Amerikai Magyar Szó, 1962. július-december (11. évfolyam, 27-51. szám)

1962-10-04 / 39. szám

4

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Thursday, October 4,. 1962

•mmwm'wwm mmm'wwm wrm-m n««i ■■■■wwirrr« ■ ■ ■ ■ ■llinilMn MM 1 ■ ■TniTOI » fii IIUI ranm limil MTIinTi ■WgmjOUEgl

Munkásmozgalom

umM ÍH1 ■ ■ 1 ■ '■"■T IIBHf irTTT”— - - ■ ■ ■ T T - TTTTTTT !■ j ■ ■ iTSfffr'

ÉLES KRITIKA A US SZAKSZERVEZETI VEZETŐK ELLEN

A bányász szakszervezet lapjában megjelent cikk súlyos vádakkal illeti az AFL-CIO jobboldali vezetőit. A külpolitikai küzdelmekbe bonyolódott vezetőség teljesen elhanyagolja az amerikai munkásság problémáinak a

megoldását

A United Mine Workers Journal vezércikkben támadja az AFL—CIO (központi vezetőségét. A lap szerkesztője, Justin McCarthy, rámutat arra ebben a cikkben, hogy a munkásszervezetek vezetőségében túl sok olyan ember ül, akik elfelejtették már, hogy mi is a feladata az általuk vezetett szervezeteknek. Ahelyett, hogy a munkások problémáival foglalkoznának és kiszélesítenék szervezeteiket, a “kommunista falat támadják Berlinben”, és az uj afrikai nemzetekkel kapcsolatos politikai küzdelmekbe sodródnak bele. Ezek a vezérek már nem emlékeznek arra, hogy milyen mélységekből kellett a munkásmozgalomnak magát, a közelmúltban, felverekednie. A modern élet bonyolult problémái teljesen elködösi- tették előttük az utat és félre terelték a gondolataikat a szakszervezetek feladatairól, írja a bányászok újságjának szerkesztője..

A bányászlapban megjelent támadás annál feltűnőbb, mert az' utóbbi három évben nem sokat hallhattunk róluk. Azelőtt, amikor John L. Lewis volt az elnökük, sokat támadták az AFL—CIO politikáját.

"Különösen élesen kritizálja a lap azt a nemtörődömséget, amellyel az AFL—CIO a szervezetien münkások megszervezésének a kérdését kezeli. Az 1930-as évek óta, amikor Lewis az amerikai munkások és munkásnők millióit hozta be a Committee for Industrial Organization ipari szakszéf'vételeibe; nem volt jelentős szétverési kampány. “Elpuhultak a munkásság vezetői?” “Mi lett a CIO szelleméből és lelkesedéséből?” — teszi fel a kérdést Justin McCarthy.

Az AFL—CIO vezetőségén belül is elhangzanak súlyos kritikák a szakszervezeti mozgalommal kapcsolatban. Walter Reuther és sok más olyan vezető, akik korábban a CIO csoportjához tartoztak hasonló szellemű beszédeket és hozzászólásokat mondtak el az Industrial Department legutóbbi konvencióján és az AFL—CIO Miami-i Összejövetelén, a múlt év decemberében.

Az International Brotherhood of Teamsters vezetői szintén kritikusan kezelik az AFL—CIO politikáját, kizárásuk óta.

Egész a legutóbbi időkig, George Meany és jobboldali, társai, azzal rázták le magukról a kritika vádjait, amikor a szemükre hányták hibáikat és mulasztásaikat, hogy ezek a kommunisták nézetei. Hiába ostorozták őket azért, hogy az általuk irány itptt AFL—CIO egyhelyben topog és jóformán semmi tevékenységet nem fejt ki. A válaszuk mindig agresszív vádaskodás volt a szélsőbaloldal ellen.

Ma már nem bújhatnak ki ilyen könnyen a felelősség alól. Az ellenük irányuló kritika hangja olyan erős és olyan sok oldalról érkezik, hogy számításba kel venniük mindenképpen.

A bányászlap támadása külpolitikai kérdésekbe való belebonyolódás kérdésében kidomborítja Méany és társainak magatartását, mert míg ezen a területen, hatalmas ricsajt és lármát csapnak a jobboldali’ politikusok támogatására, elhanyagolják az itthon felszaporodó problémák megoldását.

Az afrikai nemzetekkel kapcsolatos tevékenységük említése is kellemetlen lehet az AFL-.—CIO jobboldali vezéreinek. Meany még: a nyugaLeuró- pai szakszervezeti vezetőikkel is összekülönbözött az afrikai szakszervezetek működésének az ellenőrzése felett. Múlt decemberben hozta nyilvánosságra, hogy az AFL—CIO több mint 3 millió dollárt irányzott elő a hidegháború céljaira, a szakszervezet költségvetésében. Ezt az összeget mind külföldön, legnagyobb részt Afrikában, használták fel. Ugyanakkor a szövetség azon panaszkodott, hogy nincs elég pénze az amerikai szervezetlen munkások szervezésének előmozdítására ß a:meglévői személyzetét is csökkentette.

Senkinek nem lehet kifogása az ellen, hogy az e’maradt afrikai, vagy más világrészben fekvő államokat támogassák. De világosan kiderült az az eseményekből, hogy Meany és a “nemzetköziség” jelszavával agitáló szervezete, nem a munkásság ügyét képviseli ezekben az államokban, hanem elsődlegesen az amerikai tőkésekét, akik a résgi gyarmatositók helyét akarják elfoglalni. Ezek a monopóliumok a szakszervezeteket akarják felhasználni erre a célra.

A bányászok lapja, amikor ezeket a kritikákat hangsúlyozza, leszögezi, hogy az amerikai szak- szervezeteknek vissza keil térniük hagyományos feladataik betöltéséhez:

“Az amerikai munkásmozgalom első számú feladata az amerikai munkások beszervezése az amerikai szakszervezetekbe, amely harcol a bérek és munkafeltételek megjavításáért. Ha úgy érezzük, hogy valóban elértük ezeket a célkitűzéseket, ajkkor időt szakíthatunk arra, hogy meg. magyarázzuk a világnak, hogyan oldja meg a saját problémáját.”

Hetven millió dolgozó van ebben az országban és csak 17 millió a szervezett munkás közöttük. Több mint 5 millió munkás van munka nélkül. Ezek a számok önmagukért beszélnek. A vezetők területi jogokért (jurisdictional rights) harcolnak egymás között, Mit tesznek a legrombolóbb munkásellenes törvények — a Taft-Hartley, a Landrum Griffin, a “Right to Work” — megszüntetéséért? Miért tűrik, hogy a törvényhozó testületekbe a legreakciósabb elemek verjenek gyökeret s a szakszervezetek ellen működjenek? ---teszi fej a kérdéseket a vezércikk. Hogyan szól hatnak bele az AFL—CIO vezérei a külföldi munkásmozgalmak problémáiba és milyen alapon vehetnek részt a világpolitika intézésében addig, amig az amerikai munkásság problémáinak és kérdéseinek a megoldását sem viselik a szivükön ?

Joseph Curran pálfordulása

Az események szemlélőjét nem érte meglepetésszerűen az a fülsiketítő zsivaj, amit a már ismert háborús uszitók keltettek Kubával szemben áz utóbbi hetekben. Szinte névről rá lehet ismerni azokra, akik minden alkalmat megragadnak, hogy a szocializmus elleni rágalmakkal hangulatot keltsenek a Szovjetunió és más szocialista ország ellen. Ezek még mindig remélik, hogy háborút indíthatnak a haladás meggátlására.

De amikor Joseph Curran, a National Maritime Union elnöke is csatlakozott a Kuba ellen ord.itíjzó tálkához, az már okot ad a meglepetésre, különösen azoknak, akik ismerik Curran mtfnkásmoz- galmi múltját. Harcos szervezője voft a hajómunkásoknak, s bár a McCarthy, étek alatt harcos szelleme kissé megkopott, az utóbbi években ismét bátrabban haladódéi vekét nyilvánított. Szak szervezetének tagjaiból álló delegációt vezetett a Szovjetunióba, ahonnan jó benyomásokkal tért vissza. Jelentésében, amit útjáról kiadott, arra sürgette áz arherikai munkásmozgalmat, hogy dolgozzanak' a békéért és tartsanak fenn baráti össteköttetést a szocialista országok szakszervezeteivel. Azóta Curran megint fordult egyet és még Nixont is megelőzte a Kuba-ellenes bojkott ajánlatával.

A N. Y. Times szept. 12-iki száma ismei’tette Curran tervét egy nemzetközi szállítási bojkott megszervezésére. Azt ajánlotta, hogy a Nemzetközi Szabad Szakszervezethez tartozó Nemzetközi Szállító Munkások Szövetsége szervezze meg a bojkottot úgy, hogy a hajókon dolgozó matrózok akármelyik kikötőben elhagyhassák hajójukat, ha az Kubának szállít anyagot.

Mint szakszervezeti vezető, Curran gyakran kerül összeütközésbe munkáltatókkal és szakszervezetellenes magatartásukkal. Most mégis a szak- szervezeti mozgalmat használná fel arra, hogy az imperialisták leggonoszabb céljait kivitelezze, hogy egy olyan ország gazdasági fejlődésének ártalmára legyen, ahol a dolgozó nép vette át a hatalmat, s ahol végre a nép jólétének fejlesztésén dolgoznak. Lehet-e kifogása ez ellen a Curran által vezetett szakszervezet tagjainak, a tengerész munkásoknak? Az tény, hogy sok matróz elvesztette munkáját, amióta az Egyesült Államok megszakította Kubával kereskedelmét. De ennek semmiesetre sem Kuba az oka.

Ahelyett, hogy a háborús hisztériát keltőket segítené,Durrannak csatlakozni kellett volna azokhoz, akik a Kubával való kapcsolat ujrafelvételét ajánlották a kormányunknak. Elvégre nekünk még sincs jogunk beleszólni abba, hogy egy ország népe milyen társadalmi rendszert* követ. A Monroe Doktrínát sem lehet ujjákelteni, miután mi magunk érvénytelenítettük az abban foglalt elveket azzal, hogy beleavatkoztunk más országok belügyeibe és rájuk kényszerttettiik akaratunkat. Amint az egyik csoport kérvényező — köztük Norman Thomas és Emil Mazey az autómunkások szakszervezetétől — a Kennedy elnökhöz intézett nyilatkozatában rámutatott: “A Szovjetunió nem szakította meg összeköttetéseit azokkal az országokkal, amelyeknek az Egyesült Államok katonai és fegyveres támogatást nyújt.” Miért kell nekünk a kubai megsegítésből kifolyólag háborús helyzetet teremteni?

Joseph Currannak ez az ajánlata letörölhetet- len szégyenfolt marad.

Acélmunkások a 32 órás munkahétért

(Folytatás az első oldalról) gyelembe kel) venni, volt a konvenció utasítása.

A 3,000 delegátus behatóan foglalkozott a polgári jogokkal és az elfogadott határozati javaslat minden egyes lokálban egy polgárjogi bizottság felállítását ajánlja. Felhívja a munkáltatók szervezeteit is, hogy foglaljanak állást a polgárjogok kérdésében. Az iskolák deszegregálásához az unió tevékenyen fog hozzájárulni. A szabad választójogot, a bevándorlási törvények enyhítését, a mezőgazdasági munkások jogainak megvédését és a lakások d e s z e g r e g ál á s á t is követelte a rezolució, amely elitélte a kongressusi kivizsgáló bizottságok tevékenységét, az áldozatok jogainak megsértése terén.

McDonald, a szakszervezet elnöke, megnyit ó beszédében csatlakozott azokhoz, akik Kuba ellen uszitanak. Politikai kérdésekben tehát McDonald az imperialisták álláspontjához szegődik. Mialatt Florida népét féltette “a.kubai invázió veszélyétől”, a belföldi kommunizmus fenyegetésére figyelmeztette a delegátusokat. Ha ezzel akarta elijeszteni őket attól,’ hogy ne ellenezzék ajánlatát, hogy a tagokra Havi 5 íMÍáfÖS kfjjöii kivetést rójon a központ pénzállományának növelésére, a rendes 5 dolláros havi tagsági dij mellett, a vörösfalás elvesztette hatását.

McDonald a tagság előzetes tudomása nélkül vetette be a konvención az 5 dolláros megadóztatás kérdését. Hatalmas vihart keltett vele. A delegátusok emlékeztek arra a hatalmas ellenállásra, amit pár évyel ezelőtt a tagsági dij felemelése keltett. Akkór az ellenzék vezetője, Don Rarick, a szavazatok 35 százalékát kapta, amikor McDonald ellep a szakszervezet elnöki állására pályázott. A kivetés kérdésében, a szakszervezet történelmében először, ezen a konvención szigorúan megszámlált szavazást vezettek le, ami az adminisztráció ajánlatának vereségével végződött. Az eredmény 1,532 szavazat ellene, 1,452 mellette.

Az alapszabályban létrehozott változások meg fogják nehezíteni a jövőben, hogy ellenzéki jelölteket állíthassanak fel a jelenlegi vezetőséggel szemben.

Meghalt Rosa Thaelmann

A német nácik által meggyilkolt Ernst Thaelmann kommunista vezető özvegye, Rosa Thaelmann 72 éves korában meghalt Berlinben. Rosa hü harcostársa volt férjének és Hitler mindkettőt letartóztatta, amikor uralomra kerülése után a Kommunista Pártot illegálisnak nyilvánította.

1944-ben azt hiresztelték a németek, hogy Thaelmann a buchenwaldi koncentrációs táborban amerikai bombázók áldozata lett. Később azonban fogolytársai révén kiderült, hogv a német fasiszták ölték meg, amikor az orosz győzelmes seregek közeledtek, nehogy felszabadítsák és a német munkások vezetését folytathassa. Thaelmannt a német munkások kétszer jelölték elnöknek, 1925- ben és 1932-ben.

Rosa is a háború befejeztéig volt koncentrációs táborban, 1959-ben, amikor x ravensbrucki táborban elpusztított 90,000 asszony emlékére a demokratikus német kormány emlékművet állított fel, Rosa Thaelmann mondott emlékbeszédet és elitélte a nyugatnémet militarizmus felépitését, hogy újra háborús politikáját folytathassa.

Rosa Thaelmann tagja volt a német népi parlamentnek.