Amerikai Magyar Szó, 1962. július-december (11. évfolyam, 27-51. szám)
1962-07-19 / 28. (29.) szám
r AMERIKAI MAGYAR SZÓ HUNGARIAN WORD Thursday, July 5, 19(12. IQ ItAJudbonruxJUf os technika KŐKORSZAKBELI ÉLET UJ-GUINEÁBAN ; (CSENDES ÓCEÁN) Uj-Guinea Grönland után Földünk legnagyobb szigete, ahol még ma is vannak feltáratlan területek. A sziget lakói általában magasak, és a polinéziaiakhoz hasonlítanak. A hegyvidékiek azonban kis növésüek, alig nagyobbak mint az afrikai pigmeusok (átlagos magasságuk 130cm.) Vannak sötét bőrű, mongol tipusu és sémita jellegű törzsek. A keleti részen a lakosság zöme negroid. Ennek megfelelően a nyelv sem egységes, sőt, mintegy 600 féle tájszólást vélnek megkülönböztetni. Ez megint csak neheziti a kapcsolatok felvételét. Egyelőre még nem tisztázták a tudósok, hogy miként került erre az aránylag kis területre oly sok különböző faji jelleget viselő törzs. Az azonban nem kétséges, hogy az őslakók az alacsony termetű hegyvidéki népek voltak. Nemrég expedíciót vezettek a Wangi-völgybe, amelynek lakói kőkorszakbeli színvonalon élnek. A törzs körülhatárolta a földterületét, ezen belül azonban felosztotta azt közös és családi földekre. Tőrzsfőt itt nem ismernek, a “befolyásos” emberek tanácsa” tölti be ezt a szerepet. Néhány európai jelenléte csak annyiban változtatta meg életmódjukat, hogy a fehérek szokásait “beépítik” a sajátjukéba. Ily módon a keresztény vallási rítusok némely elemét is beolvasztották. A wangi család élete pontosan szabályozott. Hajnalban van a napi két főétkezés egyike, azután az asszonyok kimennek a mezőre. A férfiak kevesebbet dolgoznak, mint az.asszonyok. Munkaeszközeik, kunyhóik a legkezdetlegesebbek. Legfontosabb élelmiszerük az édesburgonya, a banán és az ananász. Húst aránylag ritkán fogyasztanak. A husdarabokat banánlevelekbe csavarva földbe vájt gödörbe helyezett, napon forrósitott köveken sütik meg. A Wangi-völgyiek úgy vélik: földjeik termékenysége a szellemeknek felajánlott áldozatoktól függ. Éppen ezért hangos szóval hivják fel a szellemeket, hogy segítsék elő a gazdag termést. Az asszonyoknak kettős értéke van: mint munkaerőnek és mint anyának. Ára két-három sertés, néhány disztoll, gyöngy stb. A nőt ugyanis vásárolják. A mennyasszonyt a vőlegény apja veszi meg, és annyit fizet érte, amennyit a leány apja fizetett egykor feleségéért. Az olyan apa, akinek nics lánya, elszegényedik, mert nem kapja vissza a házasságba fektetett javakat. A lányok tollal, gyönggyel, festékkel diszitik magukat, de ha már “elkeltek”, szürke verébként élnek tovább. A sertést szent állatnak tekintik, s annyira becsülik, hogy az aszonyok a malacot a saját tejükkel táplálják. Egy-egy uj-guineai férfi gazdagságát asszonyainak, sertéseinek és gyöngyeinek számából állapítják meg. Az asszonyok jól megférnek egymással: szerelemről szó sincs, féltékenység számba sem jöhet, sőt: minél többen vannak, annál elégedettebbek, hiszen annál kevesebb munka jut egyre. A halottkultusz ott is divik. A lélek halhatatlanságában hisznek, szerintük születéskor a szellem beköltözik a testbe, a halál alkalmával onnan eltávozik, egy kis ideig még kóborol, majd csatlakozik a temetőben levő többi halhatatlan lélekhez. A holtak szellemeinek igénye hasonló az élőkéhöz: a leölt sertések “leikével” táplálkoznak. Ha a családot gyász, baj éri, “médium” segítségével állapítják meg: melyik volt az a haragos szellem, “aki” a csapást rájuk hozta. Ezt azután áldozatokkal kell kiengesztelni. Az áldozat egy leölt sertés “lelke”. A sertés “lelkét” a szellemek, a sertés testét pedig a családtagok költik el, abban a felemelő tudatban, hogy a bajt okozó szellem megenyhült, és a pecsenye evése közben természetfölötti erőkkel kerülnek kapcsolatba. A Só MINT ÉPÍTŐANYAG A négyezer négyzetkilométernyi Kuku-Nor sóstó Közép-Kinában, egy 3200 m. magas fennsíkon fekszik, hossza kb. 105 km. Vizének sótartalma olyannyira nagy, hogy a környék lakói a viz elpárologtatásával sótéglákat készítenek. Ezekből hangárt, raktárai, sőt gyárat is építenek. A tó másik sajátossága, hogy két partját valóságos “sóhid” köti össze. A “hid” -— amely inkább töltésnek nevezhető — 32 km hosszú, 8— 10 m. széles, és a Tibet felé vezető nagy ut mentén húzódik. Oly módon létesült, hogy több éven át a tó kiszáradt részének csíkját ismételten só- oldattal “öntözték”. A viz elpárolgása után vékony sófelület maradt a töltésen. Amikor ez a 60 centiméteres vastagságot elérte, a “hid” üzemképessé vált. Tartósságát bizonyltja, hogy évek óta közlekednek rajta tehergépkocsik súlyos terhekkel minden baleset nélkül. A DELFIN tájékozódó képessége A kaliforniai egyetem zoológusai nemrégiben kisérletsorozat keretében azt tanulmányozták, hogy miként tájékozódik a delfin. Azt már korábban megállapították, hogy ez hanghullámok segítségével történik. A kísérletek során egy fiatal állat szemére lágy műanyag lapokat helyeztek; az ily módon átmenetileg “megvakitott” állat mégis minden esetben elkerülte a viz alatt akadályként elhelyezett rudakat, és a vízbe szórt kis haldarabkákat azonnal megtalálta. Ezeket megkülönböztette a megtévesztésére szánt hasonló méretű, nem ehető, vízzel töltött műanyag tokoktól. A haldarabok sokszor néhány centiméternyire megközelitették a viz alatt elhelyezett rudakat, a “vak” delfin mégis ezek érintése nélkül elkapta az eledelt. Kiderült, hogy a tengeri emlős a viz alatt rövid hangimpulzusokat bocsát ki. Amikor a táplálék közeiéibe ér, e hangimpulzusok száma 180—200 másodpercenként. De amikor a zsákmányt megragadta, a hangkibocsátás hirtelen megszakad. A delfin tehát hasonlóképpen tájékozódik, mint a denevér. Környezetének felismerésére a delfin hanghul- lámnyalábot használ; e hanghullámok a fejéből indulnak ki, és szájának szintjével egy magasságban haladnak előre. Ezt bizonyonyitja az is, hogy a szájával egy vonalban vagy fölötte levő haldarabkákat azonnal felismerte és elkapta, a száj- nyilása alá kerülőket azonban gyakran eltévesztette. A hangnyaláb kiindulási pontjának pontos megállapítására hangszigetelő “sapkát" húztak a delfin fejére. Ezt azonban minden alkalommal lerázta magáról, és gyakran a szájában vitte vissza a kutatókhoz. Az a tény, hogy a szemét leragasztó műanyag hártyától nem igyekezett olyan nagymértékben megszabadulni, mint a hangszigetelő sapkától, arra utal, hogy a hangforrással történő tájékozódás a delfin számára életfontosságú. A Naprendszer keletkezésének uj elmélete Harold ('. Urey, az 1939. évi kémiai Nobel-dij nyertese uj elméletet dolgozott ki naprendszerünk keletkezéséről. Szerinte is a kiindulás, mint eddig feltételezték, egy hatalmas ködfolt volt, majd abból — és ez az eredeti az uj teóriában — a naprendszer a következőképpen alakult ki. Körülbelül 4500 millió évvel ezelőtt a ködfolt — amely mintegy 500 millió évvel korábban egy szupernóva robbanásából keletkezett — számtalan félig szilárd részre kezdett szétbomlani, és ezek mindegyike megközelítőleg akkora volt, mint a Hold. Hátramaradt egy hatalmas gázhalmaz és ebből keletkezett a Nap, Urey szerint a Hold kb. 100 millió évvel azelőtt jött létre, mielőtt a Föld végleges alakját fölvette. Végül is a Hold a Föld vonzókörébe került. Urey úgy véli, hogy aFöld 80 (egész vagy töredékes) holdból alakult. A naprendszer keletkezésének előző elméletei szerint a bolygók gázok lehűléséből vagy kompressziójából, avagy viszonylag kis anyagtöredékekből keletkeztek. BRONZRÁK egy műemléken Velence jellegzetes látványa a Szent Márk bazilika homlokzatán álló négy bronzló. E szobrokon az utóbbi időben repedések és elváltozások mutatkoztak. Éppen ezért leemelték őket talapzatukról ahová mintegy nyolcszáz évvel ezelőtt kerültek. Kiderült, hogy e műalkotásokat valószínűleg oxidáció folytán keletkezett bronz-“rák” pusztítja. Ez azt jelenti, hogy a bronzból készüt szobrok anyagában olyan bomlási folyamat megy végbe, amely csak hosszadalmas és meglehetősen költséges elektrolitikus eljárással szüntethető meg. Velence egyik legrégibb és legnevezetesebb műemlékének e négy bronzlónak helye valószínűleg sokáig üresen marad. A bronzlovak az egyik kereszteshadjárat idején még a bizánci császári hippodrom (lovarda), antik kvadrigájának (négyesfogatának) legfőbb ékességei voltak. Velence" urai hadizsákmányként vették birtokukba, minthogy szépségét nyomban felismerték. így kerültek e bronzlovak az akkor már évszázadok óta épülő Szent Márk dóm homlokzatának tetejére. A maga nemében páratlan műemlék mintegy 1600 éves múltra tekinthet vissza. Alkotóinak nevét nem ismerjük. A villámháritó-pör A philadelphiai temetőben Franklin Benjáminnak, a nagy államférfinak és tudósnak, a villámhárító feltalálójának sírján ez olvasható: “Kiragadta a villámot az égből és a kormánypálcát a zsarnok kezéből...” Franklin találmánya, a villámhárító Amerikában rohamosan elterjedt, de nem úgy Európában. Elterjedését itt a vallási babonák és a klérus gátolta. Hogy Európában a villámhárító alkalmazása a babonák dacára mégis tért hóditott. többek között egy fiatal francia ügyvédnek köszönhető. 1783-ban Franklin Párizsba utazott, hogy az angol zsarnokság ellen felkelt hazája részére segítséget szerezzen. A franciák — főként az akkor nagy befolyású Beaumarchais közbenjárására —■ teljesítették kívánságát: hajókat, önkénteseket, fegyvert bocsátottak az amerikaiak rendelkezésére, s a francia nép legjobbjai gyűltek a szabadság zászlaja alá. A mélyen megilletödött Franklin e szavakkal adta át találmányát a francia tudósoknak: “Hálából, a francia népnek!” A franciák körében a villámháritó gyorsan terjedt (nemcsak épületekre, de hajóikra is fölszerelték), a korabeli építészek dicshimnuszokat zeng tek róla. I)e nem úgy a klérus! A papok szószékről hirdették: a villámháritó az ördög találmánya. melynek célja, hogy megzavarja az isteni világrendet. A fanatizált tömeg letépte a villám- háritókat, sőt az is előfordult, hogy azok épitőit bántalmazta. A helyzet Artois megyében volt a legélesebb: ott már bírósági döntvénnyel rendelték el a villámhárítók azonnali leszerelését, mert “az ördög e gonosz praktikája elszikkasztja a termést, s a lelket a pokollal jegyzi el”. Ilyen végzést kapott St. Omarban bizonyos de Vissery is. A természet- tudományokban jártas földbirtokos egy fiatal ar- rasi ügyvédhez fordult tanácsért. És itt adjuk át a szót az akkor 25 esztendős ügyvéd naplójának: “Ezidőtájt már többször szerepeltem, mint védő a biróság előtt. A bírák és kollégáim felfigyeltek rám: tudásomat elismerték, de én türelmetlenül vártam az ügyre, amely végre a nagyközönség előtt is ismertté teszi nevemet. Ekkor jelent meg nálam de Vissery, akinek kastélyáról a babonának behódoló biró leparancsolta a villámhári tót. Megbízott a fellebbezéssel. A felső biróság előtt kifejtettem: vidéki bíróságaink nem állanak a helyzet magaslatán; a birák befolyásolhatók. Rámutattam a helyzet tarthatatlanságára s az idők szellemének megfelelő uj törvényeket sürgettem. Beszédemet nyomtatásban is megjelentettem. A siker óriási volt: tudósok, jogászok, neves politikusok, irók és egy tisztultabb rend után áhitó hazafiak ezrei kerestek fel személyesen és leveleikkel. Ekkor már nemcsak azt tudtam, hogy megnyertem de Vissery pőrét, de azt is, hogy helyes utón járok. A port megnyertem: a St. Omar-i kastélyra 1783. május 31-én visz- szakerült a villámháritó. Jól tudom, és soha nem felejtem el: hogy nevemet, politikai céljaimat Franciaország megismerte, a lángeszű emberbarát találmányának, a villámhárítónak köszönhetem. ..” ' A fiatal és egy csapásra országos hírűvé vált ügyvéd—Maximillien Robespierre (a forradalom alatt szerzett nevén: “a megvesztegethetetlen”) volt, aki nem az égből akarta a villámot elragadni, de Franklinhoz hasonlóan: a zsarnok kezéből a kormánypálcát.” A BUMERÁNG Egy sarki megfigyelő állomás hosszú és igen hideg sarki telet jósolt. Az alapot ehhez a jóslathoz az adta, hogy megfigyelték az eszkimók őszi tevékenységét, midőn hókunyhóik falát még egy hókocka réteggel megerősítették. Egy odavetődött újságíró megkérdezte az eszkimókat, miért ez a falvastagitás, mire az öreg Issugartal eszkimó igen megfontoltan azt felelte: “Láttuk, hogy a megfigyelő állomás túl sok olajat tárol télire!” Ellentmondás: Egy hátralékos előfizető!
