Amerikai Magyar Szó, 1962. július-december (11. évfolyam, 27-51. szám)

1962-10-11 / 40. szám

Thursday, October 11, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZÓ HUNGARIAN WORD 7 A szabad világ” szellemi tápláléka Egy kis pletyka története. A csatorna sajtó lajstroma. Borzalmas hazug­ságok. Arcátlan szemtanuk Irta: GERÉB JÓZSEF A közelmúltban jó néhány héten át valami igen fontos, de azért titokzatos hir tai'totta az amerikai polgári sajtót rendkívül nagy izgatott­ságban. Félreértés elkerülésére mindjárt itt kell megjegyeznünk, hogy manapság “sajtó” alatt nemcsak az újságokat, hanem a rádiót, a televí­ziót és a közönség informálását szolgáló minden­féle más intézményt értjük. Sőt mitöbb, ezen a téren az Egyesült Államokban a televízió (TV) már észrevehetően vezető szerephez jutott. A sajtó különböző ágait a kisebb-nagyobb hír- szolgáltató vállalatok (hírügynökségek) látják el anyaggal, amelyeket ügynökeik gyűjtenek össze, vagy találják ki, ha éppen nem történt semmi fontosabb esemény. A központi irodák “mérlege­lik” a napi anyagot; egyes dolgokat lekicsinyíte­nek, a másikat pedig felduzzasztják, aszerint, amint az érdekeik kívánják. Ezért van az, hogy az egyes eseményekről szóló híranyag csaknem szóról-szóra azonos, akár a la­pokban olvassuk, akár pedig a rádión, vagy a TV-n át halljuk. És ha a hírnek van valamilyen politikai háttere, akkor nemcsak a szöveg, de an­nak bemondási tónusa is csaknem teljesen azo­nos akármelyik rádió vagy TV társulat leadásá­ból is értesülünk arról. A titokzatos hir így aztán megérthetjük, hogy pár héttel ez­előtt a sajtó legkülönbözőbb ágaiban említést kap­tunk, hogy valami igen fontos, de egyben igen tit­kos hire van a sajtónak, amit azonban egyelőre nem hozhatnak nyilvánosságra. A legtöbben azt hittük, hogy valami nagy katonai titokról van szó, vagy valami olyan nagy csalásról, ami ho­mályba fogja borítani még a Billy Sol Estes bot-* rányt is. A nagy titok azonban egyszer mégis csak nyilvánosságra került. Nyilvánosságra ke­rült pedig leginkább azért, mert egyes igen kis cirkulációval bíró újságok — leginkább azok, me­lyeket a “csatorna-sajtó” néven említenek, szin­tén értesültek arról és már hozni kezdték. Erre azután egyszerre az összes nagy lapok, a rádió és a TV is részletes beszámolót adtak a “hírről”, amiről kiderült, hogy valójában csak egy ici-pici kis pletyka volt. Arról volt ugyanis szó, hogy John F. Kennedy a' jelenlegi házasságát megelőzőleg már egyszer nős volt. A pletyka sze­rint elvett egy már előbb' kétszer is elvált asz- szonyt, bizonyos Durie Kerr nevű nőt, akitől azonban nagyon gyorsan el is vált. A pletykának természetesen az adott “nagy ér­téket”, hogy ime, Kennedy, a hithii katolikus, nemcsak képes volt elvenni egy már kétszeresen is elvált asszonyt, hanem már ő is elvált tőle, amit persze titokban tartott, mert ha azt a katolikus szavazók tudták volna, akkor nem szavaztak vol­na rá; igy azonban megválasztották az Egyesült Államok elnökévé. A csatorna-sajtó Megtudtuk a nagy hírből, hogy az egésznek alapját valami fénykép képezte, amely állítólag azt mutatta, hogy a második világháború után John F. Kennedy az említett nőnek kísérője volt egy vendéglőben fogyasztott ebédnél, amit a nő családjához tartozó egyik 82 éves rokon úgy ma­gyarázott, hogy Duriet elvette a Kennedy (angol) nagykövet fia, John. Ezt a pletykát alaposan kiszínezve hozták a gyülölethirdető “Common Sense”, a “Right Bri­gade” (John Birch újság), Robert Welch saját újságja, az “American Opinion”, “The Thunder­bolt”, “The Winrod Letters”, “The Realist” és még számos olyan újságban, amelyek a színes né- pek elleni izgatásból, az antiszemitizmus terjesz­téséből és jelenleg leginkább a kommunista mu­mussal való ijesztgetésből élnek. A legfontosabb, amit ezzel a hírrel kapcsolat­ban ki akarunk hangsúlyozni az a nagyhangú di­csekvés, amivel a nagy hírügynökségek bejelen­tették, hogy milyen nagy erőfeszítést tettek a jelentéktelen pletyka eredetének kikutatására és terjesztőinek leleplezésére. Dicsekedve Írták és hangoztatták, hogy több mint száz riporter kutat­ta. vajon a háborúból hazatért fiatal Kennedy valóban megnősült-e és ugyanolyan gyorsan el is vált-e a feleségétől, mielőtt még szenátorrá vá­lasztották volna ? A borzalmas hazugság Megismétlem, hogy az eddig mondottakban nem magára a jelentéktelen pletykára igyekeztem fel­hívni az olvasók figyelmét, hanem inkább arra a nagy erőfeszítésre, amit a nagy hírügynökségek kifejlettek a naiv kis mende-monda leleplezésére, holott az semmiféle törvényszegéssel, semmiféle becsületsértő ténykedéssel sem vádolta az elnö­köt. A közinformálást szolgáló intézményeink' azonban egészen másképpen viselkednek, mihelyt a csatornasajtó olyan hazugságot talál ki és ter­jeszt, amely segíti a háborús feszültséget, segíti tehát a fegyverkezés nyújtotta nagy profithará- csolást is. Az utóbbi hónapokban a kisebb városok heti­lapjai, amelyek annyira talpnyalói a lokális “su­per” (túlzó) hazafias egyesületeknek, hogy azok kedvéért minden felelősséget sutbadobnak, száza­dunk egyik legborzalmasabb hazugságát terjesz­tik a legszemérmetlenebbül. A legtöbbje vezércikk formában hozza ezt, aminőhöz hasonlót a Hitler ügynökei sem tudtak kitalálni. Ezen hir szerint a már jó pár évvel ezelőtt meghalt William C. Bullitt, aki egyideig orosz nagykövet volt, de ké­sőbb az uj rendszer engesztelhetetlen gyűlölője lett, állítólag egy alkalommal az alábbi informá­ciót kapta Voroshilov szovjet generálistól. Bullitt állítólag arra volt kiváncsi, hogy 1917- ben a győztes bolseviki forradalom miért terjedt olyan gyorsan, mert Leningrad meg Moszkva után Kiev város népe is hamarosan csatlakozott. Hogy az otromba hazugságnak nagyobb hitelt ad­janak az olvasók, párbeszéd formában közük azt. íme annak egyik részlete: “Voroshilov: A legfigyelemreméltóbb dolog volt Kiev város kézrekeritése minden harc nélkül. Bullitt: Hogyan történt az? Voroshilov: Nos, 11,000 cári tiszt volt a város­ban feleségével és gyermekeivel. Miután sokkal nagyobb haderővel rendelkeztek, mint mi, harc­cal a várost nem tudtuk volna bevenni. Elhitet­tük tehát velük, hogy hazaengedjük őket a csa­ládjaikhoz és úgy bánunk velük, mint a saját em­bereinkkel, ha leteszik a fegyvert. Elhitték amit mondtunk és lerakták fegyvereiket. Bullitt: Mi csináltak önök akkor? Voroshilov: Óh, a férfiakat és a fiukat mind agyonlőttük, az asszonyokat meg a leányokat bordélyházba adtuk a katonáink részére. Bullitt: Gondolja, hogy ez tisztességes dolog volt? Voroshilov: Katonáinknak asszonyokra volt szükségük és engem jobban érdekelt a katonáim egészsége, mint azoké az asszonyoké. Különben sem okozott valami nagy különbséget, mert azok az asszonyok három hónap alatt mind meghal­tak.” Bullitt már halott, nem lehet megkérdezni, hogy tagadhatná ezt az undorító hazugságot ; az oroszok hiába mondják, hogy ez is egyike a csa- tornasájtó hazugságainak, nem hisznek nekik. De miért hallgatnak most a felelősségérzettel dicsek­vő amerikai nagy hírügynökségek? Miért nem mozgósítják csak egy tizedét is annak a riporter- gárdánafi, amely a Kennedyről szóló pletykát le­leplezte? A felelet igen egyszerű: Ez a szörnyű hazug­ság segíti a háborús hisztériát, tehát a hazafias sajtónak jó üzletet jelent. Arcátlan tanuk Úgy tartom, hogy ha alkalma nyílik, minden tisztességes embernek kötelessége leleplezni az ilyen felháborító, gonosz hazugságok kitalálóit és terjesztőit. Azért felemlítem itt azt az ocsmány hazugságot is, amit újabban az idemenekült úgy­nevezett ’56-os magyar “szabadságharcosok” ter­jesztenek. Jól tudom, hogy az 56-osok jórészét a kaland­vágy vezette ide. Kielégítvén ezt a vágyat, igen sokan hazamentek, mások elhelyezkedtek az ame­rikai életben és tisztességes munkával keresik meg kenyerüket. Ezek nem szidják szülőhazáju­kat, nem terjesztik a háborús uszítok gálád ha­zugságait, sőt olyanok is akadtak közöttük, akik a szociális eszmék és mozgalmak támogatásával a béke egyre növekvő táborát erősitik. ' Ezekkel szemben azonban vannak közöttük ele­gen olyanok is, akik kijövetelüket azzal igyekez­nek igazolni, hogy a legszemérmetlenebb hazug­ságokat terjesztik szülőhazájukról, a szocialista népköztársaságokról, de különösen az oroszokról. Pár héttel ezelőtt két ilyen ifjú “szabadsághar­cossal” volt alkalmam beszélgetni. Természetesen hamarosan ’56-ra és Magyarországra került a beszéd. — Magyarországon azért van olyan nagy ín­ség — mondotta az egyik ellentmondást nem tűrő határozottsággal —, mert az oroszok elvisznek mindent, kirabolják az országot. Orosz katonák cirkálnak szerte az országban és ők tartják ural­mon a Kádár-kormányt. — -Nézze csak fiatalember — vetettem közbe —, nekem ilyet ne mondjon — hét hétig jártam Magyarországon s mindössze 3 orosz katonát láttam az egyik budapesti áruházban, amint ap­róságokat vásároltak, amikért persze megfizet­tek, mint én, vagy a többi vásárlók. És az a sok száz turista, akik hazajöttek magyarországi lá­togatásáról, mind azt mondja, hogy nem láttak ott orosz katonaságot. — Márpedig tele van velük az ország — erős- ködött tovább a szabadsághős. — És még hozzá milyen oroszok! — kiáltott fel elszörnyülködve. — “Billy”-ből eszik az ételt és a természettudo­mányi múzeumban kiitták az üvegekből az álla­tokra öntött prezerváló alkoholt. — Hopp! — kiáltottam közbe —, ezt maga csak hallotta, ugy-e? — Dehogyis csak hallottam, a saját szemeim­mel láttam —, esküdözott a szabadsághős. Úgy három hét múltán pontosan igy mondotta nekem ezt egy másik szabadságharcos is. Mikor megkérdeztem, hogy ugy-e csak hallotta ezt az, is esküdözni kezdett, hogy a saját szemeivel látta az orosz katonák ily barbárságát. Erre aztán mindkettőnek ezt mondottam: — Nézze csak öcsém, valamikor én is hittem és tovább adtam azt a mesét, hogy az orosz katonák a “billy”-ből esznek, meg a múzeumban leisszák az- állatokról a prezerváló borszeszt, de nem tet­tem hozzá, hogy a'saját szemeimmel láttam, mert én ezt a mesét fiatal koromban azokról az orosz katonákról hallottam, akiket a cár atyuska 1 Stíl­ben küldött Magyarországba Ferenc Jóska düle- dező trónjának a védelmére. így nem mondhat­tam, hogy saját szemeimmel láttam a dolgot, mert 1849-ben még nem éltem. — Később persze rájöttem, hogy az csak kita­lált mese volt — folytattam tovább. — Ilyen ese­tekben a legyőzött félnek jól esik, ha valamilyen lealázó dolgot tud mondani a győzőről. Most önök több mint száz évvel később felújították ezt az otromba hazugságot és a legszemérmetlenebb ar­cátlansággal teszik hozzá, hogy SAJÁT SZEME­IKKEL LÁTTÁK. Gondolom, lapunk idős olvasói közöt): akad elég olyan, aki mint én, fiatal korában szintén hallot­ta az oroszok ily ócsárlását. Ezek látják csak iga­zán, hogy micsoda arcátlan szemtelenség kell ah­hoz, hogy akadnak emberek, akik a több mint. száz éves meséhez SZEMTANÚNAK JELEN T­KEZNEK. A Saimaa-ssafoma bérbeadása A Szovjetunió bérbeadta Finnországnak 50 év­re a Saimaa-csatorna szovjet szakaszát. Ez a csa­torna a legrövidebb vizi ut a finn Saimaa-tórend- szer és a tenger között, s bérbeadása különösen fontos Finnország faipara szempontjából. A szerződés nemcsak a szovjet—finn baráti kapcsolatok szempontjából fontos, nemzetközi jo­gi jelentősége is igen nagy. A Szovjetunió most először adta bérbe területének egy részét idegen hatalomnak. A nemzetközi jog történetében eddig előforduló bérleti szerződések erős és gyenge ha­talmak között jöttek létre, de ugv, hogy a nagy­hatalom kényszeritette ki azokat a kis országtól. Most viszont egy nagy hatalom adja bérbe terü­letét a szomszédos kis országnak, hogy segítsen rajta. Mint az újságírók megjegyzik, a Saimaa-egvez- ménv újabb ragyogó példával bizonyítja, hogy a Szovjetunió, szilárdan követi a békés együttélés politikáját. ■ ■■■■BBSBSBBBBBBB&HEBBSBBEBBE93HBBEIEBR 3B KRUSCSEV szovjet miniszterelnök személyes meghívást küldött Kennedy elnökhöz, hogy láto­gassa meg a Szovjetuniót. Stewart L. Udall bel­ügyi államtitkár, aki a Szovjetunióban volt láto­gatóban és öt órás tárgyalást folytatott Kruscsev miniszterelnökkel, volt megbízva az üzenet átadá­sával. A meghívás Mrs. Kennedyre is vonatkozik, ezt Kruscsev kifejezetten kiemelte Udall előtt. Washington politikai köreiben szükségesnek tartanak egy Kennedy—Kruscsev találkozót a berlini kérdés megoldására.

Next

/
Thumbnails
Contents