Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-04 / 1. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, January 4, 1962 <5 Ellenzéki vagy hazaáruló Avagy egy kevés, a “Nemzeti Emigrációnak” nevezett valamiről Immáron tizenhat esztendeje, hogy a “szabad világnak” nevezett kapitalista nyugatot elárasztotta ‘Nemzetnük szine-virága’, a politikai “menekült” magyar emigráns. A második világháború befejezése után igen szépszámú “szine-virága” nem tért vissza, mert otthon bizony felelősségre \ unták volna a háború alatt és előtt elkövetett népellenes bűntettekért. Egy másik igen tetemes számú réteg az elmúlt tizenegy év alatt, negyvenöt és ötvenhat között, szökött az országból nyugatra, ötvenhat szintén szépszámú tömeget hozott ebbe a “szabad keresztény civilizációba”. Igen nehéz lenne megállapítani ennek a ma nyu gáton élő magyar népességnek politikai állásfoglalását, politikai hovatartozását. Nem is ez most itt a lényeg, hanem szeretnék egy olyan kérdést felvetni, amely tulajdonképpen ennek a “Nemzeti Emigrációnak” a politikai alapját szolgáltatja. Magyarországon 1945 után forradalmi változások állottak be az ország politikai és gazdasági életében és vezetésében. Sokan, akik még akkor egészen fiatalok voltunk, tele tüdővel szívtuk magunkba az uj szél által hozott friss ideákat. Magunkba szívtuk és belénk gyökerezett, mert napról-napra láttuk, hogyan valósulnak meg ezek az uj ideálok. Látókörünk kiszélesedett, rájöttünk, hogy bizony a valóság nem úgy van, mint ahogy azt a Horthy-korszak utolsó éveiben az iskolákban nekünk tanították. A? ifjúság igazságos bírálatával összehasonlítottuk a múltat, amely tizennyolc-tizenkilenc évet számlált csak a múlt rendszerben részünkről, azzal az ujjal, ami negyvenöt után kezdte meg kibontakozását. Szívvel lélekkel magunkévá tettük a szocialista tanításokat, mert a gyakorlati élet bebizonyította, hogy azok a tanítások a mi emberibb, jobb életünk alapfeltételei, jövőnk útmutatásai. Az állam semmit nem sajnált tőlünk amit akartunk, minden a miénk volt. Mi voltunk a legféltettebb, a legdrágább kincs, a jövő, az ifjúság. Megértettük, hogy harcos proletár öregjeink értelmiséget, kulturált, minden követelménynek megfelelő szocialista értelmiséget akarnak belőlünk nevelni és nem “nadrágos urakat”. Belőlünk akarták a jövő vezetőit kinevelni, a saját husuk- ból, vérükből. Olyan vezetőket akartak, akiknek bármilyen magasra is ivei a pályájuk, megmaradnak annak az osztálynak a számára, mely felemelte, nevelte, taníttatta őket, minden utat kinyitottak a számukra, hogy kifejthessék alkotóképességüket, életrevalóságukat, tiszta erkölcsübb emberi mivoltukat. A magyar parasztság és munkásosztály soraiból válogattak ki bennünket, mert ez a két réteg volt az, amelynek gyermekei a történelem folyamán bebizonyították népükhöz, hazájukhoz való töretlen hűségüket. A magyar parasztság, majd később a munkásosztály együtt tartotta meg, a történelem legnagyobb viharain át azt, amit úgy hívtunk, hogy “Magvar Nemzet.” Belőlünk nem uj uralkodó osztályt, hanem merőben uj, a hazájához, népéhez hü szocialista értelmiséget neveltek. Nagyon sokan közlünk az ’56-os viharban nyugatra kerültek. Emlékeinkben még homályosan élt valami a Horthy-korszakból, de tekintettel fiatal eveinkre, szinte már úgy tűnt, mintha nem is létezett volna. Amint ebbe a “nagy szabadságba” itt belecsöppentünk, ezek az elhomályosult és elfelejtettnek hitt emlékeink erről a korszakról újraéledtek. A hétköznapok kegyetlen valóságában ráébredtünk, hogy bizony az a korszak él és létezik, csak éppen más nyelven beszélik. Ez még csak súlyosbította helyzetünket. Az idegennyelvii, nyugati “Horthy korszakban megtaláltuk a saját anyanyelvűnket beszélő magyar csatlósokat is,"akik magukat “Nemzeti Emigráció” néven kívánják megdicsőittetni. Kétkedve próbáltunk jóindulattal közeledni hozzájuk és elbeszélgetni ezekkel az “urakkal”, már csak azért is, hogy halljuk az ő véleményüket is azokról a változásokról, amelyek hazánkban az elmúlt tizenegy esztendő alatt végbementek. Legyünk tárgyilagosak és igazságosak, mondottuk, ne (mondják reánk, hogy az abszolút demokrácia hir- (detői “terrorisztikus, véresszáju anarchisták.” Mi, naivak abban a gyermeteg elképzelésben ringattuk magunkat, hogy végeredményben ők i.- csak magyar emberek, a magyar föld kenyerén j lőttek fel s ha semmi másnak, de hazafiui érzésnek kellett bennük maradnia. Sajnos, kegyetlenül csalódtunk “honfitársainkban.” Egy beszélgetés alkalmával felhoztam labdarugó válogatottunk 6:3-as londoni győzelmét és kérdeztem, mit szóltak ehhez, hogy érezték magukat? Legnagyobb megrökönyödésemre azt válaszolta a volt m. kir. tüzérezredes ur, hogy “ugyan kérem, azok kommunisták.” Mi abban a hitben bocsátkoztunk szóba velük, hogy a fennálló magyarországi rend politikai, de parlamentáris ellenzékeként élik itt nyugaton hitvány életüket. Volt magyarországi, különböző politikai pártok levitézlett vezérei ezek és talán csak nem értenek egyet a Magyar Kommunista Párt politikájával, amely megszüntette kiváltságukat és egyéb előnyeiket, amiket a nemzet hátrányára élveztek. Politikai programjaikban, a nemzeti kultúra fennmaradását, a magyar nép életének biztonságát, jólétét hirdették, mert ez jól hangzik. A magyar nép választási szavazatain keresztül a szocialista pártnak adta bizalmát. Munkájával, szorgalmával a gyakorlatban is, a mindennapi életben bizonyítékát adja ennek, mert minden erővel azon van, hogy ennek a Pártnak a programját megvalósítsa. Attól a politikai párttól, vagy csoporttól, mely a kellő bizalom hiányában nem kormányoz, úgy a saját tagsága, mint mások is azt várják, hogy az uralmon levő pártot minden időben támogassa, a nemzet érdekében és biztonságának és feleaielke désének érdekében kifejtett tevékenységében. Na, de mi történt itt? Hibásan mi saját magunkból indultunk ki, mert annak ellenére, hogy külfödre kerültünk, szeretjük népünket. Azt gondoltuk, hogy ezek a volt urak is igy gondolkoznak. Itt ma minden tevékenységük arra irányul, hogy a Magyar Népköztársaságnak milyen és mennyi kárt lehetne okozni. Minden igyekezetüket, gondolatukat ez az ördögi megszállottságra valló, rombolási ösztön és törekvés jellemzi. Ezek a “szine-virágok” nemhogy a magyar kormány politikájával nem értenek egyet, de nyugodt lelkiismerettel állithatom, hogy ma mint Magyarország legelszántabb, legvandálabb ellenségei élnek és szervezkednek nyugaton, a szép- hangzású “Nemzeti Emigráció” köpenyege áktt. Lehet, hogy a mi hibánk, hogy nem értjük meg őket, de igyekszünk a “józan magyar paraszti ész” logikája szerint gondolkozni, igy álláspontjukra mentség nincsen. Saját szavaik szerint “nem azonosítható a jelenlegi amgyar kormány a magyar néppel”; tételezzük fel, hogy igazuk van. Tehát csakis a kormány ellen képeznek itt ellentétes álláspontot. De akkor miért van az, hogy az ő szemükben mindenki kommunista, aki odaát van. A különböző időkban, rétegekben Kanadába vagy az U. S.-be vándorolt magyarság közül az ’56-osoknak van a legerősebb rokoni kapcsolatuk hazafelé. Természe tes, hogy a legnagyobb postaforgalmat ez a réteg csinálja. Mindennap az arcunkba vágják, hogy kommunisták vagyunk, mert túl sokat levelezünk haza; kémkedünk, minek kell haza megírni mindent, hogy itt milyen az élet, hogy általában mi van nyugaton. Tehát a dolog úgy néz ki, hogy nemcsak a kormány a kommunista otthon, hanem mindenki. Ahol egy mód és alkalom kínálkozik, felszólalnak, képviselnek és beszélnek olyan 10 millió magyar nevében, akit ők maguk is kommunistának bélyegeznek, akikhez a legkevesebb közük nekik van. Egyetlen józan ember nem kívánja a háborút, de ha ezekkel a “szine-virágokkal” szóba keveredünk, az ötödik szó után már azt halljuk, hogy “Na, talán tavaszra mégis csak kitör a háború. Kérem, ott mindent el kell pusztítani, amit ezek csináltak.” Azt már elfelejtik, hogy '56-ig mi is csak csináltunk valamit, résztvettünk az ország újjáépítésében egy olyan háború után, amit ők okoztak nekünk. Azt elfelejtik, hogy az ujjúnkról a bőr ráfagyott a “Szabadság-hid” vasalkatrészeire újjáépítés közben. Elfelejtik, hogy azt a hidat napi egy tál bablevesen építettük, mert több nem jutott akkor. Ennek következtében nekünk is lesz egy kis beleszólásunk az elpusztításába. Mi sajnos képtelenek vagyunk ésszel felfogni azt az álláspontot, hogy miként lehet abban az országban akármilyen jólét, bármilyen alkotás az minden rossz, eldobni való és megsemmisítendő, mert azt “ezek csinálták.” Legtöbb hivatkozást az “Ezeréves magyar kultúra fenntartása” érdekében cim alatt hallhatunk. Megint csak józan paraszti eszünkre hivatkozva kérdezzük, hogyan lehet egy nép, egy nemzet kultúráját fenntartani, sőt továbbfejleszteni úgy, hogy annyira elszakadunk attól a néptől, mint amennyire ők tették ezt. Ma már ott tartanak, hogy mindent meg kell semmisíteni, ami piros-f eh ér-zöld jelzés alatt lát ott napvilágot. Miféle kultúra megtartása az, amikor nemhogy, a gyermekeik, de ők maguk, egymás között sem beszélnek magyarul, hanem angolul, de úgy, hogy hallására kinyílik a bicska az ember zsebében. A legékesebb bizonyítékát az elmúlt ezer év alatt a “Magyar Nemzet” iránt tanúsított érzelmeiknek most itt ebben a “Nemzeti Emigráció”- nak nevezett “Hazaárulás lncorporated”-ben szolgáltatták. (Elnézést kérek, de ennél megfelelőbbet nem találtam.) Vannak, akik az idők folyamán rájönnek ezekre a dolgokra és a keserű felismerés után undorodva fordulnak el ettől a bandától. Szégyenkezéssel teli sajnálkozással gondolnak vissza arra az időkre, amikor nevüket együtt emlegették ezekkel. Felismerték azt a határt, ahol a politikai ellenvélemény hazaárulásba megy át. Vannak olyen emberek, akik hosszú “emigrációs” múltjuk ellenére ráébrednek, hogy a Nép, a Haza igazi szeretete azt kívánja tőlünk, hogy “ellentétes politikai véleményünknek is úgy adjunk kifejezést, hogy abból minden esetben a magyar nép családi közösségének csakis haszna származzon.” Jóllehet, egyes államférfiak személye nem szimpatikus és azokkal nem kell egyetértenünk minden esetben, de a lényeg: a magyar nép, és szülőföldünk érdekeit minden politikai nézettől függetlenül becsületbeli kötelességünk megvédeni mindenkivel és mindennel szemben. Az egyéni, esetleges ellentétes politikai elképzeléseinket minden esetben alá kell vetni a magyar nép közössége érdekének. Ellenkező esetben a külföld lesz az első. aki ránksüti a hazaárulás bélyegét. Aki nem született magyarnak lelkében, attól nem követelhetjük, hogy velünk érezzen, de ugyanakkor felhívjuk a figyelmét arra, hogy mi megmaradtunk magyarnak külföldön is. Mi készek vagyunk szülőföldünk érdekeinek védelmére még a saját földünkön született, a magyar paraszt kenyerén nevelkedett anyanyelvűnket beszélő ellenségeinkkel szemben is. Befejezésül sok szerencsét és sok sikert kívánok Csorba Mikita István volt parasztpárti képviselőnek hazatérése alkalmából, aki “tizenhárom esztendő múltán, csalódások és tévedések sorozatában döbbent rá, hogy helytelen utón járt.” Torontói IVWVWVWWWWWVWWWVWVWWWVVWVVXVWWNWWWNWWWWWWWWWWWWWV BÉG HINDIfl KAPHATÓ A ’62-ES KMBBMBCT A MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA — 130 East lGth Street, New York 3, N. Y. Megkaptam a naptárt és mellékelek érte $......................-t. — Egyben megrendelem a következők részére: Név: ................................................................Cim: ................................................................. Név: ................................................................Cim: ................................................................. Név:...............................................................Cim: ................................................................. Ezért mellékelek $..........................-t, A beküldő neve:............................................ Cime: ............................................................
