Amerikai Magyar Szó, 1963. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1963-10-17 / 42. szám

10

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Thursday, October 17, 1963

Négy magyar szerelmi vallomása

(Gondolatok négy newyorki magyar óhazai beszámolójáról)

I. A MUNKÁSASSZONY

“Látom megáll a vasalóval,

Törékeny termetét a tőke megtörte, mindig keskenyebb lett. — Gondoljátok meg proletárok.”

Józsefi Attila: Anyám

Elsőnek a Lidia, a munkásasszony tette meg szerelmi vallomását a magyar anyaföldről, a szülőhazáról.

Lidia nem tanult filozófiát az egyetemen, sem retorikát a gimnáziumban. A hosszú évek folyamán, melyeken Lidia mindig ott volt az amerikai haladó munkások táborában ahol tenni kellett és mindenekfölött ott, ahol adni kellett, Lidia nem gyakorolta magát az ékesszólásban. Csupán az ékes cselekvésben.

Ennélfogva szinte lélegzetvétel nélkül, megállás nélkül mondta el, mit látott a szerelmetes szülőhazában, s különösen szükebb honában, Miskolc városában. Nincs a világon olyan város, ahol nagyobb a forgalom, nagyobb az építkezés és biztatóbb a jövő.

Lídiának bizonyos elintézendő magánügyei is voltak. Elmondta mily sokat kellett lótni-futnia hivatalból hivatalba.

(Ha mi rajtunk múlott volna, Lidia munkástársnőt a határnál a magyar kormány delegációja várta volna. Ha mi rajtunk múlott volna, piros szőnyeget raktunk volna lábai elé, amikor a vonatról,

■— vagy repülőgépről? — leszállt mindaddig, amig s rendelkezésére bocsájtott diszhintóba ült volna.

Ha mi rajtunk múlott volna, mi kiadtuk volna a rendeletet, hogy Lidia munkástársnő minden személyes adminisztrációs ügyét kettőzött figyelemmel “standa pede” intézzék el, hogy Lidi néninek több ideje legyen szivéhez-lelkéhez ölelni a magyar haza látványosságait.

Kinek van az otthoniak közül fogalma arról, hogy mit tett Lidia a magyar népért, a magyar jövőért? Nem volt olyán tüntetés a Horthy-rend- szer gazságai ellen, melyen részt nem vett volna. Nerrj volt olyan megmozdulás New Yorkban a nemzetközi szolidaritás jegyében, amelynek érdekében Lidia nem tett vagy nem adott volna. Kinek jutna ma már eszébe megszámolni az anyagi hozzájárulást, amit Lidia tett, amikor a második háború után az első gyógyszereket, az első kötszereket kellett gyűjteni az ezer sebből vérző magyar nép számára?

És most a munkásság érdekében eltöltött évtizedek után, a mi kifáradt Lidi néninknek napokig, hetekig kellett kilincselnie apró-cseprő hivatalokban a rajongásig szeretett szülőhazában? Miért?

És mégis Lidia jelentése szerelmi vallomás volt a drága magyar föld iránt.)

II. A FÖLDMŰVES

S mégis, magyarnak számkivetve, Lelkem sikoltva megriad —

Édes hazám, fogadj szivedbe,

Hadd legyek hűséges fiad.

József Attila: Hazám

“Tiz éves koromban már fogtam az eke szarvát”, mondta István, az egykori óíehértó, Szabolcs megyei béreslegény — “és most meg, te jó Isten, mit láttam a szülőfalumban! Olyankoru gyermekek, 10—12 évesek, meg fiatalabbak, napközi otthonban vannak, naponta ötször etetik-itatják, délután hüs szobában altatják, szórakoztatják, játszani hagyják őket. És a szülő mit fizet mindezért? 6—8 centet, amerikai pénzben.”

K. István volt a vallomást tevő. K. István évtizedek óta él Amerikában. Szervezett munkás, megfeszített erővel dolgozott mindaddig, amig megroppant a munkában. Évek óta pereskedik valami rokkantsági járandóságért. Keservesen megtakarított pénzét felhasználva, a nyáron hazament, hogy viszontláthassa az édes hazát és mindenekfölött a szülőfalut: ófehértót.

“Amikor eljöttem a falumból vagy négy valamirevaló épület volt ott. A főjegyző háza, a templom, a papiak, meg a csendőrörs épülete. Az utcák kövezetlenek, nyáron portenger, télen sártenger. A parasztok zsúpfedelű, egészségtelen házakban vagy kunyhókban laktak. És ma: Iskola, könyvtár, kul- lurház, tanácsház, mozi, modern szövetkezeti bolt, a nyílegyenes főutca végig aszfaltozva. Rengeteg uj családi ház. Az én időmben jóformán senkinek sem volt cipője. Most minden gyermeken jó cipő, a lányokon nylon harisnya. És amerre néz az ember, a fiatalok mind fagylaltot majszolnak.”

, “Kérdeztem az emberektől, hát a grófi kastéllyal mi van? Egyet hunyorítottak: gyere komám, nézd meg. És már vittek is a grófi palotába. Amikor a kapuhoz értünk, megkérdeztem őket: emberek hányadika van ma? Julius 15-e volt. Na, mondtam, ez nagy nap az életemben. Soha egyetlen ősöm, de jómagam sem e kaput át nem léptem. Tiltott, titkos világ volt a kapu mögött. Ott éltek leírhatatlan jómódban a mi uraink. És ma iskola lett a kastélyból. Bementem, .mégnéztem a tantermeket. A nagy, tágas szobákban padok, könyvszekrények. És .mellesleg, a falumban 36 tanító működik. Amikor eljöttem, ha jól emlékszem két tanító volt a faluban.”

És könnyek csillogtak István szeme szögletében. Aztán beszélt a termelőszövetkezetekről. Az egykori paraszt hozzáértése ma már amerikai tapasztalatokkal párosult és István rámutatott a termelő- szövetkezetek bizonyos gyöngeségeire is. Elsősorban a felső irányítás, a szervezés és tervezés kirívó fogyatékosságait tárta a hallgatóság elé. De még igy is az eredmények csodát jelentenek a szeretett szülőhazában. István egy sajátkezüleg irt verssel zárta a faluról a beszámolóját.

István boldogabb és szerencsésebb volt, mint József Attila. Ami a tragikus sorsú halhatatlan nagy testvérünknek nem adatott meg, Istvánnak megadatott:

"Hadd Írjak szépet jót — nekem, add meg boldogabb énekem."

E sorok ü’ója ritkán, ha ugyan valaha is hallott boldogabb éneket az édes hazáról.

(Ha rajtunk múlott volna, István munkástársat a magyar nép képviselői, talán a képviselőház elnöke megkérte volna, hogy maradj testvér még egy pár hétig, hónapig. Hintóba tettem volna őt is, és vittem, küldtem volna faluról-falura, termelő- szövetkezetből, termelőszövetkezetbe. Hadd hallja meg a nép az “Amerikába kitántorgott” ófehértói parasztot, aki elmondta volna nekik a verejtékes könnyes valóságot a tagadhatatlanul magas amerikai életszínvonalról. Ha rajtunk múlt volna, a Hazafias Frontot rendkívüli ülésre hívtuk volna össze, hadd hallgassák meg ők is István munkástárs szerelmi vallomását a hazáról és intő szavait a hiányosságokról.)

III.—IV. A SZERVEZETT MUNKÁS

A történelem futószalagjára szerelve ingjon készül a világ.

József Attila: Munkások

A szerelmi vallomások sorozatát két szervezett munkás beszámolója zárta be. Nevezzük őket, a rövidség kedvéért Sándornak és P. Istvánnak.

Sándor kerek negyven esztendővel ezelőtt hagyta el Magyarországot. Még alig deresedő hajáról ítélve, szinte hihetetlennek tűnik, hogy már akkor, 1923-ban, a magyarországi szervezett munkásmozgalom, a nyomdász szakszervezet veterán tagjaként hagyta el a szülőhazát.

Sándor munkástárs nemcsak a szakszervezeti mozgalomnak, hanem a magyar hadseregnek is veteránja volt. 1917-ben megsebesült a fronton. Sebesülése állandóan kiújuló lábsebet eredményezett. A sebet évtizedek óta kezeltette az Egyesült Államokban, de az itteni orvosok képtelenek voltak begyógyítani. Miután hitvesének sajnos súlyos operáción kellett otthon átmennie (melyet ragyogó sikerrel hajtottak végre a magyar sebészek budapesti kórházban), ő is érintkezésbe lépett egy otthoni orvossal sebével kapcsolatban.

Az orvos egy kenőcsöt ajánlott. Sándor munkástárs szépen megköszönte, de nem akarta kipróbálni. “Évek óta, mondhatom, már tucatnyi készítményt próbáltam ki, mind eredménytelen volt.” Az orvos unszolására mégis megkísérelte. Mit veszt hetek, mondta magában.

A kenőcs néhány hét alatt teljesen eltávolította a sebet, amely 46 esztendeje kínozta Sándor munkástársat. A többszöri konzultációért, a kenőcsért, kötszerekért, stb. 100 forintos számlát nyújtott neki át a budapesti orvos — kb. 4.25 amerikai dollárnyi számlát!

Orvosával és felesége sebészeivel folytatott beszélgetései alapján megtudta, hogy minden magyar dolgozó jóformán teljesen ingyen részesül orvosi és kórházi gondozásban — a bölcsőtől a sírig. Az orvosok munkaideje napi négy óra, fizetésük olyan, hogy jómódban, kényelemben élhetnek. Akinek kedve van, folytathat magánprakszist is és növelheti jövedelmét.

(E sorok írójának egyik hozzátartozója ugyancsak egy bőrbetegséggel kapcsolatban ugyanezen a héten ment el az egyik newyorki városi kórházba (Jacoby Hospital, Bronx). A 79 éves éltes asz- szony október 3-án reggel 8 órára volt odarendelve. Reggel 8-tól délután 3 óra 30-ig egyik ablaktól a másikig, egyik departmenttől a másikig küldözgették. Végül tudomására adták, hogy NOVEMBER 28-ára eljöhet megvizsgáltatni magát. Addigra minden perc elő van jegyezve!)

Sándor munkástárs hallott sok panaszt is az óhazában. Az egyik balatoni nyaralóhelyen egy cipészipari kooperativa tag keservesen panaszkodott, hogy a kormány nem ad a tagoknak elég bőrt. “Hej, pedig most tudnánk pénzt csinálni, mert az embereknek most van ám pénzük!"

Ez a tag, a feleségével együtt, két heti nyaraláson volt a cipészkooperativa nyaralójában. A nyaralásért, a szobáért, teljes ellátásért napi 14 forintot fizettek — 56 centet!

Vajon hány cipészmester nyaralt Ferenc József, vagy Horthy idejében a Balatonnál?

•

P. István munkástárs jelentése méltó betetőzése volt a négy zarándok élményeinek és a végtelenül fontos tanulság leszűrése. István munkástárs szintén örült az eddig elért nagy eredményeknek, elsősorban szükebb hazájában, Somogyországban.

István munkástárs szintén szervezett munkás és amellett tudós tanulmányozója a társadalmi fejlődés törvényeinek, élesszemü megfigyelője az amerikai termelési rendszernek. És István munkástárs pontosan a magyar nép iránt érzett mélységes szerététől hajtva rámutatott a mai Magyarország talán legkritikusabb problémájára, a magyar munkások többségének lagymatag magatartására a termelékenység és a termelés fokozásával kapcsolatban.

Rámutatott arra — több magyarországi ipari üzemben tett látogatása alapján —, hogy a legtöbb gyárban lassan, szinte kényelmesen dolgoznak a munkások. A termelési norma az amerikai normához viszonyítva, a legtöbb üzemben, szinte nevetségesen alacsony. Az átlagos amerikai tömegtermelési üzemben egyszerűen kinevetnék — és aztán kitessékelnék — azt a munkást, aki olyan tempóban dolgozna. A magyar nép egy részének, köztük kétségkívül az ipari munkásság bizonyos rétegeinek még mindig illúziói vannak az amerikai életszínvonalról. Csodálják az itteni átlagos munkás jómódját, a családi házat, a legtöbb munkás számára elérhető pazar felszerelésű autót, a televíziót, a frigidairt. (Ami az utóbbit illeti, István munkástárs pesti tartózkodása idején megismerkedett egy sarki újságárussal, aki szintén panaszkodott a rendszerre és akinek Monoron nyaralója és a nyaralóban 14 köblábas villanyhütőszekrénye van.)

De a magyar munkás nem lát, vagy nem akar látni két dolgot. Az egyik az, hogy ezt a jólétet Amerika a termelési tempó szüntelen fokozásával érte el. Az átlagos amerikai ipari munkás termelékenysége hozzávetőlegesen négyszerese a magyarországi munkásénak. A magyar munkás nyilván szeretné az árucikkek halmazát, de nem hajlandó megerőltetni magát értük. A másik és az elsőnél sokszorta jelentőségteljesebb szempont, amit a magyar munkás nyilván nem lát, vagy nem akar látni, az ÁR, amelyet az amerikai nép és az egész emberi társadalom fizet az amerikai jólétért, az amerikai gyárakból egyre növekvő áradatban ömlő fogyasztási cikkekért. (És most sem beszélünk az amerikai gyárakból még ennél is nagyobb áradatban ömlő elképzelhetetlenül pusztító fegyverek ezernyi válfajáról.)

Nem beszélünk most az erkölcsi árról, amit az amerikai nép ezért fizet, mert ezt a jólétet a tőkés társadalom körülményei között érték el. Nem beszélünk a magántulajdonból fakadó konkurenciából fakadó és attól teljesen elválaszthatatlan erkölcsi romlásról és fertőzésről, ami elborítja az amerikai társadalom csaknem minden rétegét (az egyház, a tanítók, tudósok és a haladó szellemű mozgalom tagjait kivéve). Nem beszélünk a bűn, a gengszterizmus szindikátusairól, amely, miként a szenátusi vizsgálat ép e napokban hangoztatja, ugyancsak elér az amerikai élet és közélet minden zege-zugába. Nem beszélünk a megélhetés bizonytalanságairól és a rendszer igazságtalanságaiból fakadó elme- és idegbetegségek gyors emelkedéséről. Egyes megállapítások szerint New York város lakosságának 10 százaléka szenved az elme- vagy idegbetegségek valamely fajtájában — a legtöbben orvosi kezelés vagy kezeltetés nélkül.

De beszélünk arról, hogy a tőkés termelési rend- (Foiytatás a 7-ik oldalon)