevéske ereje ebben az ölelésben összpontosult. A targoncáról leesett egy batyu. Szemem végigsiklott a férfi keszeg alakján. Csodálkozó tekintetem megállt a combnál. A test itt végződött.

A két ember, aki hazahozta apámat, csendesen eltűnt a bakterházban. A lábatlan ember anyám leeresztett haját simogatta. Mély gödrökben ülő, száraz szemét rámfüggesztette. Gyere ide! — hivott a szeme.

Nem mozdultam. Bicikli, hős, szigorúság... Nyomorék, nyomorék... Ezek a gondolatok vadállatként mardosták gyermeki lelkemet. Megkerestem apám fényképét, amelyet a zsebemben rejtegettem. Nem, ez nem lehet ő. De anyámnak