Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-03-01 / 9. szám

4 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Az ebben a rovatban ki­fejtett nézetek nem szükségszerűen azonosak a s z e r k esztőség állás­pontjával. Olvasóink hozzászólnak a lap különböző problé­máihoz. az általános bél­és külföldi politikai kérdésekhez A virágokról és egyebekről... Kimondja a véleményét Thursday, Marth Tisztelt Szerkesztőség! A Magyar Szó olvasóinak a figyelme hasonlít egy jólmüködő rádár-készülékhez, mert azonnal reagál a nem egészen átgondolt Írásokra. Tudjuk, hogy olvasóinkból és igy Szörny munkás társurik- ból is nem a rosszakarat szól, s csak azzal lehet magyarázni az olyan Írásokat, mint az övé is, hogy Íróik nem ismerik a valódi tényállást. Naivságnak tűnik virágokról beszélni, amikor olyan sok fontosabb dolog van a világon, de meg kell jegyezni, hogy Magyarországon, a természeti adottságok miatt, rengeteg pl. a vadvirág. Mint természetimádó és turista, barátaimmal sokszor végigjártuk a hegyeket, völgyeket, réteket, és nemcsak Magyarországon, hanem már országok­ban is, de sehol sem találtunk annyi szépséget és virágot, mint szülőhazánkban. Februárban a dom­bokon kidugja a fejét az azúrkék kökörcsin, utá­na a hóvirág, márciusban a csalogató illatú ibo­lya, májusban a gyöngyvirág, s a budai hegyek a virágkedvelők ezreit csalják ki a szabadba már kora tavasszal. Még a nótaköltő is azt mondja, hogy “tele van a falu akácfavirággal. ..” Két évvel ezelőtt, amikor a szülőföldemen jártam, a főváros orgonavirágba volt öltözve, a vidék pedig akácillattal volt tele. Árokparton, viz- szélén ott volt a nefelejts, a nyár utóján a tarló­virág; ezekből gyűjtik a méhek a fenséges izü mézet. Magyarország ugyanakkor világviszony­latban is fontos helyet tölt be a gyógynövény­kivitelben és mindezeket a különleges talaj nyújtja. Budapest különböző terei, utjai, a Margitsziget stb., ékes a virágoktól, ugyanúgy a vidéki váro­sok is, mint Székesfehérvár, Veszprém a Balaton- felé vezető utón. A falun a jószágok miatt nem tehetik közszemlére a virágokat, de minden ház­ban van belőlük bőven. Ami pedig az országuta­kat illeti, fél Magyarországot összejártam, külö­nösen a Dunántúlt, ahol Sárszentmiklós, Sárosd, stb. nem ok nélkül kapták a nevüket, most pedig a cementezett föutról a legkisebb helyekre is ki­tér az autóbusz, s ha nem betonúton, úgy a jó karban tartott kövesuton szalad. Magyarország területének nagy része sík termő föld, ahol az eső elmossa a port, a szél pedig visz- szahozza, de a termés jó rajta, nem úgy mint a köves, hegyes vidékeken. Az étkezésről pedig annyit, hogy magam is bi­zonyíthatom, hogy a ‘szegényebb’ helyeken olcsón lehet étkezni, de a Royalba csak a valutával ren­delkező vendégek járnak enni. A falusi hentesüz­letekről is volna némi innivalóra. Jóska öcsém Ha­jóson (Pest megye) nyugalmazott hentes; ő mondta nekem, hogy a régi időkben egy levágott birka, vagy más jószág húsa a jégszekrényben el­romolhatott, senki sem állt sorba érte, de sorba álltak a szegény anyák és apák az ingyenlevesért gyermekeik részére. A forint értéke pedig nem olyan rossz, mert az úgynevezett “szegény negye­dekben” 8—9 forintért kitűnő ebédet ettem, s az üzemi konyhákon az ott dolgozók 2—3 forintért kapnak jó ebédet. Akik tehát elmennek szülőföldjük, vagv szü­leik szülőföldjének látogatására, tegyék félre az elfogultságukat, mert akkor jobban meglátják a valóságot. Látniok kel! a művelődési otthonokat, a könvvtárakat, az iskolákat, ahová ma a paraszt­ijuk és leánvok járnak: me°" kell latrunk az ov- vos-mérnök-tuHó«ielöltpko+. akik a szülőhaza Jb- vendő nemzedékét alkotják és amiről a költő igy em'ó,rP7jk meg; virág vagv te, hazánk ifjúsága, áz ifjú «7íve lánglobogva ég, világit az, midőn sötét az ég. Vass Károly A 77-ik bécsi vásárt március 10—17 között rendezik meg 25 ország 5000 cégének részvételé­vel. Tisztelt Szerkesztőség! Gencsi Margit Írásának, a “Hol tártunk a tör­ténelmi adatgyűjtéssel”, minden sorával egyetér­tek, mert mintha csak a szivemben olvasott vol­na. Minket, akik 70—80 évvel ezelőtt jöttünk a világra, az akkori rendszer nem járatott 16 éves korunkig az iskolába, mint ahogy azt most teszik. Ki is törődött velünk, hogy más nemzetek nyel­vét kötelezően megtanuljuk? Senki. S akkor tény­leg elhittiik, hogy “hazánk a bokréta rajta.” Csak amikor kénytelenek voltunk elhagyni a szülőföl­det, ébredtünk rá szörnyű árvaságunkra. Persze azért nem maradtunk egészen árván, jöttek előt­tünk is, utánunk is, akik további béketiirésre, adakozásra, jó hazafiságra igyekeztek tanítani bennünket és ezen álarcok alatt továbbra is kiszi­polyozni. S elmondhatjuk: elég sikerrel végezték küldetésüket, mert ha nem igy volna, akkor az a másfélmillió magyar tudná, hogy verejtékes mun­kájáért itt jár a fizetés és nem a túlvilágon. Gencsi Margittal én is azt mondom: kedves munkás testvéreim, segittíük a történelmet inii. Ezzel kapcsolatban van egy kérdésem: miért akarja a szerkesztőség, hogy először oda küldjük az anyagot és majd onnan továbbítják? Úgy gon­dolom, hogy ez munkatöbbletet és fölösleges pénzkiadást jelent az amúgy is pénzhiányban szenvedő lapnak. Azt hiszem, hogy a szerkesztő­ség megtette kötelességét azzal, hogy a magyar­ságot szép felhívásban cselekvésre kérte. Enged­jék hogy mi, 70—80 évesek a saját ákom-bákom betűinkkel kisérve, magunk küldjük el az anya­gokat a magyar Történelmi Muzeum részére. (Nekünk ez ellen nincs kifogásunk. — Szerk.) A naptárral úgy vagyok, mint a biró a szép­ségversenyen; nem tudom melyik Írásra mond­jam, hogy ez a “legszebb”. De mint a bírónak, ügy nekem is ki kell mondanom, igy hát kimon­dom: “Hősköltemény helyett”, Rev. Gross Lász­lótól. Nem hittem volna, hogy lesz iró, aki ezeket a közkatonákat érdemesíteni fogja pár sorral is a megemlítésre. Olvasunk elismerő Írásokat had­vezérekről, Írókról, festőkről, stb., de közkatonák­ról csak Petőfi Sándor és most Rev. Gross László emlékezett meg. Igaz, ő csak az amerikai közka­tonákról tesz említést, s remélem, nem veszi tola­kodásnak, ha kiterjesztjük az elismerés zászlaját a határon túli közkatonákra is, mert hiszen van­nak, ha nem is sokan, más országokban is, akik áldoztak és ma is áldoznak, hogy az ESZME PIS­LÁKOLÓ LÁNGJA KI NE ALUDJON.. . Fogadja hát Rev. Gross egy határon túli köz­katona elismerését. Köszöntőm Geréb Józsefet is (aki sajnos köz­ben' elhunyt—Szerk.) az “Imádkozás eredete” nagyszerű Írásáért, de megjegyzem, hogy az ilyen Írások után nem várhatja a Magyar Szó, hogy ez­rével jelentkezzenek az uj előfizetők, mert amint rosszul esik az alvónak, ha felkeltik édes álmából, ugyanolyan rosszul esik a “hivő”-nek, ha ugyan­ezt teszik vele. Megvallom, engemet is érint, pe­rig én már — ha részben is — kialudtam magara e szörnyű kábultságból. De Ugyanúgy halálra ré­míti Rácz László “Indio legenda” (jan. 10. szám­ban) c. írásával az ájtatos lelkeket. Bódog And­rás pedig a “Huszonkétésféléves találkozó” c. Írá­sában sérti a régi jó világi erkölcsöket, amikor le­írja a “szeretetházban” történt beszélgetést a régi világ egyik még ittlévő képviselőjével. Hát szörnyű is, hogy hová süllyed egy ember az arany borjú imádásában. . . “A magyar oktatási reform”-rél Írott rövid tá­jékoztató is elgondolkoztatja az embert. Hát le- hetsécps keserű érzés nélkül visszagondolni a ma is sokak által visszasírt réed jó világra, amikor volt becsületérzés — ez az a sokat emlegetett magyar becsület — a magvar gyermekeket öt­hat elemi után képesitettnek tartani az élet ter­heinek elviselésére?. Köszönet azoknak, akik a naptár megjelenését anyagi hozzájárulásukkal .lehetővé tették. A nap­tár hátsó lapján feltüntetett két utolsó név fölé odatehették volna, hogy Kanada, mint a belföldi városok neveinél. Szomorú, hogy Kanadából csak kettőnek volt érdeke, hogy a naptár megjelenhes­sen. Kovács János, Kanada Tömörüljünk a lap mögé Tisztelt Szerkesztőség! Geréb József külmunkatársuk váratlan halál­híre mélyen elszomorított. írásaiból már régen, de személyesen csak most két éve ismertem meg közös budapesti látogatásunk alkalmából. Egy szállodába kerülve, naponta elbeszélget­tünk vele közös otthoni élményeinkről. Meghatód­va figyeltük feleségemmel együtt, milyen lelki- ismeretesen végezte feladatát, mint lapunk ki­küldött tudósítója. Hajnaltól késő estig talpon volt. Járta a fővárost, látogatta a gyárakat, üze­meket, hogy olvasóinak híven beszámolhasson megfigyeléseiről. Tárgyalt gyári munkásokkal, alkalmazottakkal, kormányférfiakkal. A Magya­rok Világszövetsége hathatós támogatásával mód­jában volt a vidék városait és főként a termelő- szövetkezeteket is megismerni. Betegség, öregség nem gátolta feladata telje­sítésében. Lapunk olvasói az ő folytatólagos be­számolóiból valóban átfogó, tárgyilagos képet kap tak az otthoni hatalmas előrehaladásról; de nem hallgatta el az átmeneti hiányokat, bajokat sem. Halála valóban nagy veszteség az amerikai­magyar haladó munkás olvasótábor számára. Heti oktató-tanitó “Széljegyzetei” elmaradásával la­punk tartalmilag sokat vészit. Az űrt, amit ha­lála okoz, csak azzal tölthetjük be, ha az olvasó­tábor és a külmunkatársak még szorosabban tö­mörülnek a Magyar Szó körül. Tudom, hogy ez volna a mi szeretett barátunk: Geréb József végső kívánsága is. Rácz László AZ ÖREGSÉG Tisztelt Szerkesztőség! Ellátogattam a pittsburghi Kané kórházba, ahol közel 1,800 öreget kezelnek. Amikor a két hosszú folyosón végigmentem, láttam a sok hozzám ha­sonló emberroncsot és éreztem, hogy .miként fiáét az élet a munkánkért. Ezek az emberek évekkel ezelőtt még áldást jelentettek az ország és a tár­sadalom részére. Gyermekeket neveltek fel, akik felvették az ő kezükből kiesett szerszámot, hogy az életet tovább vigyék. Mi pedig itt vagyunk te­hertételként a családnak és a társadalomnak. Itt küldök egy verset öreg társaim részére, ha jónak látják, közöljék. Kovács István Átmentek az idők vészei felettem, Kenyeremnek javát elköltöttem. Hogy nem voltak könnyük pályámnak utjai, Mutatják azt rajtam megmaradt nyomai. Arcom, homlokomat felszántotta a bu, Fehér lett fejemen a barna hajkoszoru. Erőm, mely annyit birt éltem virágába’ Megtört, kimerült a munka igájába’. Kezeim reszketnek, lábaim inognak. Ami egykor voltam, csak romja vagyok annak. Végigmentem rajta, láttam mi az élet. Nem találtam benne semmi nyereséget. Nem lett tisztább erkölcsös érzése keblemnek. Mint a múlt órában született kisdednek. Van-e több igényem e pálya bérére, Mint annak, aki imént lett s már véget is éré. Mit vituek többet el, ha elmegyek innen, ’ Mint ki koldusbottal ment át az életen. Testem mentes lett-e azzal a rothadástól, Hogy rongyokat őrizém a légváltozástól? Vagy eltiltja-e attól a simák férgeit Az, hogy Amerikának ettem ételeit? Ne busul.i hát társam, e földnek ős vándora, nogy végefelé jár már bujdosásunk kora. Hideg hajlék a sir. a koporsó szűk ágy, Méeis különb lakás, mint e» a nagy \ilág. Aki az életben nagy szenvedést visel, Leteszi a sírnál, abba nem viszi cl. Akit elhervasztnak teste fájdalmai, Begyógyulnak örökre sebei. Mitől félsz hát társam, ki érett kalász vagy mar. Azért, hogy már reánk is a learatás vár? Csendes pihenés les1.: a sirhantuk alatt, Oda az életnek vihara le nem hat. Bár mint harsogtassa a sors viharait. Meg nem háborítják a holtak álmait.

Next

/
Thumbnails
Contents