Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-04-18 / 16. szám

Thursday, April 18, 1963

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

S>

Bódog András:

Lehet-e kávét felmelegiteni?

Aki szorgalmasan figyeli a televíziót, mint jómagam is, az tisztában lesz a világ sorjával. Nem egészen a híradásokra gondolok, sőt arra legkevésbé; ebből az ember jóformán csak aféle vagdalt és kiszárított husgombócot kap, olyan vendéglőit, amelyben mócsing, zsir meg hasonlók az alkatelemek, csak éppen egy kis hús van nagy óvatosan kispórolva belőle, nehogy megártson emésztésünknek. A tarkabarka hirdetésekben is több a rágnivaló hús, nem mintha a hirdetők agyonerőltetnék magukat, hogy ne sokat hazu- dozzanak, hanem mert akaratlanul elárulják a sorok között azzal is, amit mondanak és azzal is amit elhallgatnak, hogy miképpen vélekednek magukról és rólad, meg rólam, kedves polgártársam.

A legeslegújabb dolog: a kávémelegités. Ebben az egyik történet két tereferélő háziasszonyt mutat, persze sokkal gondosabban kicsinosítva, mint ahogy a tereferélő szomszédasszonyok általában megjelennek egymás előtt a délelőtti órákban, s hogy-hogy nem, ráéheznek egy csésze kávéra. Hát főzné az egyik, de a másik felfedezi, hogy ott van a reggeliről még maradék kávé. “Me legitsd azt föl,” mondja neki, de csak szörnyülködés a válasz, hiszen “kávét nem lehet felmelegiteni !” “Már hogyne lehetne”, tanitja ki a szomszédasszony tudatlan barátnőjét é$ amikor kipróbálják, kiderül, hogy a felmelegitett kávé finom és csöppet sem keserű, feltéve persze, hogy nem akármilyen, hanem a hirdető cég kávéjáról van szó. Egy másik jelenetben pedig két férfi szerepel, lehet, hogy éppen az előbbi asszonyságok férjei, akik ugyancsak ráéheztek egy kis kávéra feleségeik távollétében. “Tudod, hogy kell kezelni a kávéfőzőt, mert én nem tudom?” — mondja az egyik. A másik férfi válaszának lényege, hogy tudja a fene, csak sokkal finomabban fejezi ki magát, hiszen a televiziós hirdetők mindig csak előkelőén beszélgetnek. Egyszóval nincs mit tenni, felmelegitik a maradék kávét és mondanom sem kell, nyomban felfedezik, hogy a hirdető cég kávéja igy sem keserű és egészen jó.

Hát, ami igaz, az igaz, emoere válogatja és kávéja. Aki kávéivó ember és nem tudja, hogyan kell megfőzni és ilyen elég sok van, annak minden kávé jó. A kávéban azonban nem az teszi a legnagyobb különbséget, hogy melyik cég neve szerepel rajta, hanem az, hogy jól meg van-e pörkölgében, hogy a már kiképzése alatt lévő osztagba tegyenek egy újoncot, méghozzá egy zsidót, a protekciós anyja istenét, biztosan hadiszállító az apja. Szalutálást még egy hét múlva is nyeglén csinálta, mintha álmos lett volna; jobb lába csak akkor nem ütközött bele a balba, hogyha a vigyázz állást széttárt lábakkal csinálta, jó messzire egyiket a másikától. Az volt és még ma is az a gyanúm, hogy nem tudta, melyik a jobb és melyik a balfele és merre van előre és merre van a hátra arc. A karabélyával oly műveleteket végzett, hogyha Ferenc József meglátta volna, azonnal békéért könvörgött volna a Cártól. Aztán jött az ágyúra való fel-leugrálás. Vagy az ágvu mellé ugrott, vagy a föld mellé. Na és a töltés? Kin volt kivárni, mire elhatározta, hogv elől, vagy hátul tölti-e meg a ágyul ? A főhadnagyunk amint látta, hogy a Stein Frigyessel vesződöm, sietett nekem kibicelni, ami abból állott, hogy gúnyolta és csak mégjobban összezavarta. Csak úgy hivta, hogy “Sie Jude!” (Maga, zsidó!) Ezt is fogai közül kiköpve mondta, mintha megkeseredett volna szájában az a csúnya szó. Azután általános izgulások közepette, egyedül a Stein nem izgult, mert sok mindenben hiányt szenvedett és izgulni se tudott, eljött a nagy nap, amikor az önkéntesek először ültek a lóra. Én izgultam Stein helyett, hogy melyik kezét fogja eltörni? A ló melyik oldalán fog legurulni? És két ajánlatot tettem. Egyik mindannyiok számára szólott, hogy akinek tiz krajcárja van, adjon kettőt olyannak, akinek csak öt van, mert vegyen mindenki magának hétért egy skatulya faggyút. Ezt hülyeség volt az önkénteseknek mondani, mármint avval a tizkrajcárral.. . mert ezeknek mindnek tiz koronák se kottyantak volna mee. He az én kiképző káplárom is igy mondta annakidején és neki is igy mondta az övé és lehet, hogy a boszniai háborúban is evvel a strófával ijesztgették a tüzérujohcot. Egyedül Stein mondta, hogy neki nincs hét krajcárja. Aztán mondtam nekik, hogy a faggyú azért kell, hogy a majdani becses, de kive és elég friss-e ? De erről egyik hirdető sem beszél, mert ha rendesen megpörkölik, a kávé többet vészit a súlyából és igy a vállalat a hasznából. Friss se nagyon lehet a pörkölés, mert a szállítás az ország egyik végéből a másikba időt vesz igénybe és a kávé meg ott áll hetekig, hónapokig az üzlet polcain, amig eladják. Az eredmény tehát mindenképpen az, akár frissen főtt, akár felmelegitett — a kávé, amit kapunk nyersizü, híg és ami kevés olajat sikerült kiizzadnia nagy nehezen az óvatos pörkölésben, az is megavasodott. Ezt már azonban nem hirdetik. Minthogy jóideje a sokezer kis üzlet, amely maga pörkölt egy- kétszer hetenként, elhagyta a szokást és nagyipari kávét árul — mi úgy rászoktunk az alig pörkölt és avas kávé izére, hogy rá sem ismernénk, ha egyszer elénk tennék a jót —- akár felmelegit- ve is.

Végül is ugv jártunk a kávéval, mint az egyszeri magyar ember, akinek hires rossz szakácsnő volt az első felesége. Minden keletien vagy nyers volt, vagy kiszáradt és odaégett a tűzhelyén. Amikor azonban megözvegyült, másodiknak hires, jó szakácsnőt hozott a házhoz. Nem is volt a főztjében sok a hiba, rászokott az ember a jó konyhára és a finom kosztra, csak valahogy egyetlen dolog, a paprikás nem volt egészen az Ínyére. “Mert azzal” — mondogatta, “a megboldogult valamit csinált, különleges jó izt adott belé. Ha csak egyszer is ezt úgy eltalálnád!” A jó asszony kitette a lelkét, de akárhogy is próbálgatta, hogy mit lehetne tenni, a paprikás még sem sikerült, igy a férje mindig csak hiányolta az első asszony különlegességét. Egy szép napon, mint ez megesik a legjobb gazdasszonnyal is, oda- kozmált a paprikás ebéd. Nemcsak hogy odakoz- mált, odaégett krumplistól, húsostól. Nagyon szé- gvelte, de már nem volt idő és odakerült az asztalra az elbarnult, félig elszenesedett tömeg, Amikor a férj az első kahálravalót megkóstolta, az asszony lehajtott fejjel várta a vihart. Vihar helyett az ember felragyogó arccal kiáltott fel: “Nagyszerű, végre most eltaláltad a különleges finom zamatát, úgy ahogy a megboldogult tudta csak csinálni !”

Hát, kérem, a nagyipar jóvoltából mi meg igy jártunk a kávéval, amely nincs becsületesen megpörkölve, de annál avasabb akár főtten, akár fel- melegitetten kapjuk, s úgy hozzászoktunk, akár

repedt hátulsójukat bekenjék vele. Egyik önkéntes felajánlott Steinnek tiz krajcárt, de az csak megvonta a vállait és nem fogadta el. Reggel felkászálódott a társaság a lovakra. A főhadnagy ur is kijött velünk, amit máskor nem szokott, nyilván nem akarta volna elmulasztani azt az élvezetes látványt, ahogy az önkéntesek lepotyognak a lóról. Nyereg nélkül kellett lovagolni, hadd szokják meg, hogyan kell a térdekkel megbirkózni a lóval. A másik tanácsomat csak titokban súgtam oda egyik, másiknak éppen, mert hogy ott volt a főhadnagy ur; hogy ne felejtsék el, a lónak sörénye is van. Ezt a tanácsot a Stein önkéntesnek háromszor is beajánlottam, mert úgy láttam, hogy elsőbbnek nem akarta megérteni, hogy mire céloztam. És csoda történt. Stein felugrott a lovára, könnyedén. Am ily ügyetlen volt a kemény földön, oly ügyes volt lóháton. Körülnyargalta a lovardát, hol igy, hol úgy; trapp, meg lassú, meg a ló oly boldog volt alatta, hogyha valaki a Kék Dunát játszotta volna nekik, valcert táncolt volna a ló a Stein önkéntessel. Igen ám, de a főhadnagy ur, aki nem azért kelt fel kora reggel, hogy Stein ilyen látványosságán látványozzon, nyilván egészen más mulatságot várt tőle; dühös lett. Hogyisne! Most meg már henceg ez a zsidó! Ráorditott: “Was machen Sie, Jude?” És ott helyben elitélte négy napi kaszárnyafogságra.

Két nap múlva, azaz Stein szobafogságának második napjára, nagy pucolást rendeltek el a rendezők. Valaki nagykutya fog meglátogatni bennünket. Steint maga a főhadnagy ur osztotta be a legrohadtabb játszmára. Nemcsak á lovát kellett rendbehoznia, hanem az ágyút is úgy megsmirglizni, hogy oly fényes legyen, mint Salamon király és ezt én mondtam neki, hogy hozzájáruljak az edukációjához. De nem értette meg. Talán németben nem jött ki értelmesen. Nem szólt a Stein egy szót sem, általában szűkösen beszélt, de nem volt mérges, csak egykedvűen smirglizett. Sohase volt 'mérges, bár az is igaz, hogy sohase láttuk mosolyogni sem. * az egyszeri férj az odaégett paprikáshoz. Én

azonban bocsánatot kérek, mert egyszer már megírtam ezt a tréfát, most meg felmelegitette» még egyszer feltálaltam.

De itt nem is a kávé a legfontosabb és a felmelegitett tréfa, hanem hogy mi minden kotyva- lékot főznek és tálalnak fel nekünk frissen vagy felmelegitve a világ konyháján. *

Az egészet az juttatta eszembe, hogy a minap egy fiatal egyetemi diák jelent meg az egyik televíziós programon. Vagy félévet töltött a Szovjetunióban, iskolában és táborban hasonlókorú szovjet diákokkal. Jó barátságban élt velük. Velük nem is volt hiba, de rosszallotta bennük suta hogy mennyire a “szovjet propaganda” hatása alatt voltak és mennyire aszerint gondolkoztak. Hát ez is lehetséges. De a fiúnak eszébe sem jutott, hogy miféle főzet az a kávé, amit itthon feltálalnak neki élete folyamán, nap-nap után, mert annyira megszokta már.

Nemrég olvastam egy kísérletről, amelyben 9—>

10 éves amerikai gyermekeknek megmutattak egy fényképet, amely fákkal szegélyezett országutat mutatott. Mondták a gyermekeknek, hogy a kép a Szovjetből való és kérdezték, mit gondolnak, miért vannak a fák az országutak mentén? “Hogy senki se térhessen le az országutról”, mondta az egyik. “Hogy az országutakról ne láthassák az emberek, mi történik messzebb az országban” „ mondta egy másik. Amikor pedig amerikai ór- szágutról való felvételt mutattak nekik, ugyanerre a kérdésre a gyermekek úgy válaszoltak, hogy a fák arra valók; hogy “lefogják a port”, hogy “beárnyékolják az utat.” Persze, hiszen mifelénk csak a valóságot lehet hallani, odaát ellenben csak propagandát. Meg sem kell kérdezni miféle fazekakban főtt az a tudomány, amely ilyen eredményeket mutat. Igaz, hogy minden emberi, tevékenység, amelynek befolyása lehet másokra,' bizonyos értelemben propaganda. Annál inkább minden, ami értékelni és tanítani akar. A kérdés azonban nem az, hogy régi keletű ostobaságokra tanit-e, vagy újabb sütetüekre, mint ahogy nem. az a fontos, hogy uj-e, avagy fölmelegitett-e a kávé, ha egyszer hig és avas volt kezdettől fogva, hanem az, hogy ad-e valami okosságot. Aki azt képzeli, hogy az ő hazája mentes tőle, a másiké ellenben tele van propagandával, az maga lett rabja a legostobább propagandának.

A gyermekekről és az említett diákról Ítélve csak azt lehet mondani, hogy ugyancsak rá lehetünk szoktatva valami ócska hig lére, amelytől saját propagandánk elhitette velünk, hogy valóságos finom kávé.

Gumikerekű fiakker hozta be a gyakorlótérre az öreg Frigyes főherceget. Csak egy szárnysegéd ezredes ült mellette és a bakon az a Napoleon ka- lapu hajdú. Gyalog le és fel és végigmustrált bennünket az öreg ur és amig csak oda nem ért a Stein Frigyeshez, senkihez se szólt. Ott megállóit és a főhadnagy urban megállóit a vér, biztosan észrevette a főherceg a zsidó két bal-lábát, azt a háboruellenséget.

“Wie gehts Fritzl?” Ott állottam a közelben és hallottam a főherceg hangját úgy, mintha nekem mondta volna. Csakhogy én nem vagyok Fritzl. A Stein volt a Fritzl.

“Es geht schon, Onkel!”, válaszolta a Stein és megcsókolta a főherceg odanyujtott kezét. Aztán egyszerűen kilépett a sorból és az öreg Fii- gyes mellé állott és evvel vége is lett a parádénak, csak látnivaló volt a főhadnagy arcán, aki messze állott és nem látta, nem hallotta az eseményt, hogy az első dolga lesz hadbíróság elé állíttatni a zsidót. Beültek hárman a fiakkerbe és Stein ült a főherceg mellé és a valódi ezredes szembe szorult a hátsó ülésbe.

Egy hét múltán, még tartott a kiképzés, de legtöbb önkéntes már felvarrta a káplári csillagokat, amikor bejelentés nélkül egy cifra fiakkerben berobogott a Stein egyéves önkéntesünk. Mi az, hogy egyéves? És, hogy önkéntes? őrnagyi ruhában volt. Lila általvetős s széles szalag válltól hasig, egy nagy máltai kereszt a hasán, és a mellein egy pár vadonatúj érem ragyogott, talán még vitézségi érem is volt azok között és az önkéntes ur egyenként kezet fogott az önkéntesekkel, Csak velem nem, mert én csak “legénység*’ voltam és a főhadnagy úrral sem, akit elkerült. Lichtenstein Frigyes herceg volt ez a pasasunk.

«WWWVWl/WVtfUWirMVWVWWWW/WWWigtfVW«*

A LEGELSŐ “repülő orvos-szolgálat” Ausztráliában alakult. Most ezt kibővítik ejtőernyősökkel, akik a repülőgépek számára nehezen, vagy teljesen megközelíthetetlen terepen ejtőernyővel szállnak le.