Amerikai Magyar Szó, 1962. július-december (11. évfolyam, 27-51. szám)
1962-07-12 / 27. (28.) szám
Thursday, July 12, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD MEGGAZDAGODÁS INGATLAN VÁSÁRLÁSSAL (Folytatás az első oldalról) de a téglát már szállították egy Ford-gyár felépítéséhez. Nagy jövőt és gyors meggazdagodást helyeztek kilátásba a vevőknek. A vétel óta elmúlt 15 év alatt a bányász soha nem járt New York államban nem tudta mi történt a házhelyekkel, milyen a fejlődés, csak azt tudta, hogy minden évben pontosan elküldte a kiszabott adót. Ennyi idő után nagyon remélte, hogy ha eladásra kerül a sor, a vételárat, az éveken át fizetett adót és a befektetett összeg kamatait meg tudja kapni értük. Közben a bányász gyerekei is felnőttek, égy lány és egy fiú jó eredménnyel végezte az iskolákat és kész volt felső iskolára. A bányász azt gondolta, hogy a házhelyekbe fektetett összeg jól fog jönni a gyerekei iskoláztatásához, mert arra már nem tudott pénzttakaritani. Azért fordult hozzám, hogy átadja a házhelyekről szóló két “deed’-et( öröklevelet), amelyeket nem mert “idegen” kezébe adni és megkérjen: ha egyszer New Yorkba látogatok, az ő költségén menjek el a házhelyek környékére, nézzem meg mi a helyzet és belátásom szerint adjam el a két házhelyet. Ez a beszélgetés október hónapban történt. A karácsony és újév közötti időt valóban New York ban akartam eltölteni és igy szívesen vállaltam, hogy régi ismerősöm kérését teljesítsem. A két öröklevél átvételéről Írást adtam és megígértem, hogy visszajövetelem után értesítem a házhelyek sorsáról New Yorkban a vasúti menetrendről kiderült, hogy hajnali négy órakor indul vonat a házhelyek városába, vagy falujába és délután négykor indul onnan vissza egy vonat. New Yorkba. Nem nagy lelkesedéssel keltem fel hajnali három órakor, hogy dermesztő hidegben nekivágjak a négy órás útnak, de nem volt kiút, ha Ígéretemet ' be akartam váltani. A zötyögő, lassan vánszorgó “kofa-vonat” minden állomáson megállt, a mellékvágányon mindenütt megvárta, hogy a gyorsvonatok elrohanjanak mellette. Pontosan nyolc órakor azért meg- i érkeztünk az állomásra, amelyre a jegvem szólt ■ és leugrottam a vonatról. Az “állomás” nyomorúságos “bakter-ház” volt. A vasúti őrtől megkérdeztem, hogy merre fekszik a város. Ha jól emlékszem, igy kérdeztem: “Which way to town?” Az őr furcsán nézett rám s szó nélkül egv emeletes ház irányába mutatott, amelynek körvonalait a téli ködben éppen csak hogy látni lehetett. Elindultam a jelzett irányban. Amire az emeletes házhoz értem, városi félcipőim átáztak a bokán felül érő hóban. A kocsi- uton mentem, mert — más ut, például járda, nem is volt. Az emeletes épület homlokzatára szegezett “General Store” tábla alatti ajtón beléptem az üzletbe és örömmel közeledtem a vörösre fűtött kályha felé. A kálvha közelében két tipikus amerikai farmer “chekkert” játszott. A harmadik ember, akiről rövidesen kiderült, hogy az üzlet tulajdonosa, kibicelt. Mind a hárman füstöltek a “corn-cob” ni pákból és a nyitott ajtón át elismerésre méltó pontossággal sercintettek a meleget árasztó kályhába. Az üzletbe lépésemet az ajtó feletti kis harang jelezte, de a két farmer és az üzlettulajdonos felém se nézett. Szerényen megálltam, jó reggelt köszöntöttem, amire az üzlettulajdonos dörmö- géssel válaszolt és utánna folytatta a kibicelést. A chekker-játék megszakítás nélkül folyt tovább, a kibicelés nemkülönben. Igyekeztem felmelegedni a négy órás ut után a gyengén fütött vonatban és a séta után bokáig érő hóban. Éhes voltam, álmos voltam, de tudtam, hogy bizonyos céllal jöttem New Yorkból és annak érdekében beszélni szerettem volna valakivel. A leirt helyzetben ez a “valaki” csak az üzlettulajdonos lehetett. Sikerült őt tapintatosan megzavarnom a kibi- celésben és most tőle kérdeztem, hogy “which way to town”? ő is furcsán nézett rám és felelet helyett ő kérdezte: “Which town?” Említem a város nevét, ahol a bányász két házhelye fekszik, amire ezt a választ kaptam: “THIS IS IT!” Hogy ne szaporítsam a szót: A keresett “város” a General Store volt, amely a környékbeli farmerekből élt. Ez volt az egyetlen üzlet a környéken s igy le kellett mondanom arról, hogy kellemes étteremben fogok reggelizni, ami után taxival vitetem magamat a házhelyekhez, hogy az ott épült házakban és gyárakban érdeklődjem a telkek értéke iránt. Azt is láttam, hogy ha enni akarok, ezt a műveletet is AZ üzletben kell elvégeznem és ha felvilágosítást akarok,, azt is csak ott kaphatom AZ üzletben. Étel-ital után érdeklődtem, aminek eredménye egy darab sajt, kenyér és olyan fekete kávé volt, amilyenhez hasonló rosszat újonc korom óta nem ittam. Reggelizés közben elmondtam, hogy mi járatban vagyok; megmutattam a két öröklevelet és a beszédbe belemelegedett üzlettulajdonostól megtudtam a következőket: Emlékezett rá, hogy 15—16 évvel azelőtt városi emberek egy farmer özvegyétől megvettek egy darab földet. Néhány napot eltöltöttek méregetéssel; cövekeket vertek le egymástól szabályos távolságban, aztán hétüléses automobilokon vasárnaponkint embereket hoztak ki és azoknak házhelyeket adtak el. Megkérdeztem, hogy épültek-e házak a területen, vannak-e üzletek ott és üzemben van-e a Ford-gyár, vagy akármilyen más gyár? Informálom elnevette magát. “Ford-gyár? Látom, hogy hallottál a meséről. .. Mielőtt az eladás megkezdődött, két teherautóról téglákat dobáltak le valahol és elhíresztelték, hogy Ford-gyár fog épülni itt a pusztaságban. Ezzel a fogással adták el a házhelyeket olyan árakon, amelyekért a környéken egész farmot vehettek volna.” Láttam, hogy rosszul áll az én bányászom dolga, de azért megkérdeztem: “Ezt a két házhelyet mennyiért tudnám most eladni?” Olyan választ kaptam, hogv maid leestem a székről: “SEMMIÉRT”! De ha venni akarsz, TÍZ DOLLÁRJÁVAL annyit adok el neked, amennyit csak akarsz.’ Tizenöt évi várakozás, reménvkedés után; tizenöt évi kamatveszteség és adófizetés után, ez lett a vége a “nagy jövőnek és gyors meggazdagodásnak”. amit a vevőknek kilátásba helveztek. Még csak tiz óra volt, amire ezt a felvilágosítást megkaptam és az egyetlen vonat, amely New Yorkba visszavisz, délután négykor indult. Pontosan hat órát kellett vonatindulásig eltöltenem ezen az isten-hátamögötti helyen és még örülnöm kellett, hogy tél derekán meghúzódhattam a fütött kályha mellett. A hat óra folyamán talán hat farmer jött az üzletbe. Nem igen vásároltak, inkább posta után érdeklődtek, ami rendszerint egy-egy uisáeból állt. Beszélgettek, checkert játszottak, pipáztak és köpködtek. Akikkel lehetett, beszélgettem, de az üzlettulajdonostól szerzett értesüléseimet nem tudtam bőviteni. Elmúlt, az unalmas hat óra és az esti “kofavonattal” döcögtem vissza New York felé. A következő négy órát részint alvással töltöttem, más részt azon gondolkodtam, hogy mit mondjak a pennsylvaniai magyar bányásznak? Megmondjam az igazat, ami nagy csapás lesz számára? Elhallgassam és ha igen, milyen kifogással adjam visz- sza a két öröklevelet? Néhány nap múlva visszautaztam Pittsburgh- ba és ott is azon törtem a fejemet, hogy mit csináljak, mit mondjak régi ismerősömnek,-aki reménykedve várja a hh*t tőlem. Lehet, hogy gyávaság volt, de egyszerűen nem mertem a rossz hírrel szeme elé kerülni. Végül arra határoztam el magamat, hogy ajánlott borítékban visszaküld- tem az öröklevelet és a kísérő levélben megírtam, hogy New Yorkból erős híilésem miatt nem tudtam elutazni és Ígéretemet beváltani. Erről a bányászról többé soha nem hallottam és nem tudhattam, hogy valami más uton-módon megtudta-e a valóságot. Nem csodálnám, ha rólam alkotott jó véleménye megváltozott volna, de inkább elviseltem azt, mint eléje állni és megmondani, hogy becsapták, elvették keservesen keresett és nehezen megtakarított pénzét és bele kell nyugodnia, hogy nincs pénz gyerekei iskoláztatására, mert elveszett az $1,500. De elment a remélt “kamat” is és az összeg, amelyet adózás fejében éveken át fizetett. Amikor ingatlan spekulációval kapcsolatban ezt a történetet néhányszor elmondtam, a válasz rendszerint az volt, hogy ilyesmi csak tapasztalatlan, tanulatlan emberekkel fordulhat elő. “Okos emberekkel” — mindig akikkel beszéltem — ezt nem lehet megcsinálni. Igaz-e ez a feltevés? Körülbelül 55 év múlt el amióta a pennsylvaniai “tapasztalatlan” bányászt $1,500 ereiéig beugratták két értéktelen házhely megvételébe. Sok minden történt ebben a fél évszázadban. Az automobil már régen nem újdonság. A rádió, TV, Frigidaire, mosógép megszokott házi •5J kellék lett. Repülőgépen több ember utazik, mint vasúton. Már arról is beszélünk, hogy rövidesen a holdba repülünk. A technika fejlődésével az emberek is fejlődtek. De vájjon igaz-e, hogy ma már csak “tapasztalatlan tanulatlan” embereket lehet “palira venni” és kifosztani értéktelen ingatlanok eladásával? Igaz-e hogy a legtöbb ember túl okos, túl tapasztalt ahhoz, hogy beugorjon ügynökök mézes mázos ígéreteinek, vagy újsághirdetések félrevezető leírásainak ? A válasz ezekre a kérdésekre az, hogy — sajnos NEM IGAZ! Barnumnak volt igaza, amikor azt mondta, hogy “A sucker is born every hiinute.” (Minden percben születik egy pali.) (Ne felejtsük el azt se, hogy amilyen arányban “okosodnak az emberek, olyan arányban rafinálódik az ügynökök technikája, igy vegyük figyelembe Madison Ave. szerepét. — Szerk.) A MAGYAR SZÓ 1960, február 18-iki számában ‘Földgáz Californiában’ c. cikk jelent meg, amelynek háttere röviden ez volt. Közép-nyugaton lakó ismerőseink elküldték az Amerikai Magyar Népszava kivágását, amelyben bizonyos sivatagi földeket kínáltak megvételre. Lelkiismeretesen eleget akartunk tenni kérésüknek, hogy nézzünk bele a dologba, azért a hirdetők megbízottjával elmentünk a hirdetett földterületre. A kirándulás eredményeként irtuk az emlitett cikket, amelyben megállapítottuk és bebizonyítottuk, hogy a Népszava hirdetése félrevezető. Ismerőseinket igy megmentettük a határozottan kockázatos befektetéstől és reméltük, hogy mások, — akik olvasták cikkünket — kétszer is meggondolták, mielőtt 995 dollárt fektettek volna sivatagi homokbuckákba. A mi ismerőseink “okos városi emberek”, akiket nem lehet beugratni, mint aféle tapasztalatlan bányászokat. Ennek bizonyítéka, hogy egy év előtt Floridában vettek házhelyet. Az újsághirdetésben ajánlott kitűnő területet nem látták. Ismerősük ott nem volt, aki utánna járt volna a dolognak. De azért megvették LÁTATLANBA, mert “mások is vettek” és nem akartak elmulasztani “jó alkalmat” gyors pénzcsinálásra. Néhány hét előtt ezeknek az okos vevőknek rövid floridai vakáció révén alkalmuk volt saját maguknak belenéznil a dologba. Tapasztalataikat leírták a hozzánk intézett levélben-,-amelynek egy része igy szól: “A telkünk ügye érdekes story.. . Az egész vidék olyan, mintha ‘Gold Rush’ ideje lenne. Kalandvágyé emberek jönnek meggazdagodni, de persze ez nem egyszerű és tovább állnak. A General Development várost AKAR ott felépíteni, amelyhez 40 ezer hold földjük van.. . A mi telkünket nem lehet megközelíteni, talán öt év múlva, de egyelőre dzsungel. A dolog ‘gambling’ — vagy bevállik, vagy nem. Jelenleg 200 dollárral többet kérnek telkenkint, mint amennyit mi fizettünk érte.” E sorokat nem tapasztalatlan, tanulatlan bányász irta, hanem tapasztalt, tanult, okos városi ember. Ami tehát az emberek józan Ítélőképességét illeti, az utolsó évszázad nyomtalanul tűnt el és Barnum ma is megállapíthatná, hogy “minden percben születik egy pali.’ ) Jövő heti cikkünkben szó lesz a los angelesi, magyar hetilap hirdetéséről, amely az olvasót arra buzdítja, hogy “kövesse azon magyarok példáját akik földvásárlás és eladással már meggazdagodtak.” PAUL’S SHELL SERVICE , GAS, OIL, BATTERY, TIRE, AUTO PARTS 1 ’ 19505 Allen Road — Melvindale, Michigan , Telefon: WA 8-9806 — SZŐKE PAL, tulajdonos * % VW»»V» V»»* WV\* WVVW*V»WW\V VVWVVVV V I MAGYAR SZÓ KIADÓHVATALA 5130 East 16th Street Í New York 3, N. Y. Tisztelt Kiadóhivatal! Látom, hogy EBBEN A HÓNAPBAN lejárt J az előfizetésem. Itt mellékelek $.......................-tjj 5 Név: ............... % <Cim: ......................................................... % J * 5Város:..............................................Állam: . ...S CAPE C AN A V KRALTÓL 12 mérföldnyire 7 emeletes lakóházat építenek. A tulajdonos a ráké- talöveg inditópályát használja reklámjának. 'As épület erkélyeiről látható indítást úgy hirdeti, mint “a legnagyobb mutatvány a földön.”
