Amerikai Magyar Szó, 1962. július-december (11. évfolyam, 27-51. szám)

1962-09-20 / 37. szám

Thursday, Sept. 20, 1962

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

BÓDOG ANDRÁS:

Az embertelenség uj korszaka

Nem tehetek róla, ha a hadikutyák története jut eszembe. Mint a lapok annakidején elég sokat foglalkoztak vele, az volt az előzmény, hogy hadseregünk a háború alatt nagy farkaskutyákat nevelt és idomitott hadi célokra és harcra. A kutyákat megtanították az ellenséges járőr vagy őrszem nesztelen megközelítésére, támadásra és arra, hogy vezényszóra torkát kapják el az ellenséges katonának, támadjon és ha kell öljön. Egyszóval valóságos fenevadakká idomították az állatokat. így később, amikor a béke kitört, megkísérelték visszanevelésíiket, de ez nem sikerült egyetlen esetben sem. A vaddá és embergyilkossá nevelt kutyák békére való idomitása nem ment, vadak és gyilkosok maradtak. A vezényszó legcsekélyebb félreértése elég volt, hogy támadjanak irgalom nélkül. Az lett a vége a dolognak, hogy ezeket a hadikutyákat el kellett pusztítani, javíthatatlanok voltak és képtelenek arra, hogy a békevilág békésebb kutyakötelességeit újra meg tanulják.

Ez a háborús nevelés. És ez az, amiről csak addig beszélgetünk, amig kutyáról van szó, nem pedig emberekről. Az emberek feje se egészen olyan hogy fel lehet csavarni, le lehet csavarni, ahogy a pillanat szüksége diktálja. Az állam elkívánná polgáraitól, hogy békés polgár legyen az egyik pillanatban és harcoló katona a másikban. Ez nem mindig megy. Sohasem felejtem el a három 20 év körüli katonagyerek esetét New Yorkban, közvetlenül a háború után. Két nappal a harctérről való megérkezésük után megöltek egy leányt a Central Parkban. A villamosszékben fejezték be életüket. A bűntett szörnyű volt, de talán egy kis megfontolást csak érdemelt volna, hogy a harctérről jöttek, ahol erőszak és emberölés megszokott dolgok voltak és más elbírálás alá estek. Két nap nagyon kevés, hogy a törvénytelenség világából jövet a törvényesség világát megszokja az ember..

Mi a törvényesség világában élünk, de annak a másik világnak a széle környékez bennünket. Gyűlöletre és embertelenségre nevelni keltés sajnos, de ez az iskola virágjában van körülöttünk. A német nevelés is úgy kezdődött, hogy egy kis zsidóverést kell csak megszokni, aztán néhány megöltet ráadásul, végül is emeletes hullahegyekre is vállát vonogatta a jó német polgár.

Mi még csak a kezdetén vagyunk az embertelenségre való idomitásnak, de jó iskolába járunk. Pár hete, hogy a nagy, milliós hetilap, képekben mutatta be, hogy a dél-vietnamiak hogyan kínozzák szerencsétlen foglyaikat az amerikai “tanácsadók” jelenlétében. Nem a jelenlétben volt ott a hiba, hiszen lehet, hogy a tanácsadóknak embertelenségben nem kellett tanácsokat adniok, hanem abban, a jelenlét a békés amerikai polgárt jelenti. Nem arról van szó, hogy a milliós hetilap nem akart képmutatóskodni és eltitkolni a kegyetlenkedéseket. Képmutatóskodik az éppen eleget, ha attól tart, hogy a dolog profitját vagy az olvasó érzékenységét érintheti. Éppen az a kétségbeejtő, hogy az amerikai olvasót máris elég érettnek Ítélte, hogy a nácik bevált iskolájának első osztályába léphet, ahol a “Bevezetés az embertelen gondolkozás és gvíilölettanba” a legfőbb tantárgy. Aztán csak a múlt héten azt a hirt olvastam kisvárosunk újságjában, hogy egv dél-vietnami tiszt azzal tért vissza a portyázásból, hogy szakasza 12 felkelőt megölt. “Az amerikai tanácsadó megkérdezte, hogy mivel tudná megerősíteni jelentését,

ITT AZ ŐSZ MÁR

Nem jött gyorsabban, mint más pillanat, - Mégis meglep az ittléte már.

Még ki sem száradt kalapom, mentém A záportól, mit öntött a Nyár.

Katangos a rét, csörgő az avar,

Szivem körül deres az érzet. Megcsörgetem a bokrot, amibe Rejtve, de hull a kicsi fészek.

A Naptár jelzi és napok száma,

S fák fején a párás takaró,

S holt levelek csörgő muzsikája,

Hogy mint fény, a lét is lobbanó ...

Balga hősként futok még a Télbe, —

A hulló levelek csörgésébe.

Olexo Endre

mire a tiszt szó nélkül egy teherautóhoz vezette, felemelte a ponyvát, amely alatt a leghathatósabb bizonyítékot láthatta az amerikai tanácsadó: 12 levágott emberfejet.” A szörnyűség, ismételnem kell, nemcsak az, hogy ilyesfajta embervadászatokban tettestársak vagyunk, hanem, hogy az ujságtudósitó békés polgárainkat késznek tartotta és joggal arra, hogy ilyen hireket tiltakozás és felháborodás nélkül elolvasson. És az igazság az, hogy az újság sok ezer olvasójától egyetlenegy megjegyzés vagy tiltakozás nem ment a laphoz.

Ha ezek után valaki kérdezi, hogy miként ment végbe a német nácik nevelése holmi véres verekedéstől az emeletes hullahegyekig, hát annak mindenesetre azt lehet mondani, hogy az bizony igy kezdődött valahogy.

Valószínűleg mindenki olvasott arról a floridai szivtépő szerencsétlenségről, amelynek 12—13 ártatlan kisgyerek esett áldozatul nemrégiben a nyár végén. Egy vasárnapi iskola tanítója csónakkirándulásra vitte osztályát, a parttól alig 60—70 lépésre a csónak léket kapott, mire a tanító hirtelen megindította a motorját, hogy sietve partra fussanak. A gép azonban tulgyorsan indult, a csónak felborult, az úszni nem tudó tanitó és a 6—8 éves kisgyerekek, egy kivételével, mind a vízbe vesztek.

Kétségtelenül a rettenetes tragédia okozója a szerencsétlenül járt tanitó volt, ezt nem lehet letagadni. Nagyfokú meggondolatlanság, mondhatni vétkes könnyelműség, ha valaki, aki maga sem tud úszni, a csónakot telepakolja apró gyerekekkel és eszébe se jut, hogy az milyen végzetes cselekedet lehet. Honnan is vette a vasárnapi iskola tanítója ezt az esztelen gondolatot? Milyen keveset tudhatott a vízről, a veszedelemről, a motorkezelésről? Milyen keveset? Semmit. De nekivágott, 12—13 bizakodó gyerekélettel, a bibliatanitó.

Egy mentsége lehet csak. Hagy valami ilyesmit csinált egész életében. A vallás oktatója volt, a biblia történeteit tanította, mint szentirást, az istenről beszélt, angyalokról, a tulvilági életről — olyasmiket tanított, amelyekről semmit sem tudott. Történelem, tudomány, fejlődéstan — mindezekről egyetlen hangot sem mert volna kiejteni a száján, hiszen volt fogalma arról, hogy e tárgyakban tudni kell, szabadúszónak kell lennie,

hogy nekivághasson a tudás tengerének. De a val- lás csodái és meséi; — ebbe a csónakba a legtudatlanabb nem úszó is belepakolhatja a serdiilet- len gyermekfejeket, aztán hajrá, vágjunk neki az élet vizének.

Pontosan ezt követte a vallásoktató azon a szerencsétlen vasárnap délutánon is. Csónakba pakol ta a kis ártatlan gyerekeket és elindította a motort. Csakhogy ezuttatl nem a tudatlanság s vallásos misztériumok taván csónakázott; a viz igazi viz volt, fizikai valóság, nem pedig ősi mese. És a viz elnyelte a jobb sorsra érdemes kis áldozati bárányokat.

•

Ma reggel jött a hir a végletekbe kergetett dr. Soblen haláláról. Egyszer majd a történelem Ítél róla is és arról az irgalomnélküli hajszáról, amely a halálos beteg ember ellen ment. A bíróság elítélte, Izrael elkergette, Anglia deportálta. Csak hasonlítsuk össze mindezt Olaszországgal, amely immár a második francia összeesküvő vezért, az algériai sokezer terrorgyilkosság egyik vezérét, ezúttal Bidault-ot kiutasította, de megengedte neki, hogy oda menjen, ahová akar. Holott Olaszország és Franciaország viszonya a legközvetlenebb és kiadattási szerződés van a két ország között.

Persze nagy a különbség. Az algériai francia terroristák kíméletlen gyilkosok voltak, de jobboldaliak. Dr. Soblen egy baloldalisággal vádolt beteg öreg ember volt, akit évtizedek után tettek felelőssé azért, amit tett, ha tett, egy elmebeteg ember vallomása nyomán. Érthető, hogy halálba kellett mennie, amig a jobboldali gyilkosok vezérei szabadon mehettek Spanyolországba hasonszőrű barátaik társaságában.

ŐSZI KÖDBEN

Lábam alatt lucsok az ég könnye,

Benne poshad a fák nyári zöldje, Ködpokrccban gubbasztnak a házak, — Szomorú Ősz, a dal is bu, bánat.

Sötéten gomolyog a gyár füstje,

S belemerül az ólmos felhőkbe;

Gyászba rokkant szive az embernek — Nem gyűlölnek, tán nem is szeretnek.

Tenger felől szállnak a sirályok,

Iszapos part lesz most a tanyájok, — Ott iajjongnak őszben és a télben, — Ködben, hóban, mint ki él szegényen.

Olexo Endre

gálatot és deportálást követelt volna ellene. így csupán gyomorfekélye mélyült el esetleg.

Egyebütt cikkében Underwood hangsúlyozza, hogy Budapesten több a turista, mint bármely más kelet-európai fővárosban, hogy Budapest igen kellemes város, a Kádár-kormány szerfölött megkönnyíti a beutazást külföldi látogatók számára, jöhetnek, mehetnek a látogatók, vámvizsgálat alig van. A főváros utcáin már nagy az autóforgalom. Az országban jelenleg 20,000 személyautó van, amely jelenleg évi tízezerrel emelkedik.

Rámutat arra, hogy a hotelekben nemcsak külföldi vendégek tartózkodnak, mint azelőtt, hanem magyarok is:

“Most épannyi magyart lehet látni még a legdrágább szállodákban is, mint külföldit”, részletezi Mr. Underwood.

Persze azért Underwood ur is tudja — akárcsak dr. Kiár —, hogy melyik oldalán van a kenyere megvajazva, azért beszámolóját ezzel a. megjegyzéssel zárja:

“A koronázó templomi istentiszteleten egy ősz- haju magyar igy szólt hozzám németül: Á, csók láttád te volna Budapest háború előtte. Á, be vun- derbár volt! Á, most csak szürke bolsi Pescht.”

De ép akkor két csinos fiatal leány ment el előttük. Mire az őszhaju, németül raccsoló nagy hazafi nagyot kacsintott a lányokra (a templomi, hangulat nyilván már elhagyta őkéimét).

“Á, de azért még mindig zehr schön Pescht!”

Ami persze érdekes az interjúban az (és ezt már legalább egy tucat hasonló alkalomnial, észleltem), hogy az amerikai újságírók valahogy mindig nagy előszeretettel idéznek NÉMETÜL, beszélő magyar “hazafiakat”.

Ki tudja ez a németül beszélő “szürke bolsi Pestet” pocskondirozó hazaffy éppenséggel talán dr. Kiár pesti nagybácsija volt.

Figyelő

A MAGYAR SZn ELŐFIZETŐJE,

EGY JOBB VILÁG ÉPÍTŐJE!

‘KÁDÁRÉK PARADICSOMA’

Dr. Kiár Zoltánnak, az “Ember” c. pletykalap jobblétre érdemes szerkesztőjének minden 2—3 héten ki kell érdemelni az előnyöket, melyekben bizonyos hidegháborús körök részesítik. Kiár Zoltán ilyenkor meg-megereszt egy-egy úgynevezett budapesti viccet, vagy tendenciózus híresztelést “Kádárék paradicsomáról”, melyek lényege az, hogy a magyar nép borzalmasan nyomorog és alig győzi várni, hogy dr. Kiár Zoltán és társai fehér lovon bevonuljanak a Váci utcán keresztül a volt tőzsdeépület háromszoros megkerülésével Budapestre.

Persze az olvasónak olyankor hangosan haho- tázni kell, mert dr. Kiár természetesen humornak szánja, amikor “Kádárék paradicsomáról” tesz említést. Kláráknak és a hasonszőrűeknek természetesen humornak számit a magyar nép roppant erőfeszítése életviszonyuk javítására.

Nos, a Magyar Szó sohasem tett célzást az óhazát ismertető cikkeiben, jelentéseiben arra, hogy ott már “paradicsom” volna. őszintén beszámol a fejlődésről, de rámutat a hiányosságokra is.

Ha most mégis “paradicsomról” Írunk magyar- országi vonatkozásban, azt azért tesszük, mert ez a kijelentés Magyarországgal kapcsolatban olyan forrásból jelent meg, amelyet még dr. Kiár Zoltán sem vádolhat meg józanul magyar, vagv éppenséggel kommunistabarátsággal. A New York Times Budapesten tartózkodó tudósítója Paul Underwood szept. 11-én keltezett helyszíni tudósításában pontosan ezt a kijelentést idézi egy ugyancsak Budapesten látogatóban levő Idaho államból származó amerikai farmer szájából: “Mintha csak a paradicsomban volnánk” mondta az atyafi, csoportja többi tagja jelenlétében az amerikai tudósítónak.

Az a szerencséje az idahoi krumpli magyarföldre vetődött termelőjének, hogy Underwood ur nem szerkesztette ki a nevét, mert különben dr. Kiár, a nagy honmentő, máris kongresszusi vizs-