Amerikai Magyar Szó, 1962. július-december (11. évfolyam, 27-51. szám)
1962-12-27 / 51. szám
Thursday, December 27, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 13 GEORGE PULLMAN KALANDOS ÉLETE Egy fejezet az amerikai nagytőke történetéből George Martimer Pullman, 27 éves, New 'Son állami születésű, német eredetű technikus 1858- ban rájött, hogy miképpen lehetne kényelmesebbé tenni a vasúti utazást: alvóhelyeket kell elhelyezni a vasúti kocsiban. Mint fiatal ácslegénynek, munkahelyet keresve, sokat kellett utaznia és egészen a Far West, a Távoli Nyugat kapujáig elvetődött. Ebben a korban vett lendületet a USA középső területének a benépesülése. Az Uniót alapitó tizenhárom állam tőkései uj vadász- területet keresve rávetették magukat a vasutépi- tésre és spekulációra. Hosszú vonalak épültek ki, amelyeken napokig zötyöghetett az utazó. Pullman arra gondolt, hogy milyen erősen fellendítené a forgalmat, ha nem csak ültében bóbiskolhatna az utas. Megszerkesztette tehát az első hálókocsit, majd öt év múlva az első étkezőkocsit. Ezek belsejében nagy termet képezett; ez a hálókocsinál ponyvákkal elválasztott fülkékre oszlott, melyekbe egymás felett két-két fekvőhelyet épített be. Az étkezőkocsiban viszont kis asztalok, forgószékekkel voltak elhelyezve’.' Mindezt az tette lehetővé, hogy a kocsit az addig szokásosnál hosz- szabbra, 17—19 méterre tervezte. A rázkódás és zökkenés lecsökkentésére pedig két forgóalvázra szerelt kettős kerékkel látta el a vagont: igy már nyugodtan lehetett benne étkezni vagy aludni. Pullman elképzelése az volt, hogy az uj rendszerű kocsikat bérbeadja a vasúttársaságoknak. Ehhez azonban gyárat kellett volna felszerelnie a kocsik sorozatos gyártására. Saját tőkéje kicsiny volt, pénzes társ után kényszerült tehát nézni. Marshall Fieldet ismerték el abban az időben Chicago leggazdagabb emberének. Field a polgárháborúban kincstári szállításokon szedte meg magát, azután pedig erdővásárlással, vasútépítéssel és telek adás-vétellel spekulált, mégpedig olyan eredménnyel, hogy amikor Pullman hozzáfordult, már több százmillió dollár felett rendelkezett. Field rögtön felismerte a kedvező spekulációs lehetőséget. 8,000 részvényt vett át az 1867-ben megalapított “Pullman Car Company” kibocsátásából, sőt később is ott állt vagyonával a kocsikölcsönző üzlet mögött. A “Luxuskocsi Tröszt”, ahogy a vállalatot általában nevezték, hatalmas profitot hozott a számára. Mert az uj kényelmes kocsikat az összes vonalakon bevezették, úgy hogy a vállalat 1867 és 1894 között 1 millió dolláros alaptőkéjét 36 millió dollárra emelhette, átlag 8—12 százalék osztalékot fizetett és 25 millió dollárt dugott el “tartalék” címén a részvényesek és a kincstár elől. A kocsik magas Használati dijai és a nagyfokú munkáskizsákmányolás Pullmant dollármilliomossá tették. Marshall Field lett a példaképe abban, hogy miképp lehet vesztegetéssel, csalással a közvagyon rovására milliós nyereségekre szert tenni. Vasúti spekulációi közül kiemelkedett a (”re- dit-Mobilcar Company of America panamája. Ezt a társaságot a kongresszus egyik tagja, egy Ames nevű üzletember alapította azzal a céllal, hogy az Union Pacific Railway megépítése ürügyén közpénzeket lophasson el. A vasutat a Vad Nyugat számára kellett volna megépíteni, de a keleti tőkések nem nagy érdeklődést mutattak a megteremtendő uj vonal iránt. Ezért alapította Ames a társaságot úgy, hogy más tőkéseket is bevont a zsírosnak Ígérkező üzletbe, igy Pullmant is. A trükk az volt, hogy cinkosai, igy elsősorban James G. Blaine, a köztársasági párt egyik vezetője és James A. Garfield, az állam későbbi elnöke segítségével államsegélyt panamáz- tak ki, mégpedig jóval többet, mint amennyibe az építkezés került. Amikor a vasút 1873-ban elkészült, az államsegélyként felvett összeg már 94 millió dollárra rúgott. Az építkezés 50 millió dn>- lárt vett igénybe, 44 millió dollárt a “közkereseti társaság” ellopott. A közvélemény nyomására ekkor az állam perelt. A per évekig elhúzódott, végül, 1878-ban a ludasok tisztára mosásával éld véget. Meg kell jegyezni, hogy amikor Pullman társai kibocsátották a markukból a számukra immár értéktelenné vált Pacific vasutat, erre a Wall Street nagy cápája, Jay Gould tette rá a kezét. Az ő figyelmét nem kerülte el, hogy a vasút annak idején nemcsak pénzt kapott az államtól, hanem a vonál két oldalán hatmillió hold földet is, amelynek nagy része még a társaságé volt Gould a földeket telepeseknek adta el és ahol szén rejtőzött a mélységben, bányákat nyitott, súlyos milliókat vágva ekképpen zsebre. Pullmant bosszantotta, hogy ezt az üzletet “kihagyta”, de egyelőre mással volt elfoglalva. Munkásai számára tervezett “mintavárost”. Az egykori katonai erődből várossá fejlődött Chicagótól 20 kilométerre felépítette Pullman City-t, amely később Chicago elővárosa lett. Pullman City kis, a füsttől “brownstoné”, barnakő szint kapott házikókból állt. Az egyhangú téglaházacskák közé azonban szép templomokat emeltetett, könyv tárat is alapított, a tisztességes és takarékos életmódot hirdető könyvek kölcsönzése céljából, valamint egy sportpályát, hogy a lakosság testileg is erősödjön a munkás életre. A tőkésvilág sajtója áradozott az emberbarát nagykapitalista e nemes gesztusa láttán. Holott a ravasz Pullmant egyáltalán nem filantróp meggondolások vezették, hanem sokkal köznapibb számítások. Először is ilyen röghözkötéssel akarta magának biztosítani a munkaerőt, fokozni ennek tőle való függését. Másodszor 18 dollárt vasalt be havonta a kis kunyhók bére fejében. Harmadszor ő szállította a vizet és a gázt — éspedig nem önzetlenül. A gáz egysége neki 33 centjébe került, felszámított érte 2.25 dollárt. A viz egységét 7 centért adta — neki 4 centjébe volt. Te- tetejébe mint hübérur a jobbágyaira, havi fél dollár adót vetett ki minden ablak után a ház lakóira. A munkások valóságos jobbágyai voltak, hiszen Pullmann City lakossága évente 70,000 dollárral volt nála lakbérhátralékban. . . Ilyen és hasonló üzletek gyarapították a nagy Pullman vagyont, mígnem elérkezett az 1893. év és vele a tőkés termelés egyik periodikus válsága, Pullman természetesen leszállította a munkabért — hiszen a profit nem szenvedhet megrövidítést. Pullman egynegyedével szállította le a munkabért — Field tanácsára. Ez azt jelentette, hogy a munkás évi átlag-bére 613 dollárt és 88 centet tett ki, de a tőkések osztaléka nem csökkent — sőt éppen 1893—94-ben emelkedett. A munkások számára végül is önvédelemnek csak a sztrájk fegyvere maradt. 1894. május 11- én tört ki ennek a munkásnemzedéknek a legnagyobb sztrájkja, a munkásszolidaritás egyik leg- ragyogóbb fejezete. A kormány azonnal a tőkések mellé állt és minden sztrájkra buzdító agitátort törvényen kívül helyezett. Ugyanakkor a gyár vezetősége csavargókat, gengsztereket bérelt fel besúgó provokátor szolgálatokra. A legkirívóbb provokáció alkalmával e gazfickók felgyújtottak néhány, a vállalat által szándékosan rendelkezésükre bocsátott ócska vasúti kocsit. Ezzel adva volt az ok a “hatósági beavatkozásra”.. . A hatósági beavatkozást az egész amerikai tőkésosztály követelte. Ugyanis az Eugen Victor Debs által alapított és vezetett vasúti szakszervezet a sztrájkolok segítségére sietett. Debs, az egykori mozdonyvezető, az amerikai munkásmozgalom egyik legnemesebb alakja maga is leutazott Pullman Citybe, hogy szervezze a sztrájkot. A vasúti munkások szolidaritásuk jeléül megtagadták a vonalakon a Pullman-kocsik kezelését. Erre Debst börtönbe vetették, a hatóságok pedig minden tárgyalást elutasítottak. Illinois állam kormányzója, Altgeld — választóira való tekintettel —, megtagadta ugyan a milicia kivezénylését a munkások ellen, azonban Cleveland elnök, a főállamügyészre hallgatva, sző vetségi katonaságot küldött ki. Ez a főállam- ügyész ugyanis korábban a vasúttársaságok jogtanácsosa volt és azzal érvelt, hogy a postaszolgálatot veszélyezteti az Amerikai Vasúti Unió szolidaritás-sztrájkja. Pullman Cityt kétezer főnyi katonaság szállta, meg és a szuronyok fedezete alatt, a vállalat geng szterei, hallatlan erőszakoskodások közt, letörték a sztrájkot. De a nagy harc nem zajlott le hiába. A munkások szervezkedése fokozódott és a Vasúti Unió egyike lett az USA legerősebb szakszervezeteinek. Három évvel a sztrájk után — az évben 65 esztendeje, 1897. október 19-én meghalt Pullman. Nevét Európában csak az általa feltalált vagonokról ismerik, de Amerika történetében komor betűkkel sötétlik Pullman City neve... A. F. A TUDOMÁNY VILÁGÁBÓL ORVOSOK KÍSÉRLETEI ÖNMAGUKON Hippokratész törvénye már ezelőtt kétezer évvel megtiltotta az orvosoknak, hogy a hozzájuk, gyógyulásért forduló betegeken kísérletet végezzenek. A gyógyítást szolgáló kísérletezés azóta is főleg állatkísérletekre korlátozódik, ami nem mindig kielégítő. A német fasiszta orvosok az emberiség több évezredes törvénvét lábbal tiporva a koncentrációs táborok védtelen áldozatain végeztek — többnyire halállal végződő —- kísérletekét. Voltak és vannak orvosok, akik — hogy megbízható eredményre jussanak — saját magukon végeznek kísérletet. Morális szempontból ezt nem lehet elitélni, minthogy az orvos — esetleg sok ezer,, ember életének későbbi megmentése érdekében — a saját életét kockáztatja. A gyógyítás története sok ilyen önfeláldozó orvos nevét örökítette meg, akik közül többen is áldozatul estek kísérletüknek. Az alábbiakban csak néhányról emlékezünk meg. 1892-ben Pettenkofer müncheni orvos olyan folyadékot ivott, amelyben a kolera-baktériumok milliá'-djai nyüzsögtek. A gyomor sósavját szódabikarbónával ellensúlyozta, amivel a megbetegedés veszélyét csak még jobban ^növelte. A következő napokban belei “fellázadtak”, és az orvos kénytelen volt koplalásba kezdeni. Bár a vizsgálatok tömegesen mutattak ki ürülékében kolera- bacilusokat, nem betegedett meg. Tehát látszólag diadalmaskodott Robert Kochhnl «•*°mbeo. oki a kolerában megbetegedettek székletében talált ba- eilusokat okozta a járványért, mig Pettenkofer azon a véleményen volt, hogy a járván vök elterjedésében a talaj összetételének van döntő szerepe. Ma már tudjuk: R. Kochnak volt igaza, s csak a véletlen szerencsének köszönhető, hogy Pettenkofer életben maradt. Utána többször meg ismételték a kísérletet: minden esetben súlyos kolera fejlődött ki. White angol orvos, aki Napóleon egyiptomi hadjárata idején az El Hammed-i pestiskórházban dolgozott, pestisbacilusokat tartalmazó geny- nyet dörzsölt a combján ejtett sebbe. A pestist megkapta és belehalt. " Alois Rosenfeld karintiai orvos is áldozatul esett a pestisnek, amikor önmagát pestisbacilussal fertőzte. Latisev olyan betegségeket vizsgált, amelyeket rovarok visznek át az emberre. A szovjet orvos .kullancsokkal szuratta meg magát, és ezek révén olyan betegséget kapott, amelyet spirocheták okoz tak. Az általa 1934-ben felfedezett spirochetát róla nevezték el. Az angol W. Bacot 1920-ban Varsóban tanulmányozta a kiütéses tífuszhoz hasonló “lengyel- láz”-járványt. Abból indult ki, hogy a betegség, terjesztésében a patkányoknak, illetve a patkányokon élősködő tetveknek nagy szerepük van. Ilyeneket gyűjtött, megszuratta magát velük, és megkapta a lázat, amelyről kiderült, hogy a kiütéses tífusznak egy válfaja, és valóban patkányokon élősködő tetvek terjesztik. Ebből sikerült kigyógyulnia, de 1922-ben, amikor Egyiptomban tanulmányozta a kiütéses' tífuszt, és tengerimalacokkal végzett kísérleteket, véletlenül megfertőzte magát, és betegségébe belehalt. (Ebből az is kiderült, hogy a lengyel láz nem ad immunitást a kiütésestifusszal szemben.) A múlt században a cseh Purkine több gyógy- szerkisérletet végzett önmagán, amelyek révén számos farmakologjai (gyógyszertani) probléma tisztázódott. Brown-Séquard francia orvos 1898-ban beszámolt arról a kísérletéről, amellyel kimutatta, hogy az ivarmirigyek olyan anyagokat tartalmaznak, amelyeknek hiánya az öregedés jelenségeit okozza. Békaheréből kivonatot készített, és azt injekció formájában a combjába juttatta. Az injekciók,hatására egy ideig “megfiatalodott”. Kísérlete hatalmas feltűnést keltett —T ez volt a modern hormonterápia “őse”. Frossmann német orvos a szivkatétert próbálta ki önmagán. Megnyitotta könyökvénáját, és azon keresztül vékony gumicsövet tolt fel lassan a szívhez, A röntgenfelvétel kimutatta, hogy a katéter elért a szívhez. Bár a kísérletet 1929-ben még felesleges könnyelműségnek tekintették, e vizsgálati módszer a szívsebészetben rendkívül fontossá vált —- és Frossmann 1957-ben Nobel- dijat; kapott érte. Z. I. ZSURBICKIJ professzor, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája növényélettani intézeté nek dsttály Vezető je minap a Kertészeti és' Szőlészeti Főiskolán előadást tartott a, növényfiziológiai kutatások néhány problémájáról.
