Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-15 / 11. szám
Thursday, March 15, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD II MIENK A MÁRCIUS Irta: Rónai Mihály András RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS, A Magyar Hírek írójának cikkét — mivel kifejezi a mi érzéseinket is — megfelelőnek találtuk a lapunk e számában való közlésre. M árcius van, március idusa — s a maguk módján nyilván megint megéneklik ezt a disszidenslapok. Márciust ünnepelnek ilyenkor a szocialista Magyarország minden árnyalatú ellenfelei és ellenségei, ellenünk próbálgatják ünnepelni márciust. Akármi legyek, ha nem celebrál márciust a tömjénszagu legitimizmus külföldi orgánuma is. Nincs, nincs a “szabad”, azaz a tőkés, sőt nincs a feudális Magyarország restaurálásának az a külföldi hive, aki ilyenkor újra meg újra ne támasztana velünk szemben március 15-ének nemzeti ünnepe “tárgyában” nyakas, sőt dacos “forradalmi követelést”; nincsen köztük egy sem, aki ilyenkor ne mirajtunk követelné márciust. Azt mondják, hogy mi április negyedikének nemzeti ünnepével “eltöröltük” március idusát. iS nem tudják, hogy akinek 1945. április negyediké nem jelentett egy ezernél többesztendős történelem minden nyűge alól végső és döntő fel- szabadulást, nincs annak joga 1848. március 15-ét még a szájára venni sem. Beszéljünk hát végre erről is. Komolyan és magyarul: ahogy komoly dolgokhoz illik. fcjj záztizennégy évvel '^ezelőtt, 1848. március 15-én Magyarországon forradalmi átalakulás kezd ődött, melynek közvetlen célja a kor reakciós német nagyhatalmától való elszakadás volt és a polgári demokrácia megteremtése, beleértve a köztársasági államformát is, távolabbi céljaiban pedig már a mi századunk legprogresszívebb törekvései felé mutatott. E távolibb céljai részint csak a legradikálisabb forradalmárokat ihlették, mint például a Cabet “ikáriai kommunizmusa” Petőfit és Vasvárit, részint csak a bukás után nyertek elvi fogalmazást s gyakorlati szemléletet, mint például Teleki László nemzetiségi politikája és a Kossuth-féle Duna-konföderációs program. S még közvetlen céljai is alig váltak valóra úgy ahogy: hősi küzdelem után a túlerőben levő reakció máris legázolta a forradalmi, uj hazát. De mert az igazi forradalmi ügyért vívott harc dicsőségét nem a harc eredménye szabja meg, 1848. március 15 a magyar történelem egyik legfényesebb lapjaként örök időkre ünnepünk maradt és marad. Nem az egykori magyar uralkodó osztályoké: azok csak kisajátították, s minél nagyobb fénnyel ünnepelték, annál álnokabb s átlátszóbb volt a kisajátítás ténye s célzata. Egyszerűen arról volt szó, hogy mivel a 67-es kiegyezés formailag polgári demokratikus államot ins- tállált, lényegileg azonban feudális és álliberális, majd tőkés-feudális és fasiszta államalakulatra vezetett, e retrográd uralkodó osztályok szívesen éltek vissza .a forma hamis látszatával, jogtalanul és szentségtörően, de eltökélten és terrorisztiku- san származtatták a polgári demokrácia forradalmi úttörőitől a maguk államát, s az ő emlékükben állhatatosan ünnepelték minden március 15- én — s minél hamisabb pátosszal, annál ádázab- bul — magukat. Március idusát az ő kezükből először a századforduló s a századelő bontakozni kezdő magyar munkásmozgalma próbálta kiragadni az ő külön és méltó márciusi ünnepeivel, majd Ady Endrével szövetségben, forradalmi márciusi manifesztációval a Galilei Kör e század tizes esztendeiben. Bitorló kezekből véglegesen kiragadni 1848 márciusát azonban még 1919 márciusának sem sikerült. Ez csak 1945 áprilisának sikerült: az eszményeiben megfeszített és minden hivatalos ünnepléssel csak újra meg újra megköpdösött 1848. március 15-nek dicsőséges, történelmi feltámasz- tója, szellemének s törvényének betöltője 1945. április 4-e lett. rjUzenhét évvel ezelőtt, 1945. április 4-én Ma- gyarországon forradalmi átalakulás kezdődött, melynek célja a kor reakciós német nagyhatalmától való elszakadás, majd demokratikus átalakulás, népköztársasági állam és szocialista társadalom megteremtése volt: betöltése tehát 1848. március 15 legtávolibb céljainak is — annak is, ami 1848-ban még alaktalan álom sem lehetett. Ismét a haladás élére lendültünk, de annak immár végső céljai felé. E célok azóta részint valóra váltak, részint rajta vagyunk az utón, hogy valóra váltsuk, ami belőlük hátra van. Küzdelembe került ez is, küzdelembe a belső és külső reakció ellen, sőt küzdelembe saját defektusaink, buktatóink ellen is. De mert ma már nincsen túlerőben a reakció: ezúttal nem sikerül legázolnia a forradalmi alapelveken felépült, az ezeréves uraitól megszabadult, az ezer év óta először minden fiának kenyeret s betűt adó uj hazát. Mivel pedig ezernél több esztendőnek legnagyobb eseménye és legnagyobb eredménye kétségkívül ez, 1945. április 4 természetesen legnagyobb napja, évente április 4-ike természetesen legnagyobb ünnepe is annak a népnek, mely e történelmet átélte, túlélte, s minden lehetősége birtokában kezdi élni most. S nem mintha elfeledte volna — de épp mert szivébe zárta, s április 4-én újra meg újra diadalra vívja március idusát. Olaszországban is volt egy március idusa: nemzeti ünnep volt, úgy hívták, hogy Venti Settembre, minden városban, faluban utcát neveztek róla el, szeptember húszadikáról, mely 1870. szeptember 20-ra, a pápai Róma elfoglalására, az egységes olasz állam müvének, a Risorgimento dicső fél századának betetőzésére emlékeztetett. De mert az egységes olasz állam, de mert a Risorgimento müve, de mert Mazzini és Garibaldi testamentumának végrehajtása az Olasz Köztársaság megteremtésével lett még teljesebbé, ma már nem a szivdobbantó szeptember húszadika, hanem a köztársaság 1946-os létrejöttére emlékeztető junius másodika az olasz állam hivatalos nemzeti ünnepe. 1946. junius másodika Itáliában valóban túllépett 1870 szeptember húszadikán: az olasz királyságon az olasz köztársaság. S minél őszintébben ápolta valaki szivében szeptember húszadikának nagyszerű kultuszát, annál több okkal üli meg ma — szep- embernek korántsem “árulójaként” hanem éppen legigazabb s következetes híveként — junius másodika legnagyobb nemzeti ünnepét. S ami Itáliában igy van, szocialista Magyarországon sokszorosan van igy. Március 15 ma is ünnepünk, örök időkre feledhetetlen, drága évfordulónk. A magyar ifjúság országszerte ünnepel, március idusának emlékezetével telnek el az iskolák, a múzeumi megszentelt lépcsőpillért, Petőfi Duna-parti szobrát elbontják az immár nem hazug, az immár valóban márciusi ország földjén szedett virágokból fonott koszorúk. S április negyedikét is csak az ünnepli meg igazán mint legnagyobb nemzeti ünnepét, akinek szivében március tizenötödikének nagyszerű kultusza őszinte s kiolthatatlan életet él: aki április negyedikéig március tizenötödikének legigazabb s következetes híveként jutott. Egyenesen: munkások és galileisták márciusi ünnepeitől. Müvüket betetőztük: örökre csavartuk ki az ő elnyomóik kezéből a márciust. A ki mirajtunk “követeli” ma a márciust, annak szándéka — tudatos vágy öntudatlan szándéka — felől éppúgy nem lehet kétség, mint nem lehetett 1956 őszén. Aki április ellen “követel” márciust: nem márciust akarja valóra váltani az (hisz’ áprilisban tetézve valóra vált), hanem áprilist szeretné “eltörölni” a boldogtalan; mindazt, amiben a márciust betöltő április még márciuson is túlhaladt. Igazi dicsőség az igazi dicsőséget sosem “törli el”; az álnokság azonban, mely igazi dicsőség ellen másik igazi dicsőséget lop kezébe husángnak, azzal a husánggal csak önmagán ejt árulkodó, csúf sebet. Túlontúl ismeri már Magyarország, hogyan és kik “ünnepeltek” ott 1945-ig emberöltőkön át “márciust”: az elejével még csak kongó és öblös márciusi szónoklatoktól 1944 pesti és 1945 kőszegi március idusának marconán hazaffyas német náciparádéjáig ha meredek is, de egyenes volt az ut. Végigjárni pedig ugyanaz az uralkodó osztály járta végig és ugyanannak az uralkodó osztálynak boldogtalan janicsárjai : “függetlenségi” főispán volt esetleg a nyilas főispán papája, > a helybeli polgári kör márciusi szónoka neveltje fed nemegyszer a márciusi •'söröspoharát .nemeit nácikancsókhoz koccintó leventeoktatót. Nem, nem ez a mi márciusunk, miattunk nem kell már a magyar Kliónak március minden idusán pirulnia. S aki mirajtunk “követel” ma, március betöltőin, márciust: ha tudja, ha nem, a ’67 és ’45 közötti hivatalos márciusokat követeli. Ha nem tudja: lelke rajta, majd rájön, s ha nem jön rá, tán még jobb is neki, mert ha ereje konzekvenciáit levonni nincsen, csak meghasonlás várja, a lassú, belső elkárhozás. Ha azonban tudja : akkor csak nyílt rosszhiszeme, hideg politikai spekulációja teszi, hogy éppen március idusához “ragaszkodik”, hogy nem választ őszintén céljaihoz dllő ünnepi évfordulót: a szelidebbje beérheti a 67-es koronázás júniusi évfordulójával is, a vér- mesebbje választhatna egy másik júniust is, a Horthy kormányzóvá “választásának” évfordulóját ajánlanám. Nemcsak blaszfém: gyenge dolog igen, 1944. március 19-et, a náci bevonulás napját ajánlanám. Nemcsak plaszfém: gyenge dolog is ez a március idusához való “ragaszkodás”. Az a francia polgár például, aki hazájával s a haladással szembefordult, 1940 és 1944 között legalább nyíltan tagadta meg polgári forradalmi őseit: gyászüneppé nyilvánította a Bastille megdöntésének julius 14-i ünnepét, “Munka, Család, Haza” szöveggel, noha persze hazudva azzal is, magának uj jelszót kreált — a szent jeligét, a “Szabadság, Egyenlőség, Testvériség”-ét pedig, s julius tizennegyedikét kegyeskedett meghagyni azoknak, kiket valóban meg is illetett: a proletá- riátusnak s a polgárságból annak a résznek, mely hazájához s a haladáshoz hü maradt. Annak a franciának, aki a nemzet igéző mentőjének, szabad és' gyönyörű kis Mariannenak gondolatban bátran szeme közé nézhetett. — Liberté, Liberté chérie! — igy, e mondha- tatlan. e lefordíthatatlan gyengédséggel őt a szan- küloHok Marseillaise-dalában; s mert ahhoz hü marrdt—hát elvenni tőle nem lehet, övé a julius. Az 1945. április negyedikén felszabadult Magyarországon 1848/49 minden mesterlegény- és paraszt-honvédjének unokája, dédunokája, a haza minden dolgozó fia és leánya — először, mió’ a Magyarországnak történelme van — kenyeret, orvosságot és betűt kapott. Március 15-e van: 43 óta csak most, pár éve igazán. Pe'őfi szemébe. Kossuth szemébe gondolatban bátran nézhetünk: miénk a március! CSATADAL Irta: PETŐFI SÁNDOR Trombita harsog, dob pereg, Kész a csatára a sereg. Előre! Süvít a golyó, cseng a kard, Ez lelkesíti a magyart. Előre! Föl a zászlóval magasra, Egész világ hadd láthassa. Előre! Hadd lássák és hadd olvassák, Rajta szent szó van: szabadság. Előre! Aki magyar, aki vitéz, Az ellenséggel szembenéz. Előre! Mingyárt vitéz mihelyt magyar, ö s az Isten egyet akar. Előre! Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat. Előre! Én se leszek rosszabb nála, Berohanok a halálba. Előre! Ha lehull a két kezünk is, Ha mindnyájan ott veszünk is, Előre! Hogyha el kell veszni, nosza, Mi vesszünk el, ne a haza, Előre!
