Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-01-17 / 3. szám

12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, January 17, 1963

Katkó István:

A NAGYMAMA MEGÉRKEZIK

Péter és Ágnes este kiruccantak egy társasággal a kamaraerdei autócsárdába, hogy elmeneküljenek a kánikula elöl. Hazafelé a lépcsőházban Ágnes belekapaszkodott a férjébe és a két pohár bortól jókedvűen suttogta: "Felmehetek hozzád, egyedül vagy?”

Péter belement a játékba: “Gyere csak. A nagy mama Bécsbe utazott, a gyerek pedig táborozik a Blikkben.. . ”

Ágnes megfogta a férfi kulcsot tartó kezét.

—- És a feleséged?

Péter tűnődött a válaszon, aztán gyengéden megfricskázta Ágnes orrát.

— ő pedig megivott két pohár bort és most bolondozik...

A fiatalasszony nevetett. Kinn a folyosón hirtelen elaludt a lámpa, valaki mozgolódott a földszinten: “Fellármázzák az egész házat.”

Sietve beléptek az előszobába.

A- táviratot Ágnes vette észre. Lehajolt, elolvasta. majd szó nélkül átnyújtotta a férjének. Péter rámeredt.

— Mi baja lehet?

Ágnes kibújt a ruhájából, s könnyedén a székre dobta. Vállat vont.

— Talán azt álmodta, hogy fiacskája ételmérgezést kapott.

Már benn volt a fürdőszobában, amikor somolyogva hozzátette:

— Természetesen az én főztemtől.

Péter gyámoltalanul forgatta a táviratot. “Csütörtökön érkezem” — ennyi volt a szöveg. Odatámaszkodott a fürdőszobába ajtajához, nézte Ágnest, hogyan bontja a haját.

— Ne tréfálj. Valami más oka lehet.

A nagymama a múlt héten utazott el Bécsbe egy hónapra tervezett látogatóba Gizi nénihez, aki harminc éve ment férjhez egy osztrák köz- tisztviselőhöz. Fél esztendeig készülődött a nagy útra, izgult, hogy megkapja -az útlevelet, aztán hetekkel előbb csomagolt és végűi az indulás előtt három nappal már nem tudott aludni.

Mi történhetett vele?

Mielőtt elment, gyakran mondogatta, hogy uramisten, mennyire lezüllik majd a konyha, mg ő távol lesz. Ágnes biztosan ké zételt vására, sebtében megmelegiti, s arra sem ügyel, hogy a teríték csinosan legyen elrendezve. A nag,' mama mindennap készített valami meglepetést: hideg gyümölcskrémet, friss, sajtó« pogácsát, vagy hu- sospalacsintát. Mindig egyedül, mert a menyében sohasem bizott. Ágnes modern nő, gyógyszerészdiplomája van, rajong az irodalomért és a zenéért, de amikor egyszer tojással töltött zsemlyeszendvicset készített — melynek receptjét az egyik újságban olvasta —, azt is elégette a sütőben.

Péter és Ágnes megmosolyogták a nagymama utilázát. Persze régen volt, amikor a papával együtt Abbáziába utazott. Most is az öreg, kopott bőröndöt akarta vinni, amelyen rajta volt az Adria szálloda címkéje. Alig tudták rávenni, hogy abba a szép táskába csomagoljon, amelyet ők tavaly Brnóban vettek.

Péter bevitte a táviratot a hálószobába, ült az ágy szélén és még mindig töprengett.

Ágnes meggyujtóttá az olvasólámpát, majd lefeküdt.

— Talán azt hiszi, hogy nem tudunk egymással eltölteni egy hónapot. Tudod mit hagyott itt nekem? Húsz oldalt teleirt. Mit csináljak reggel, mit csináljak este, milyen ruhák vannak a tisztitóban, hol szokott vásárolni.

Péter gombóccá gyűrte a táviratot.

— Ne légy már olyan rosszmájú!

A fiatalasszony felült az ágyban, a nagymama hangján mondta:

— Vigyázz, drágaságom, mert a csarnokban becsapják az embert a parasztok, tojást a Rákó- czi-uti Közértben vegyél, ott engem jól ismernek, ha elmentek hazulról, az ajtót jól bezárjátok, Zolikának csomagoljátok be a melegítőjét is, mert hűvösek az éjszakák a Blikkben...

Most- Péter mosolygott.

— Egészen jó nagymama lenne belőled.

Ágnes bólintott, aztán elkomolyodva szólt:

— Remélem, azért nincs semmi baja,

Péter arra gondolt, hogy mégiscsak jó volt ez a néhány nap kettesben. Délutánonként, amikor

befejezte a munkáját az Oltóanyagüzemben, áthajtott a Skodával az intézethez, megvárta Ágnest, aztán robogtak az országúton, el a forró kövektől, házaktól, bezárt, fülledt lakástól.

Mindennap máshová.

Aztán úgy tértek vissza éjszakába nyúló kirándulásokról, mint két gondtalan, bolondozó kamasz. Az is jó volt, hogy néhány napig csak ketten voltak a lakásban.

Ágnes is erre gondolhatott, mert játszadozott az olvasólámpa kapcsolójával, aztán, mielőtt leoltotta volna, tekintetük összevillant.

Másnap ott várakoztak a pályaudvar peronján a bécsi gyorsra.

Az a mosolygó, fiatalos arcú nő, aki kihajolt a vonat ablakából és integetett nekik, a nagymama volt.

— Hála istennek nem beteg — súgta Péter, aztán ugrott fel a lépcsőn a bőröndökért.

A nagymama előre ült az autóban a fia mellé. Arról kezdett mesélni, hogy a kupéban kikkel utazott együtt. Élénken, jókedvűen beszélt, mint mindenki, aki messzi útról tér haza, de érződött, hogy tartogat valamit számukra.

Az egyik útkereszteződésnél pirosra fordult a közlekedési lámpa. Péter fékezett, Ágnes pedig hirtelen odafordult az anyósához:

— Miért jöttél haza ilyen váratlanul?

A nagymama az ismerős pesti utcát bámulta, mintha ki tudja milyen hosszú idő óta nem látta volna.

— Hogy miért? Bécsből is elég egy hét, nem igaz?

Volt valami a hangjában, amit észrevették mind a ketten.

Úgy látszik, apránként kell kiszedni belőle az okot.

Ágnes előredőlt, a lámpa zöldet jelzett, a Skoda nekilódult.

— Itthon nincs semmi baj, mi is jól vagyunk, Zolika pedig élvezi a táborozást.

Könyökével megbökte a férje hátát.

— És Péter sem csapta el a hasát.

Péter köhintett, majd ő is megszólalt:

— Miattunk kár volt megrövidíteni a bécsi tartózkodást.

A nagymama oldalt fordult, hogy egyszerre mindkettőjüket láthassa.

— Miattatok?

Fürkésző tekintete is uj volt számukra.

— Ti sohasem gondoltok rám? Mért maradtam volna tovább, ha egyszer nem éreztem jól magam.

— Gizi nénivel volt baj ? — kérdezte Péter.

A nagymama megrázta a fejét.

— Nem.

Várta, hogy tovább kérdezzék, de a fiatalok most nem szóltak semmit. Rövid szünet után felsóhajtott és azt mondta:

• — Velem volt baj. . .

A kocsi megállt a ház előtt és a nagymama befejezte a mondatot:

— Illetve nemcsak velem, hanem Schnell úrral is...

Kinyitotta a kocsi ajtaját.

— Majd fönn elmondom mi történt.

Azt hitték, hogy először bekukkant a konyhába, rendben van-e minden. Mert a konyha volt a nagymama igazi birodalma. Péter és Ágnes, mielőtt a pályaudvarra ment volna, a nagy kreden- cet, a székeket végigtörölte vizes szivaccsal. Ágnes még a rézmozsarat is kifényesítette.

De a nagymama egyenesen a szobába ment és körül sem nézett.

— Üljetek le, elmondom mi történt velem.

Várakozóan tekintettek rá.

— Gizi nagyon kedves volt. Mulatságosan töri a magyar nyelvet, persze alig ismertünk egymásra a Westbahnhofon. Én megőszültem, ő meg ki- párnásodött. Férje is ott volt. A kedves, bécsi öregur, egy csokor fehér szegfüvei várt. Tudjátok hogy a városi villanytelepen tisztviselő. A baj is ebből eredt. Elmentünk ugyanis a negyedik napon vendégségbe ehhez a bizonyos Schnell úrhoz, aki főnöke Gizi férjének. Addig minden nagyon kedves volt. Sétáltunk a városban, kirándultunk Schönbrunnban, megnézegettük a kirakatokat a Grabenen. Hanem ez a látogatás nagyon kínos volt. Schnell ur ahhoz a házgondnokhoz hasonlított, aki, tudjátok, szomszédunk volt tizenöt évig. Amikor megláttam, majdnem azt mondtam neki : Jó estét, Szodolák ur. Mert Szodolák is fekete ruhában járt és éppoly kopasz volt, mint ez. Csodálatos mqdon még a bozontos szemöldökét is hasonlóképpen rángatta beszéd közben. Az első pillanattól kezdve ellenszenves volt, Felesége valami keksszel kínált bennünket és teával. Egy darabig unalmas dolgokról beszélgettünk, aztán Schnell ur felém fordult és furcsa vigyorral kérdezte :

“Asszonyom, maga kommunista?”

—- Megráztam a fejem. Ti is tudjátok, hogy engem sohasem érdekelt a politika. Gizi sietve közbeszólt, elmagyarázta, hogy az én apám a monarchia alatt járásbiró volt Cegléden és hogy én igazi uriasszony vagyok. így mondta: “Eine

richtige Ungarische Dame”.

Schnell ur elégedetten bólintott, ivott egy kortyot a teából és fogai közt morzsolta azt a száraz és rossz kekszet, mellyel minket is megkínált a felesége. “Biztosan sokat szenved?” — kérdezte aztán. Csodálkoztam. “Ugyan miért szenvednék?” — Ugyan ne titkolja — felelte —, hiszen tudjuk, hogy a régi értelmiség Magyarországon abból él, hogy a családi ékszereit, bútorait eladja. Persze, amig ki nem fogy belőle. Azt mondtam, hogy mi is eladtuk a régi bútorainkat. Erre felvillant a szeme. Ugy-e, ugye. “De vettünk helyette újat, szép modernet” — válaszoltam. Schnell ur, ajkát biggyesztette. Azok a mai bútorok nálunk értéktelenek. Vitatkoztam vele. Először szelíden, hiszen nem akartam ártani Giziéknek, mégiscsak a férje főnöke. Hanem amikor Schnell ur gúnyosan azt mondta, frizsiderünk bizonyosan nincsen — teljesen elvesztettem a fejem.

A nagymama egy pillanatra elhallgatott, a homlokát végigtörülte a tenyerével.

— Hogyan vesztetted el a fejed? — kérdezte Péter.

A nagymama mintha elpirult volna. Babrálta az asztalterítőt s késlekedett a válasszal.

— Elkezdtem dicsekedni. Igen, mindennel dicsekedem, pedig ti tudjátok, mennyire nem szeretem a hencegőket. Amikor a lista végére értem, felsoroltam tehát a televíziót is, a mosógépet is, a porszívót is és még azt a turmixgépet is, amit tavaly Lipcséből hoztatok, a végére, csattanóként elmondtam, hogy nektek kocsitok van. Schnell urnák ekkorra már egészen kidülledtek a szemei. Fia biztosan magasrangu párthivatalnok ?! — mondta és szinte harsogott. Amikor el- tnondtam, hogy te mérnök vagy, vegyészmérnök, Ágnes pedig gyógyszerkutató, kurtán csak ennyit felelt: kommunistische propaganda. Gondolhatjátok, milyen dermedten ültünk az asztal körül, s nemsokára elköszöntünk vendéglátóinktól.

Péter és Ágnes derűs nevetéssel fogadták a történetet.

— Szóval kidülledt Schnell ur szeme? Micsoda hecc lehetett. Végül a Gizi néniék miatt jöttél

haza?

A nagymama bólintott.

— Miattuk. De nehogy azt higgyétek, hogy ők küldtek haza. Ugv tettek, mintha semmi sem történt volna, amikor bejelentettem, hogy hazautazom, nagyon barátságosan marasztaltak. Az ember jól meg tudja érezni az ilyesmit. Hanem valami mégis megváltozott a Schnell uréknál történt vendégség után. Amikor Gizi először mondta, hogy fiacskám, most pedig felülünk a kényelmes bécsi villamosra, mert nem úgy van, mint nálatok, te biztosan a piacra is kocsival jársz, mondom, először eleresztettem a fülem mellett a megjegyzést. Aztán rájöttem, hogy milyen hibát követtem el.

— Megbántad, amit annak a kopasznak mondtál? — kérdezte Ágnes.

— Ó, dehogy is — rázta meg a fejét a nagymama. — Amikor Gizi másodszor évődött a kényelmes bécsi villamossal, arra gondoltam, hogy becsaptam őt. Igen, becsaptam, hiába néztek rám ilyen csodálkozva. Becsaptam akkor, amikor engedtem, ho<ry küldje azokat a csomagokat, amire végeredményben semmi szükségem nem volt. Hát lehetett ezek után még három hétig a nyakukon élősködni ?

Hallgattak mind a hárman, aztán Ágnes megfogta anyósa karját.

— Gyere, nézd meg, milyen ragyogó tiszta a konyha.

A nagymama most már mosolygott.

— Nem. Ma nincs ellenőrzés. Ellenben az az ötletem támadt, hogy kimehetnénk valahová egy kerthelyiségbe. Ott meg is vacsorázhatnánk.

Péter és Ágnes csodálkozva nézett egymásra. A nagymama tényleg megváltozott. Eddig soha sem szerette a vendéglői kosztot.

KÉTMILLIÓ GYERMEKING a Bajai Ruhagyár múlt évi teljesítménye. Az üzemben az idén 10 millió forint értékű áruval készítenek többet mint tavaly.

•

TERVEN FELÜL 30,000 négyzetméter öntött üveget gyártottak az épitkezésekhez a Miskolci Üveggyár dolgozói.