Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-02-21 / 8. szám

Thursday; February 21, 1963 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9

Katona Lajos honfitárs szomorú esete a 18,000 dollárral

A New York Standard, melynek hasábjain olvastuk, nem részletezte, hogy Katona Lajos, az elmondandó eset szomorú hőse, mióta van Amerikában. Tekintve azonban, hogy a hir szerint 74 esztendős, nem valószinii, hogy a “szabadságharcosokkal”* * vándorolt ide 1956-ban, vagy ’57-ben, szóval nagy a valószínűsége annak, hogy régi Amerikás.

Talán ez a magyarázata annak, hogy Katona honfitársunk bizalmatlan volt a bankokkal szemben. Mert mint régi amerikás, jól emlékezhetett azokra az évekre, amikor ezerszámra csuktak be a bankok, amikor amerikai polgárok milliói vesztették el egész életükön keresztül megtakarított pénzüket a “takarék”-bankokban.

De bármi is legyen a magyarázata, Katona Lajos honfitársunk ma, 1963-ban sem bizott a bankokban, bár tudhatta volna, hogy jelenleg a kormány garantál minden takarék bankbetétet. így aztán, amikor február elsején 18,000 dollár készpénzt örökölt egy rokonától, elhatározta, hogy nem teszi a pénzt a bankba. Majd vigyáz ő arra. És hogy minél jobban vigyázzon, hogy napi 24 órán át vigyázhasson rá, hát magánál hordta a pénzt éjjel-nappal.

Persze, amikor valaki a néwyorki magyar kolóniában 18,000 dollár készpénzt örököl, annak hire megy. Amellett Katona honfitársunk társaságkedvelő ember, egyletbe is tartozik és hát utóvégre nincs abban semmi szégyelni való, ha valakinek pénz áll a házához.

így aztán az egyletben is tanakodtak afölött, hogy mit tegyen Katona honfitárs a 18,000 dollárral? Nem tudjuk biztosan, hisz az egylet nevét sem tudjuk, hogy a napirendre tüzték-e Katona honfitárs 18,000 dollárjának esetét, vagy nem. Lehet, hogy a vélemény megoszlott az egyletben. A tagság egy része talán amellett volt, hogy Katona bácsi a matracban tartsa a pénzt, mert apáink és nagyapáink is ott tartották( ha volt) és ha nekik jó volt, nekünk is jó. Mások amellett voltak, hogy tegye a bankba. De egy jelentékeny csoport amellett kardoskodott, hogy a legbiztonságosabb egy “safety vault deposit” dobozba tenni.

Katona honfitárs ügyvédje is amellett volt, hogy a pénzt a bankban kell elhelyezni. így aztán Lajos bácsi, elhatározta, hogy beteszi a Union Dime & Savings Bank Madison Ave. és 39. St. sarkán levő fiókhivatal “safety deposit vault”- jába.

Begyömöszölte tehát a 18,000 dollárnyi papírpénzt egy- irattáskába, egy másik irattáskába pedig papírokat tett és elindult a bankba. Tekintve azonban, hogy a taxi költséges New Yorkban, mig a subway még mindig csak 15 cent, igy, takarékos ember lévén, ja subwavval ment a bankba. Amikor azonban kiszállt a Grand Central állomáson, a fene sok kijárat közt eltévedt és nem találta meg a 39. utcát. Ment, ment, mendegélt. a Third Avenuen, a 39-ik utca közelében, amikor egy autó állt meg a járda szélénél, kiugrott abból egy ember, a földrelökte a 74 éves Katonát, kiragadta kezéből a pénzt tartalmazó irattá.skát, visz- szaugrott az autóba, amelyben egy másik ember ült a kormánykeréknél és elhajtottak.

Reméljük, hogy a néwyorki rendőrség, amely ennél sokkalta komplikáltabb bűntényeket is képes volt felderíteni, ezt minden különös nehézség nélkül meg fogja oldani. Az a tény, hogy7 egy autó a 39-ik utca környékén cirkált, szóval közel ahhoz a helyhez, ahova Katona a pénzt vitte és hogy a rablók oly határozottan tudták, hogy a sok járókelő közül kinek az irattáskájában van pénz, talán meg fogja könnyíteni a rendőrség munkáját. Biztosak vagyunk abban is, hogy a^ egylet tagsága is szivvel-lélekkel közre fog működni a szegény Katona bácsi megrablójának megtalálásában és leleplezésében. Az esetleg odatartozó szabadságharcosoknak pedig nagyszerű alkalom, hogv tettleg illusztrálják a magyar szolidaritás, testvéri összetartás nagy eszméjét.

DOHÁNYOSOK tartják fenn Izlandon a rákkutató intézetet — a minden csomag cigarettára kivetett különadóból.

•

A MOUNT EVEREST és a vele szomszédos Lhotse- és Nuptse-csucs megmászására készülő 18-tagu amerikai Himalája-expedició Katmanduba érkezett, ahonnan 800 teherhordó visrí a huszonöt tonna sulvu felszerelést a március közepén felállítandó kiinduló táborhoz.

KÖZVETLENÜL...

BÁLINT IMRE ROVATA

N. B. kisjellegii délmagyarországi város volt. Csak két kávéházzal, mindkettő a főtéren persze. Az egyik inkább esti mulatságokra volt alapítva lókupecek számára, a másikban az “uriosztály” dominózott és feketézett ebédek után és ha valaki akaródzott, még sakkpartnert is szerzett neki a főipincér. E kávéházhoz volt csatolva egy szálloda, a város egyetlen kétemeletes épülete és abban volt a Vigadó. Ez táncterem volt és alkalmi színház, vihető, tolható, dobható székekkel, amelyek ezek után (és az nem volt csodálatos) alig-alig álltak és a jobbik csak nyögött, ha ráültek a mér- gesebbje csikorgott. A terem két oldalán páholyok voltak, amelyekben előkelőségek- fitogtatták magukat.

E városkától vagy hat-hét kilométernyire egy kastélyt festettem és mivel uj feleségem, azaz az egyetlen feleségem, de akkor még uj volt, ámbár ma, ötven év után se régiség, volt velem, gazdatiszt egy ménkű nagy szobát bocsájtott a rendelkezésünkre. Ennivalót is adott a “rendelkezésünkre”. Rendelkezhettünk vele is, gavallér ember volt, főleg a feleségem miatt mondta ezt, a bokáját összecsapva. Még mi aludtunk, azaz csak aludtunk volna, amikor a cseléd — persze kopogtatás nélkül — bejött és befiitötte a mennyezetig érő cserépkandallót. A fiam már útban volt akkor, bár még nem tudhattuk, hogy fiú lesz-e vagy lány és mivel az uj asszonyt kímélni kellett, addig fel se keltünk, amig a szobának legalább is az ágy felöli része be nem melegedett. Megittunk egy kupica pálinkát, hogy a szoba másik fele, ahol az asztal volt, is felmelegedjen. És hozta a kis cseléd a forró tejet, centiméteres föllel és — hogy el ne rontsuk vele a gyomrunkat — paprikás szalonnát ettünk hozzá nagy karéj hófehér kenyérrel. (Be szívesen felcserélném ezt a reggelit a ma reggeli zabkásával, amit zsirtalan tejjel öntött le az asszony.) Félhétkor, még éppen csak világosodott kinn a természet, megjött a gazdatiszt. Már bejárta volt az istállókat, megbökött egy felfuval- kodott tehenet, ledisznózott egy pár cselédet, a fiatalját felpofozta, egyszóval elvégezte a szokásos kora reggeli “imádságokat”, amint mesélte és pálinkás jóreggelt kívánt nekünk, kezében a pálinkásüveggel. Mivel annyit értettünk a diétához, hogy a paprikás szalonna akkor a legegészségesebb, ha pálinkával öblíti le az ember, hát két slukkot ittam. Egy felet az asszony. Azután a gazdatiszt unszolására, főleg miután azt mondta, hogy igyunk mégegvet a fiam egészségére, bár, amint említettem volt, akkor még nem tudhattuk, hogy fiú lesz-e vagy lány, én szívesen slukkoltam mégegyet. Feleségem ismét csak egy felet ivott, mert amint mondta ég már a szája. Érzékeny, finom virágszál volt az asszonyka. Ma is az. De a negyedik slukkról lemondtam, mondván:

“Sajnálom, nem lehet. Mert leesek a létráról, vagy görbén huzom a vonalakat.”

Miután evvel a reggeli ceremóniával végeztünk, azt mondta: “Ha kedvük van beszánkázunk estére a városba. TIamlet-ot játsszák. A szinl;) > azt Írja ugyan, hogy díszelőadás a kiegészített társulattal, de azt nem kell mellre szívni, mert ez egy ötöd-, hatodrendii színtársulat, évenként négy, ha jól megy nekik, öt hetet szokott N. B.-aa játszani. Aztán az a kibővítés? A Polgári Dalárda műkedvelőivel bővítenék. Igaz, hogy azok egyike, másika jobb, mint a színészek egyike-másika. A műkedvelők páratlan években a Falu rosszát, párosban a Bort játsszák. Élethűen, Falu rosszát rosz- szul, a Bort pedig berúgva.

Feleségem unta már a kétkezes máriásokat esténként, amelyekhez ő nem értett, csak kibicelt nekünk a mi külön mulatságunkra. Merthogy nem vérre ment a játék, hanem krajcárokra, jókat mulattunk az asszonyka bele-belekontárkodásain. Feleségem nem is hagyta, hogy a gazdatiszt kibeszélje magát, rávágta a megyünket.

Úgy bebugyolálták az asszonyt, hogy csak az orra látszott ki a csomagból, annak is csak a hegye és fent a szánkón még külön is körültakarták egy lópokróccal. Engem is, nem panaszkodhattam. derék módon láttak el pokrócokkal, sőt még egy nagykendő is került, a kiscseléd adta a magáét, a nyakamra, ami hamarosan felkerült az arcomra is, főleg a füleimre. Aki mint föld? halandó nem repült szánkón, hóval fedett uttalan alföldi táion. úgy valamivel nannvueda után, kevéske holdvilág mellett, az gvüjiék le egv alkalomra a mennyországból. A hó adta azt a kékesszürke szint, ami elömlött a tájon amerre csak a

szem ellátott. Mint a tenger sima volt a táj, itt- ott volt megszakítva a kép egy-egy a hóból félig kibújt tanyai kunyhóval, girbe-gurba kerítéssel és ritkásan egy árva fa, vagy kiserdő íeketedett, esetleg csak meleg-lilásan, sötétesen szürkült. Egyszóval maga az ut megérdemelte volna a be- rándulást, hát még a Hamlet?!

A dán király huszárezredesi mundérban volt. Úgy látszott, annál magasabb rang nem volt a Dalárda ruhatárában. Hamlet térdnadrágban jött be az első felvonásban, ingujjra vetkőzve és úgy nézett ki, mint egy koraérett, nyurga, tizenkét, tizenhárom éves diák harisnyás rövidnadrágban. De, hogy hideg lehetett a színpadon, a következő jelenetben egyszerűen egy huszármentét akasztott Ynagára, alul megmaradt a rövidnadrág, rövid harisnyás lábszár, a cugos cipőkké!/ össz- íérfiszereplők huszár, vagy tüzér mundérban jöt- tek-keltek, vagy ütköztek egymásba, de- bakaruhában nem volt egy sem. Nyilván a bakamundért nem tartották elég cifrának a műkedvelők. A da- lárdistáknak még csizma is jutott a Falu rosszából, Poloniuson pedig egy csendőrsisak ékeskedett össztollakkal. De a légélethübb Hamlet apja volt:

A Szellem. Egy fehér lepedő .volt rajta össze-visz- sza. A két sírásón kifordított civilkabátok jelezték, hogy ők csak sírásók, na és az ásók, amelyeket oly svunggal vágtak neki a fapadlónak, hogy félő volt, hogy tényleges lyukat ásnak benne. Ophélián az előző esti előadás Vig özvegy-i ruhája volt és úgy is játszotta Ophéliát, mint egy vig özvegy. A királynő hatalmas mellein, ami egyébként is a társulat fő attrakciója volt, magyaros hímzett pruszlik ragyogott. “Mindig ez a pruszlik! van rajta”, súgta oda a gazdatiszt: “Előnyös.”

Díszlet? Falusi nádfedeles kunyhó, hátul hegyek egészen hátul és elől egy gémeskut. Csak ez az egy díszlete volt a Vigadónak. Amint széthúzódott a függöny, a közönség már nevetett és az csak fokozódott, amikor a Szellem jelentkezett a fehér lepedővel és a színfalak mögött megszólalt a Dalárda halotti indulója és annak lassú tempójára marsolt be a színpad közepére. Azután jött a nagy jelenet Hamlettel és a sírásókkal és a Dán Királyfi kezében ott ügyetlenkedett az a papun- dekliből kivágitt lapos koponyaféle. “Ez a Patay”, mondta a gazdászunk. “Figyeljünk!” De hiába figyeltünk, nem hallottuk egy szavát sem, oly harsogóan röhögött az igen tisztelt és nagyérdemű közönség. Amig a színház rendes súgója a lyukban sütkérezett, a színfal oldalán is volt egy súgó. Nyilván a dalárdisták nem bíztak a színházi súgóban. A két súgó most más-mást súgott és evvel úgy összezavarták az amúgy is összazavaro- dásra hajlamos színészeket és műkedvelőket, hogy mindenki azt mondta a szerepéből, ami éppen eszébe jutott. A harmadik felvonás szózatát beleköpte az első felvonásba, és a másodikból egy- egv mondatfoszlányt a harmadikba bökött. De mindez nem számított, mert a zaj nagy volt, ha nem is mindenki nevetett egyszerre, de valahol, itt, vagy ott mindig nevettek.

Csak Shakespeare forgolódott a sírjában.

Lapozzunk ötven oldalt, ide s tova ötven esztendőt !

Elméláztam. Az a szánkóut és az a Hamlet jutott az eszembe. És elgondoltam, hogy csak pár blokknyira van tőlünk a La Cianega Boulevard egy csomó színházzal a környékén és ugyancsak nem messze tőlünk két mozi is van és tudvalévő, hogy itt, Los Angelesben, állandóan örökös tavaszi idő van (azaz majd mindig) és Isten a megmondhatója, hogy mikor voltam utoljára színházban, vagy moziban. Pedig nem kellene szánkón utaznom, mert gyalog elsétálhatnám azt a pár blokkot. De még sétálnom se kellene, egyszerűen nyolc lépést kellene csak tennem a televízióhoz. Azt ’ mondom az asszonynak: “Már tudom, hogy mit veszek az aranylakodalmunkra. Azt a szerkesztvényt. . . az embernek fel se kell kelnie a díványról, csak megnyom egy gombot és televízió rácsap az állomásra. . . Például éppen most az Evans Moritz, a világ legnagyobb Shakespeare színésze játsza a Hamletet és én lusta vagyok odagyalogolni a televíziós masinához. Tizenkét dollár az ára.”

Feleségem erre azt mondta: “Én tizenkét milliót adnék, hogyha elszánkózhatnánk a Haml'etre. Emlékszel? Patavra? Akkor. .

“Én huszonnégy milliót adnék, ha olyan fiatal volnál, mint akkor.”

“Én negvvennvolcat, ha te...” És vállamra hajtotta a fejét és ugv fejezte be a félbeharapot- tat. “De igy is jól van, ahogy van. hála Istennek!"

Két öreg veréb. Én a fáradtabb!

NORODOM SZ1HANUK kambodzsai államfő* hivatalos látogatásra Kínába érkezett. í