Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-05-03 / 18. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ HUNGARIAN WORD Thursday, May 3, 1962 A preventív háború fenyegetése Egy Nobel-dijas angol tudós rámutatott a “nukleáris fölény” elméletének a közvetlen veszélyére P.M.S. Blackett, Nobel-dijas brit fizikus, “A lefegyverzéshez vezető ut” címen irt cikket a The New Statesman nevű folyóiratba. Blackett egyike a világ vezető atomháborus szakértőinek, aki rengeteg tényt és számadatot gyűjtött össze az Egyesült Államok és a Szovjetunió katonai és stratégiai programjának az alapján. Ezekből a hivatalos statisztikai adatokból nagyon sok következtetést és tanulságot lehet levonni é§ ezért szűk séges megismerkedni velük. A Nobel-dijas tudós bebizonyítja, hogy az Egyesült Államok hadügyminisztériumának legmagasabb rangú tisztviselői szerint az USA nukleáris bombakészlete és a bombákat célbajuttató eszközeinek száma többszörösen nagyobb, mint a USSR-é: az arány esetleg a 30:l-et is elérheti. A számadatok Blackett szerint azt bizonyítják, hogy Roswell Gilpatrick, helyettes hadügyminiszter nem túlzott, amikor a múlt év okt.-ben kijelentette, hogy: “A mi nukleáris szállítóeszközeinknek a teljes száma, a harcászatit és stratégiait is beleértve, tízezrekre rúg... ezért biztosak lehetünk, hogy a szovjet nem fog kiprovokálni egy nagyobb ösz- szeütközést.” Blackett professzor ezért arra a megállapításra jut, hogy még ha “a washingtoni adatok csak hozzávetőlegesen pontosak, annak a lehetősége, hogy a Szovjetunió egy észszerűen kitervezett váratlan nukleáris támadást indítson a Nyugat nukleáris szállítóeszközei ellen, most és a múltban is teljesen elhanyagolható eshetőség volt.” Ez a helyzet két kérdést vet fel: Először is, miért maradtak az oroszok ennyire hátra? És másodszor, miért akartak az amerikaiak ennyire előrejutni? Vizsgáljuk meg a két kérdést sorjában. Egy dolog teljesen világos: az oroszok nem azért maradtak hátra, mert nem voltak képesek lépést tartani. A The Reporter cimii folyóirat ez év február lő-iki számában Stuart Symington szenátor cikke, aki Amerika legjobban értesült törvényhozója katonai kérdésekben, élesen megvilágítja ezt a tárgyat. 1960 előtt még az Egyesült Államok hivatalos körei a szovjet nukleáris fegyvereket szállító kapacitását annak alapján becsülték fel amit az oroszok előállítani képesek interkontinentális rakéták (ICBM), és nehézbombázók terén. Ezek a becslések azon feltételezések alapján készültek, hogy az oroszok természetesen a legnagyobb ütőerőt akarják létrehozni, amit csak el tudnak érni. 1960 elejére ez a módszer megváltozott és a feltételezett számok és adatok, amelyeket ezzel kapcsolatban megállapítottak, már csak azt mutatták, amit a szovjet valóban gyártott vagy gyártani fog (és nem amit gyártani tud) egy adott időben a jövőben. Az a különbség, amit a két módszer alapján kapunk, valóban meglepő. 1959 decemberében, becslések utján megállapították az ICBM-ek számát, amelyek a szovjet rendelkezésére fognak állni 1961 közepére az első módszerek alapján. 1961 szeptemberében, ugyancsak felbecslés alapján állapították meg a ténylegesen rendelkezésére álló távrakéták számát. A második adat az elsőnek mindössze 3.5 százaléka! Vagyis az oroszok csak 3.5 százalékát gyártották annak, amennyit képesek lettek volna előállítani. Azt is ki kell hangsúlyozni, hogy az a hatalmas távrakéta készlet, amelynek előállítását Washington feltételezte a Szovjetunió részéről, többszöröse lett volna annak, mint amit az Egyesült Államok előállítani képes. Ez volt az a hires “missile gap’ (rakéta hiány), amely olyan nagy szerepet játszott a demokraták támadásában az Eisenhower-kormány katonai politikája ellen és amelyet Kennedy teljes egészében ki is használt az 1960-as elnökválasztási kampány során. Most aztán elismerte, hogy a Szovjetunió nem ilyen politikát követett és a missile gap tisztán a képzelet szüleménye volt csak. A valóságban az oroszok csak annyi ICBM-et gyártottak, amennyi szerintük elég arra, hogy elriassza a nyugatot egy általános nukleáris támadás elindításától — mondja Blackett. Ha tehát nem a lehetőség hiánya okozta, hogy az oroszok elmaradtak a távrakéták számának a növelésében, akkor mi volt az ok? A válasz erre persze csak az lehet mindazok részéről akiket még nem kerített hatalmába a hidegháborús paranoia, hogy a Szovjetuniónak esze ágában sem volt és jelenleg sincs megtámadni bárkit is. így az ICBM-ek vagy más fegyverek számának szükségtelen növelése csak azoknak az erőforrásoknak az irracionális elpazarlása lenne, amelyek igen szükségesek az ipar fejlesztésére és más polgári szükségletekre. Térjünk most rá viszont arra a kérdésre, hogy az Egyesült Államok miért akarja ilyen messzire túlszárnyalni a Szovjetuniót nukleáris ütőképességben. A legnyilvánvalóbb magyarázat az, hogy a politikusok elhitték azt, amit a felderítő szolgálat emberei mondtak nekik s annak a benyomásnak alapján cselekedtek, hogy nagy erőfeszítésre van szükség az oroszok elérésére. Ez például magyarázattal szolgálhat arra, hogy Kennedy miért hirdette az 1960-as kampány folyamán az Egyesült Államok állítólagos felkészületlenségét. De milyen magyarázatot adhatunk a választás utáni magatartására vonatkozóan, amikor a felderítő szolgálat már egész mást mond, mint azelőtt és amikor bebizonyosodott, hogy a missile gap teljes hazugságnak bizonyult? Symington szenátor ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy az elnök a kampány alatt tett nyilatkozatai szerint, elrendelte a Polaris tengeralattjáró flotta 50 százalékos növelését az 1964-es év végére, a stratégiai bombázó gépek esetében ugyancsak 50 százalékos és a Minuteman rakétáknál pedig 100 százalékos növelést irt elő. És mindez azután történt, hogy a felderítő szol gálát a szovjet ICBM-ek számát 95 százalékkal kisebbre becsülte, mint korábban! Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok politikájának a magyarázatát máshol kell keresni, mint a szovjet erő hibás felbecsülésében. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban is minden világos lesz, ha megtisztítjuk gondolatainkat a hidegháborús Önkénytelenül is felmerül a kérdés, vajon túlsókat költ Amerika fegyverkezésre? Szó van erről a kongresszusban is, máshol is. Például William Proxmire (Dem., Wis.) szenátor a múlt héten igy nyilatkozott: “A legnagyobb baj manapság kongresszusunkban az, hogy eszünkbe sem jut kérdőre vonni hadi kiadásainkat, bármilyen összegű és bármennyire szükségtelen is az.” Itt közlünk néhány adatot is e témáról. Eisenhower elnök utolsó, 1961-es költségvetésében 45.9 billió dollárt kért “honvédelmi“ célokra. Kennedy elnök 1962 júliusi költségvetésében 52.7 billió dollárt kért, tehát két év alatt 7 billióval emelkedtek a hadikiadások. A U. S. fegyverkezési költségvetése 52.7 billió dollár, amely majdnem felét teszi ki annak, amit az egész világ fegyverkezésre költ. Nemrégen az Egyesült Nemzetek a világ felfegyverzésére költött teljes összeget évi 120 billió dollárra becsülte. Kennedy elnök többször beszélt az USA katonai kiadásainak okairól; legutóbb Stewart Alsop- nak adott interj újában számolt be a Saturday Evening Post hasábjain. Két fontos okot emlit meg az elnök. Az első, hogy ma már a Szovjetuniónak is megvannak a fegyverei, amelyekkel elpusztíthatja az egész világot. Vége a nukleáris monopóliumnak. Ez megváltoztatja a helyzetet és “ez készteti még nagyobb összegek kiadására, hogy újabb és újabb nukleáris fegyvereket gyárthassanak.” Robert S. McNamara, védelmi miniszterünk szerint nukleáris hatalmunk olyan erős, hogy túlélhetne mindennemű szovjet támadást és viszonzásul elpusztíthatná egész Oroszországot s még mindig maradna annyi nukleáris fegyverünk, hogy egy harmadik államtól is biztonságban lehetnénk. “Kennedy elnök ezt igy is óhajtja megtartani”, mondta McNamara. Másodszor Kennedy elnök többizben kijelentette, hogy “más választást óhajt, mint vagy a teljes megadást, vagy a teljes nukleáris háborút.” A hidegháborúban többször beállt válság alatt nem egyszer dicsekedett a nem-nukleáris haderőnk hatalmasságával is. 1962 végére McNamara szerint a U. S. olyan hatalmas lesz, hogy a II. világháború óta először egyidejűleg két nem-nukleáris háborút folytathat, minden mozgósítás nélkül Kennedy “rengeteg szakértőt képeztetett ki gerilla-háborúkra is.” Ezek közül ma többezer aktiv Vietnamban. propaganda ártalmas ködétől. Két tényező jön itt számításba: Először is annak a reménye, hogy esetleg sikerül olyan nukleáris fölényt elérni a Szovjetunióval szemben, hogy megadásra kényszeríthetik őket az Egyesült Államok politikusai, vagy esetleg egy Pearl Harbor szerű nukleáris támadással seprik majd el a Szovjetunió katonai erejét. Ez a tényező mindig szerepét játszott az Egyesült Államok bizonyos politikusainál, mióta ledobták az első atombombát Hirosimára. Számos alkalommal emlegették ezt hires politikusok, igy például Churchill Fultonban (Missouri) tartott hires beszédében, amelyet még 1946 márciusában mondott Truman elnök jelenlétében és élénk helyeslése mellett. Acheson volt külügyminiszter hires mondása a “position of strength” is erre utal, vagy John Foster Dulles elmélete a “súlyos megtorlásról”, amely nem megtorlást jelentett a beszéde összefüggésében, amikor elmondta annak szövegét, hanem nukleáris fegyverek igénybevételének a fenyegetését a kínaiakkal szemben, akikről feltételezték, hogy támogatják Ho Chi Minh partizánjait Vietnamban, ugyanakkor, amikor az Egyesült Államok a dollárok százmillióival támogatta a francia gyarmatositókat és bábkormányukat Saigonban. Mikor világossá vált, hogy a Szovjetuniót nem lehet megfélemlítéssel térdre kényszeríteni, akkor ez a politika általakult preventív (megelőző) háborús elméletté, amelyet bizonyos katonai körök mindig nagy szeretettel dédelgettek. Ma már csaknem mindenki számára világos kell, hogy legyen Washingtonban, hogy a nukleáris zsarolás nem ér semmit. Ebből következik, bár jelenleg még nem sokan látják, hogy a nagyméretű nukleáris fölény kiépítési tervének csak az az egyetlen katonai magyarázata lehet, hogy bizonyos körök azt remélik, egy napon sikerül megnyerniük a preventív háborút. Mindenki biztos lehet abban, hogy ezt a törekvést a Szovjetunió vezetőinél világosabban senki nem látja. (Folytatjuk) Vajon az egyre nagyobb pénzköltés elösegiti-e biztonságunkat? Nem igen hisszük. Tény azonban, hogy bármiképpen is áll a dolog, Washington egyre erősebb nyomás alatt van, hogy több és több pénzt költsön el hadikiadásokra. Proxmire szenátor szerint a hadiipar “pokolian hatásos lobbyt tart fenn úgy a kongresszus, mint a kormány nyomására.” Ezenkívül a “Pentagon is kinevezett egy-egy lobbyistát a kongresszus mindenegyes tagja mellé.” A történelemben még sohasem volt példa egy ilyen mindent átfogó “LOBBY”-operációra. Proxmire szerint a kongresszus teljesen behódol minden követelményüknek. Még a régi fegyvereket is fenntartják, sőt továbbra is készítik, hiába az újabb, gyorsabbtüzü találmányok. Richard Russellel (Dem., Ga.) a szenátus fegyverkezési bizottságának elnökével megegyeznek abban, hogy rengeteg pazarlás történik a hadseregnél. Russel szerint: “Semmi sem sok, amikor az emberek pusztító eszközöket vásárolnak, olyan gyilkoló szerszámokat, amikkel embereket s egész városokat elpusztíthatnak. Itt nem is számolják az elköltött dollárokat, nem úgy, mint amikor rendes lakásokról, közegészségügyekről vagy hasonló dolgokról van szó.” Van egy benfentes, aki úgy vélekedik, hogy veszedelmes ez a helyzet. James H. Douglas Jr., aki Eisenhower kormányában a hadierők parancsnoka és helyettes honvédelmi miniszter volt, úgy véli, hogy “katasztrófára vezet e fegyverkezési verseny. A nukleáris háború veszedelmét leszállíthatnánk, ha kevesebb nukleáris fegyvert gyártanánk. Jobban tennénk, ha tanulmányoznánk minden lehetőséget arra nézve, miképpen lehetne a lefegyverzést keresztülvinni. Minden utat keresnünk kellene arra, hogy sikerüljön a lefegyverzés. Inkább az evvel járó rizikót kutassuk ki, mint a kevésbé veszedelmeset a mai helyzetben.” Douglas kihangsúlyozza, hogy a katonai kiadások fokozását meg kellene szüntetni és visszatérni a kisebb kiadásokhoz. “Ez. sok időt vesz igénybe, nagy elhatározás kell hozzá, de lehetséges. Okos tervezéssel megtehetnénk ezt anélkül, hogy katonai erőnket elveszítsük” — mondta. A baj az, hogy a háborús érdekeltségek nagyhangúnk, érvényt tudnak szerezni akaratuknak, mig a béke hívei, bár többségben vannak, csak most ébredeznek és jó ideig eltarthat, amig békevágyuknak érvényt szerezhetnek. Egyre több fegyvert követelnek és kapnak a hadsereg-szállítók “lobby”-istái
