Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-07 / 10. szám
Thursday, March 7, 1963 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Az ebben a rovatban kifejtett nézetek nem szükségszerűen azonosak a szerk esztőség álláspontjával. Olvasóink hozzászólnak a lap különböző problémáihoz, az általános bélés külföldi politikai kérdésekhez rnrnn ■irfTrm» ■ h ■ ■ nm ■ ■ ■ ■ ■ ■imiihii ■ ■ mi ■■ híj ■■nuim ■•»•» i,i ■ ■ « ■■ ■ ■■■n.wnoKi'Ji-jc— Szülőföldem szép határa... Tisztelt Szerkesztőség! Mint olyan sok más amerikai magyar, én is kapom, elég rendszeresen, a Magyarok Világszövetsége kiadásában megjelenő Magyar Hirek-et. Nagy érdeklődéssel és értékeléssel olvasom a szebbnél szebb, tanulságosnál tanulságosabb cikkeket, beszámolókat szülőhazám fejlődéséről, népe életéről. Volnának azonban kritikai megjegyzéseim is, melyeket, tudom nem vesz zokon sem a Magyar Hirek, sem a Magyar Szó szerkesztősége. Érthető érdeklődéssel olvasom mindig a külföldről hazatérő magyarszármazásu látogatók fogadtatásáról szóló beszámolókat. Nagyon sokat ezek közül, értve az Egyesült Államokból hazalátogató magyarok közül, személyesen is ismerek és amikor az ő hazai látogatásukról szóló beszámolókat olvasom, örvendezik a lelkem, hogy ezek a becsületes, dolgos amerikai magyarok, akik 30—- 40, sőt 50 év utáni távoliét után is őszinte hivei és barátai maradtak a magyar népnek és hittek jövőjében akkor is, amikor a jövő még csak álom, ábránd vagy terv volt, hogy ezek a jó emberek végre saját szemükkel láthatták viszont az óhazát, amely most van átalakulóban az Ígéret földjévé. De örömömbe elég gyakran üröm vegyül. A látogatók közül felismerem olyan magyarok neveit, akiket, ha volna szavam a Magyarok Világszövetségében, talán valamivel csekélyebb lelkendezés- sel, kevesebb fényképezéssel ünnepelnének. Állítom ezt -ama felelősségek és kötelességek tudatában, amelyeknek jegyében a Magyarok Világszövetségének szükségszerűen működnie kell. Tudom azt is, hogy a magyar népköztársaság nem tehet különbséget látogatók és látogatók között, hogy az ország kapuja nyitva áll minden jóaka- ratu látogató számára, tekintet nélkül az illető múltjára vagy nézeteire. De hivatalos megtiszteltetés, interjuozás, fényképezés, azért mégsem jár ki MINDENKI számára, csak azért, mert esetleg, mint “nagy amerikai üzletember”, vagy mint “világhírű karmester” veregeti is az illető a mellét. Százával akadnak az amerikai magyarok között, akiknek életük alkonyán jól esne a hazai látogatás vagy a hivatalos megtiszteltetésnek akárcsak parányi morzsája is, akik egy emberöltőn keresztül, itt az amerikai imperializmus fellegvárában, rendületlenül és önfeláldozó módon kitartottak a nemzetközi szolidaritás szent eszméje mellett, következetesen támogatták a magyar nép küzdelmét egy jobb jövőért. És ha már itt tartok, megírom azt is, ami már régen fekszi lelkiismeretemet, megírom még akkor is, ha az, akiről e megjegyzéseim szólnak, tudom megtiltaná e sorok közlését. A haladó szellemű amerikai magyarság egyik legnagyobb büszkeségeként és erősségeként a mi táborunkban működik az egész haladó szellemű amerikai nép egyik legnagyszerűbb fia, barátja, a legnagyobb amerikai művészek egyike. Ez az ember a szó legteljesebb értelmében a haladás eszméjének szentelte, mi több, áldozta egész életét. Ha roppant tehetségét, miként az imperializmus által megrontott és elrothasztott amerikaiak oly sok ezrei, az amerikai kapitalizmus kiszolgálására használta volna fel, ma ő is többszörös milliomos lehetne. De ő hatalmas géniusza minden lángját, minden izzó parazsát a haladás ügyének és szervezeteinek adta és adja. Egyike az amerikai antifasiszta mozgalom alapitóinak, aki Amerikában az első “repülőtámadást” intézte a Hor- thv-fasizmus ellen — itt Amerikában, és aki azóta is szüntelenül harcol a reakció minden fajtája és megnyilvánulása ellen. Ez az ember még nem volt látogatóban az óhazában, őt még nem inter- juolták meg, fényképét még nem láttam a Magyar Hírekben. Ha már a Világszövetség nem gon dől a magyar nép egyik legkiválóbb amerikai barátja meghívására, hát a hazavándorolt amerikai magyarok egyikének sem jutott eddig eszébe a meghívását javasolni? Vajon senki sem lehet, senkinek sem szabad prófétának lenni a saját hazájában? Én azt mondom, akár tetszik ez az illetékeseknek, akár nem, kevesebb reakciós amerikai üzletember, ál-liberális, ál-művész, ál-nagyiparos ünneplése és valamivel több megértést, gondot és — tiszteletet ama külföldi magyarok iránt, akik rendületlenül hii fiai maradtak a magyar népnek ötven viharos esztendő folvamán. D. Tisztelt Szerkesztőség! Az elmúlt nyáron 60 év után két hónapot töltöttem Magyarországon. A Renner & Gross utazási iroda intézte ügyemet és belga repülőgép vitt Európába. Az utón megismerkedtem egy nénikével, aki azzal biztatott, hogy vasfüggöny vár reánk Magyarországon és ott mindenki éhezik. Amikor Brüsszelben a magyar gép indulására vártunk, egy kisleánnyal ismerkedtünk össze, aki szüleivel akkor érkezett Budapestről. Velük és egy másik családdal beszélgettünk és mind úgy néztek ki, mint az élet. Meg is kérdeztem a kisleány apjától, vajon “csontváz-országból” jönnek- e? Elértve a célzásomat, azt felelte, hogy igen, láthatja milyen csontvázak vagyunk. . . A nénike bizony elszégyelte magát és nem is láttam többet. A magyar repülőgépen annyit adtak enni, hogy a negyedét sem tudtam elfogyasztani; jó magyar bor is volt, amennyit csak elbírt az ember. Budapestre érve mindenki könnyen átment a vasfüggönyön, a csontvázembereket is nagyon kerestem, de csak elhízott férfiakat és nőket láttam, tehát nem nagyon éhezhetnek. Bizony én lefogytam kissé, mert diétás kosztomat nem tudtam úgy betartani, mint idehaza, mivel állandóan egyik helyről a másikra utaztam. Főleg a termelőszövetkezetekre voltam kiváncsi. Láttam több olyat, ahol a tagság összetart és jók a vezetők; az ilyen helyeken mindenük van és meg is mondták, hogy nem cserélnének a régi időkkel. De voltam olyan helyeken is, ahol van szegénység. Az egyik ilyen tsz-ben megkérdeztem, miért nem választanak egy másik elnököt, vagy vezetőt, ha nincsenek megelégedve. Azt felelték, hogy ehhez nincs joguk, ezt a kormány intézi. Mikor azt mondtam, hogy én azért tiltakoznék, azt válaszolták, hogy akkor bizony börtönbe is kerülnék, amit én viszont nem tudok elhinni. Jártam Pápán a termelőszövetkezetben, ahol többféle búzával: olasszal, franciával és kanadaival kísérleteznek. Az olasz búza nem volt valami magas, s az aszotka is ráfi *dt a szerencsétlen búzára és mind elölte. Mi . . i régi időben ki szoktuk szurkálni. A vonaton egy embertől meg is kérdeztem, hogy miért nem teszik azt, amikor még kicsi, de a válasz az volt, hogy “azért nem fizetnek.” Elmeséltem neki, hogy amikor én Ferenc Jóska idején szolgáltam, csak egy öltöny ruha, egy pár csizma volt a fizetésem és 20 órát is dolgoztam egy nap. Erre csak azt mondta, hogy “az akkor volt.” Pápáról Keszthelyre, majd Hévízre mentem, onnan Nagykanizsára. Itt egy szép szállodában töltöttem két éjszakát. Megnéztem a tsz-t, mely valamikor uradalmi birtok volt, most pedig a béresek, kocsisok gazdálkodnak benne. Nagyon jól megy nekik, van vagy száz darab hízott marhájuk, 350 sertésük, mind kövér és levágnivaló. Éppen akkor hívták fel Budapestet, hogy teherautóval vitessék a sertéseket a vágóhidra. A búzaföldé két is megnéztem; éppen akkor vágta és csépelte Nem a mi lapunkba való Tisztelt Szerkesztőség! Hozzá szeretnék szólni Fehér Lajos cikkéhez, melyet a lap feb. 21-i számában “Floridai Híradó” cim alatt közölt. Szerintem nem a mi lapunkba illő az ilyen mese, mert azok a munkások, akik templomba járnak még, nem hinném, hogy szeretik az ilyesmit olvasni. Továbbmenve a mese végén az utolsó mondat sérti azokat is, akik munkás szervezethez nem tartoznak, de templomba sem járnak. Kívánatos volna észben tartani Szokratésznek a záró szavait, melyek az idei naptár “Dialógus a matematikáról” c. Írásban olvashatók: Az emberek nem szeretik azt, aki állandóan azokra a hibákra figyelmezteti, vagy csak emlékezteti őket, amelyeken nem tudnak, vagy nem akarnak változtatni, stb.” Én persze nem akarok a kákán csomót keresni, mert a kimondott szót nem lehet visszaszivni és a kinyomtatott betűket nem lehet kitörölni a kiadott lapokból, még ha sértők is, de annak, aki a lapban akar Írni, jobban meg kellene gondolnia a dolgokat, nehogy úgy Írjon, hogy egyik kezével lerontsa azt, amit a másikkal csinál. L. G., kanadai farmer * el, KIOLVASTAD A M GYÁR SZÓT? ADD TOVÁBB! a kombájn a búzát. Estefelé átmentem a Vörös Csillag tsz-be, ahol éppen gyűlést tartottak. Az elnök igazolványt kért tőlem, különben nem akarta megmutatni a termelőszövetkezetet. Ez volt az első hely, ahol ilyesmi történt velem és ott is hagytam őket, nem voltam hajlandó a rossz lábammal többet járkálni. Este a szállodában felkeresett a helyi lap riportere, aki interjút csinált velem. Odaadtam neki egy címet, hogy küldjön a lapból, melyben majd megjelenik. Mire odaértem, már a lapszám is ott volt, mellyel igen meg voltam elégedve, mert mindent úgy irt le, ahogy mondtam neki, csupán a koromban és a foglalkozásomban csinált tévedést. Pécsen is voltam, ahol szintén felkeresett egy újságíró és rövid cikkben foglalkozott látogatásommal. Majd autóbusszal mentem.Debrecenbe. Az utón három fiatalemberrel és két fiatal nővel beszélgettem Amerikáról. Mikor megérkeztünk, majdnem súlyos balesetünk volt: egy teherautó nekiment az autóbusznak, szerencsére semmi komoly bajom nem történt, a klinikán erről megnyugtattak. A többiek is kisebb bajjal megúszták. Két nap múlva a Hortobágyiba mentem, hogy megnézzem a régi betyárcsárdát, gondolva, ha már betyárokat nem láthatok, legalább eszem a jó halpaprikásból. De nem volt olyan jó, mint régen, mert hiszen most nem néhány betyárnak főznek, hanem 400 embernek. Ugyanis a termelőszövetkezet irodája mellett van a csárda és a munkások ott étkeznek. Van halastavuk, ahová a szövétke- zet kocsiján vittek. A halakat búzával etetik, még pedig mindig pontosan egy időben, amire a halak már szinte várnak. 8 ezer vagon halat szállítottak el, mielőtt én ottjártam és még Hollandiába is exportálnak belőle. Van több halastavuk, olyan is, ahol gépekkel emelik ki a halakat a tóból, egyszerre 5—6 tonnával is. Télire pedig elviszik a halakat teleltetni egy másik helyre. Lovakat már csak versenyzésre tenyésztenek. Debrecenbe visszatérve megnéztem a nagy református templomot és a kollégiumot. Innen Kis- várdára utaztam, majd Szatmár megyébe, Nagy- hadosra, Kishadosra és Méhtelekre mentem. Ott bizony szegények a termelőszövetkezetek, melynek okát abban láttam, hogy vagy nem jók a vezetők, vagy szabotálás folyik. Szegeden voltam a Haladás tsz-ben, amely igen jól működik. Zöldségféléket, paprikát, stb. termelnek. A Táncsics tsz is jól működik, de másik kettő már szegényebb. Láttam egy kémény tetején gólyafészket és nagyon csodálkoztam, hogy a kicsi gólyafiókák nem esnek bele. Bizony ott a gólyáknak jó magasra kell felszállniok, hogy kicsinyeiket megetessék. Tokajban is jártam, ahol elvittek két borpincébe, az egyik a Windischgraetz hercegé volt, a másik a Rákóczi pince. Sárospatakon is voltam, de itt majdnem eltörtem a kezemet. Ugyanis a jegypénztárt 25 perccel a vonat indulása előtt (Folytatás a 9-ik oldalon) 7 1 ha™ ÉV UTÁN a SZÜLŐFÖLDÖN
