Amerikai Magyar Szó, 1963. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1963-10-24 / 43. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, October 24, 1963 «* , kémény. A tanítónő könnyes szemekkel nmanko- dott a velem jött tanfelügyelőhöz, hogy szerezze­nek egy kályhát és kátránypapirt a terem befe­déséhez, a hideg idő beállta előtt.” ‘‘Helier községben, Pike megyében a középisko­lában 70 diák kapott ingyen lunchot. Ezek szá­mát 50-re kellett leszállítani, mivel a kormány csökkentette az élelmiszerjuttatást. Nehéz dolog egy gyermeknek azt mondani, hogy mostantól kezdve nem kapsz enni, mondotta Owen, az iskola igazgatója.” Letchen megye főorvosa, dr. Collins ezt mond­ta Bigartnak: “Uram, én láttam gyermekeket, akik a kémény faláról kaparták a piszkot és azt ették meg. Me­gyénkben a gyermekek 75—85 százaléka hiányo­san táplált. Ehhez dr. Mary Fox, Leslie és Knott megye főorvosa azt a megállapítást fűzte, hogy az ő megyéjében a gyermekek 75 százalékának szervezetében BÉLFÉRGEK vannak (intestinal parasites). És mi történik azzal, aki tiltakozik e szörnyű állapotok ellen és aki kikel a nagy acél- és szén­trösztök ellen, melyeknek barbár és embertelen gazdasági politikája nagyban felelős a vidék leír­hatatlan nyomoráért 7 Álljanak itt Bigart cikké­nek záró sorai. “Mr. Gish, a Mountain Eagle szerkesztője, éle­sen kritizálta az egyik nagy acélgyár itteni fiók­vállalatát a vidék elerdőtlenitéséért, amelyet a felszíni szénbányászás következtében idéztek elő. A vállalat aligazgatója meglátogatta Mr. Gish-t és két kérdést intézett, hozzá: 1 Ellenzi Ön a részvénytársaságokat? 2. Kommunista ön? Mr. Gish nevetett és kitessékelte az urat az irodájából.” “Négy magyar szerelmi vallomása” cimü Írá­somban, lapunk okt. 17-i számában, hivatkoztam arra az árra, amelyet az amerikai nép fizet a ma­gas életszínvonalunkért. A cikk két különböző he­lyén hivatkoztam Kentucky és Tennessee állam keleti dombvidéken, az úgynevezett “Cumber- land”-on uralkodó példátlan nyomorra. A véletlen különös összejátszása következtében három nappal e cikk megjelenése után a NY Times vasárnapi számában első oldalas, feltűnést keltő nagy beszámolót közölt fogadott hazánk e vidékéről, a Cumberlandról. Olyan beszámolót, amelyhez hasonló kevés jelent meg az amerikai sajtóban az utóbbi időben. Fölösleges talán hangsúlyoznom, hogy nem be­széltem össze a riport Írójával, Homer Bigarttal, hogy alátámassza előző heti megállapításaimat, (bár — és ez ugyancsak véletlen müve — törté­netesen ismerem őt: egy alkalommal, egyidőben riportereskedtünk Budapesten — persze nem ugyanazon lap számára; Bigart akkor a newyor- ki Herald Tribune alkalmazottja volt.) Mindamel­lett hálás vagyok neki. Nem annyira azért, hogy fontos részletadatokat bocsájtott rendelkezésem­re multheti megállapításom illusztrálására, ha­nem azért, hogy e “sikoltás az éjszakában” jelle­gű megdöbbentő riportjában ő is odavetette az amerikai népnek, hogy nézzétek, milyen árat fi­zetünk azért, hogy az amerikai nagytőke 1963-as tiszta profitja az idén eléri a rekord 20 EZER MILLIÓ dollárnyi összeget! íme egy néhány részlet Bigart riportjából: “Tekintet nélkül arra, hogy mennyire éhezik va­lakinek a felesége és gyermekei, a családfő nem kaphat községi segélyt, ha munkaképes. “Hogy mégis élelemhez juttathassa családját, az ilyen emberek jelentékeny része egyszerűen világgá megy. Otthagyja szeretett családját, el­tűnik, elbujdosik. Az olyan család ugyanis, me­lyet a családfő elhagyott, kaphat segélyt.” Az egyik falut e vidéken “özvegyfalunak” ne­vezik, annyi ember hagyta el a családját, csak­hogy élelemhez juttathassa őket. Hogy mégis segélyhez juthassanak, munkaké­pes emberek különféle módszereket próbálnak ki. (Munkát persze nem kaphatnak, munkaalkalom e vidéken egyszerűen nem létezik.) Hazard város­ban egy munkás például azt találta ki, hogy ha a burnot-ot( rágó dohány) vízben feloldja és a fo­lyadékot a szemébe csepegteti, akkor az ideigle­nes vakságot idéz elő. Miután igy “sikerült” neki reliefre jutni, az illető a feleségét is hasonlókép­pen megvakitottá (mert igy természetesen na­gyobb a segély). Erre aztán túlságosan elbizta magát és LÁNYÁT is megvakitotta ily módon. De akkorára már a segélyhivatal gyanakodni kezdett és alkalmilag leleplezték a “csalót.” “Amint jeleztük, a férfiaknak nehéz segélylis- tára jutniok. Az éhhaláltól a szövetségi kormány élelem ajándéka menti meg a lakosság jelenté­keny részét. “De LESLIE MEGYÉBEN még a szövetségi kor­mány sem tud segíteni! Miért ? Azért, mert a MEGYE OLYAN SZEGÉNY, hogy nincsen szál­lítóeszközük ahhoz, hogy a szövetségi élelmi fe­lesleget a nép között szétoszthassák! Egyedül az iskolákba juttatják el az ingyen lunch-ot. De még itt is nehézségek merültek fel. “Egyes iskolákban nem tudták a kormány ál­tal kiosztott ételt (nyers krumpli, nyers bab és € hhez hasonló ételek) felhasználni, MIVEL AZ ISKOLÁKBAN NEM VOLT VÍZELLÁTÁS, NEM VOLT VILLANY!” “Gilbert Creek-en láttam egy iskolát”, Írja to­vábbá Bigart — “ahol a háztetőn keresztül tisztán lehetett az eget látni. A tanító a szabadban ta­nította a gyermekeket, mivel a tanterem hideg s nedves volt. A teremben nem volt se kályha, se A/VNCR1KAI ^ r Published every week by Hungarian Word, Inc. 130 East 16th Street, New York 3, N. Y. Telephone: AL 4-0397 Ent. as 2nd Class Matter Dec. 31, 1952 under the Act of March 2, 1879, to the P.O. of New York, N.Y. Előfizetési árak: New York városban, az USA-ban és Kanadában egy évre §10, félévre $5.50. Minden más külföldi országba egy évre $12, félévre $6.50. UdÜJ •'.9001'. n.: 27L'"T kék, akiknek kémény faláról lekapart piszokkal kell csillapítaniuk éhségüket és ahol családapák ideiglenesen megvakitják magukat, hogy segélyt kaphassanak. Mert bizony ilyen árat IS fizet népünk egy ré­sze a nagy PROSPERITÁSÉRT, a magas élet- színvonalért és — a hidege háborúért. Figyelő (Tekintve, hogy a fenti cikk Írója itt orvosi kér­déseket is idézett, szeretnénk, ha dr. Kiár Zoltán, mint orvosi szakértő, némi részletességgel ismer­tetné a burnot dohánnyal előidézhető vakság fi­ziológiai részleteit, a korom tápértékét és a bél­férgek, köztük a “hookworm” entomológiáját. —• Szedő.) Sajnos mi nem tudunk sem Mr. Gish-en, sem az acéltröszt aligazgatóján nevetni. Nem tudunk nevetni, amikor arról szerzünk tudomást, hogy a világ leggazdagabb országában vannak gyerme­Selassie egyeztet az algériai határviszályban Marokkói csapatok behatoltak Algéria Hass Bei- da és Tinjoub előörs-községeinek szaharai terüle­teire. Marokkó kormánya jogot tart Algériának bi­zonyos keleti határvonalmenti vidékeire és eluta­sította Ben Bella miniszterelnök ajánlatát a békés megbeszélésre. Algéria kormánya a határkérdés békés megoldására tett ajánlatát ahhoz a feltétel­hez kötötte, hogy a tárgyalások megkezdése előtt a marokkói csapatok vonuljanak vissza saját hatá­raikra. Marokkó ezt elutasította. Ben Bella miniszterelnök az Afrikai Országok Szervezete elé bocsátotta a vitás határkérdést, amelynek nyomán Haile Selassie ethiópiai császár Rabatba, Marokkó fővárosába utazott, hogy megkí­sérelje Marokkóval az egyeztetést. Az algériai kül­ügyminiszter, Abdelazziz Boutflika, az ott látogató császárhoz üzenetet vitt Ben Bella miniszterelnök­től. Utján elkísérte Ethiopia külügyminisztere, Ato Ketema Yirfou, aki egyúttal az Afrikai Országok Szervezetének a főtitkára. A NYUGAT-EURÓPAI UNIÓ úgy döntött: enge­délyezi. hogy a Német Szövetségi Köztársaság hat darab, egyenként ezer tonna vizkiszoritásu tenger­alattjárót építsen. HérVéGirevéc lem pontosan olyan mértékben fogja elmarasztal­ni Eisenhowert, amilyen mértékben fogja felma- gasztaini Kennedyt, amikor az atomcsend beálltát tárgyalja. Mert — ha a világ könnyen és gyorsan felejt is — a tény az, hogy az atomkisérletek beszüntetése dolgában nem az oroszok változtatták meg a néze­tüket, hanem mi — a nypgati oldalon — csak most jöttünk rá, hogy az orusz álláspont, amely ebben a megállapodásban elérte kulminációs pontját: mind­végig helyes volt. De öt keserves, izgalmakkal tel­jes esztendőt vett igénybe, mig erre az egyszerű tényre a nyugati hatalmak ráébredtek. E hosszú idő alatt az oroszok türelme sokkal nagyobb próbá­nak volt alávetve, mint a mienk — de ők csak vál­tak, vártak, vártak... Annyira biztosak voltak az ő elgondolásuk helyessége és vitathatatlansága fe­lől, hogy semmi kétségük sem volt az iránt, hogy a józan ész előbb-utóbb még a washingtoni berkek­ben is fel fogja ismerni, milyen oktalanság a to­vábbi huzavona és az egyetlen lehetséges utat fog­ja választani: a kiegyezés útját. Itt nem alkuról volt szó, amelynek során mind­két fél enged egy kicsit a negyvennnyolcból. Az oroszok nem számítottak lókupeceknél szokásos al­kudozásokra öt évvel ezelőtt sem, tehát nem csap­ták fel a megegyezés árát olyan magasra, hogy abból később, az alkudozások során engedhettek volna. “Szabott ára” volt az egyezménynek — nekünk kellett eldöntenünk, vajon az atomcsend megéri-e ezt az árat. . . Hát öt évig tartott, mig rájöttünk, hogy igenis megéri. .. Még szerencse, hogy itt vagyunk és megköthettük az egyezséget, mert az öt év alatt bizony megtörténhetett volna az is, hogy a kölcsönös bizalmatlanság egy világmé­retű Hiroshimához vezethetett volna.... Az “első lépés” feletti örömömet egy kissé be- íelhőzi az a nyugtalanító felfedezés, hogy a mi politikai rendszerünkben öt évig kell várni, mig az arra illetékes tényezők rájönnek, hogy kétszer kettő — akárhogy is keverjük vagy forgatjuk — nem több, sem nem kevesebb négynél. . . A masztodon nevű hatalmas ősállatról azt mond­ják a természetbúvárok, hogy az idegrendszere olyan primitiv volt, hogyha egy madár rátelepedett a hátára és csipkedte az eleven húsát, az agy ide­gei csak két-három perc múlva regisztrálták a csí­pések okozta fájdalmat és mire a masztodon a far­kával vagy ormányával odacsapott, hát a madár már ungon-berken túl volt. .. Csakhogy az ilyen masztodonszerü állatoknak mi a sorsuk? Kipusztul­nak. .. üícszó az aiom-sgyezményhez Mások nevezhetik jelentéktelen formaságnak, semmitmondó gesztusnak, vagy tétova “első lé­pésnek,” amelyről azt sem tudjuk, milyen irányba vezet — az én szememben a légköri atomrobban­tások beszüntetésére vonatkozó egyezmény olyan hatalmas első lépés a béke megszilárdulása felé, hogy afelett minden jószándéku embernek ujjon­gania illenék. Akármilyen aprócska legyen is az “első lépés” egy nagy és üdvös cél felé, ennek az első lépésnek a fontossága egyszerűen felmérhetetlen, mert hi­szen enélkül a második, ötödik és tizedik lépés so­hasem következhetne be. Nyilvánvaló, hogy az első lépés nem lehet jelentéktelen, nem lehet semmit­mondó. ha mindjárt egy kissé tétova is. Súlyos rö­vidlátásban vagy makacs epebajban szenvednek azok, akik ezt a kezdő lépést lebecsülik, lekicsiny- lik. .. Ha az ember meggondolja, hogy ez a megállapo­dás már öt évvel ezelőtt is létrejöhetett volna, ha a mi oldalunkon meg lett volna a jószándék, bizony egy kicsit ökölbe szorul a keze és egy kacskarin- gós kiszólás kívánkozik ki a szájából. . . Hatalmas Isten, hol tarthatnánk ma, ha jelenlegi elnökünk elődje kötötte volna meg ezt az egyezséget öt hosz- szu évvel ezelőtt?! Mennyi időt, energiát és pénzt megtakaríthattunk volna és fordíthattunk volna olyan törekvésekre, amelyek nyomán további és mélyebb megértéshez és együttműködéshez jut­hattunk volna! Hát nem volt halálos bűn öt eszten­dőt elpocsékolni egy olyan érában, amelyben min­den évtized felér legalább egy korábbi évszázaddal — potenciális haladás és fejlődés dolgában?! A jövő történelembuvárai, ha majd próbálják jelenlegi elnökünk érdemeit felbecsülni az egyez­ség létrejötte körül, ugyanakkor kénytelenek lesz­nek megállapítani azt is, hogy elődjének már öt évvel ezelőtt — és sokkal kedvezőbb atmoszférá­ban — megadatott az alkalom és a lehetőség egy hasonló megállapodás létesítésére, de nem élt ve­le... Másszóval: a tárgyilagos oknyomozó történe­2 SIRALOM VÖLGYE.CUMBERLAND, U.S.A.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents