Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-15 / 11. szám
ni AMERIKAI MAGYAR SZÓ HUNGARIAN WORD Thursday, Maren ii>, lytn: Egy régi harcos üdvözlete Tisztelt Szerkesztőség! Életem kétharmad részét az amerikai magyar munkásmozgalomban töltöttem, sajtónk oldalán, az Előrétől kezdve a Magyar Szóig, egy pár évet pedig Budapesten, szakszervezeti munkában. Az egyetemes munkásmozgalomból is mindig kivettem a részemet, s ott segítettem, ahol arra szükség volt a testvériség és a munkásság érdekében. 1913- végén érkeztem meg a “szabadság” hazájába. Hat hónapig a társadalmi élettől elzártan éltem, mert rokonaim, akik ide kisegítettek, német környezetben és társaságban éltek, s nekik én is csak “Hunky” és “greenhorn” voltam. Amikor már a saját lábamon is meg tudtam állni és nem kényszerültem a rokonok részére fenntartott tiszteletbeli helyre ülni a templomban (amiért ők persze jól megfizettek), már magam rendelkeztem az életemmel. 1914 őszén tagja lettem a Munkás Betegsegélyző Egyesületnek, a Magyar Dalkörnek és a szocialista párt magyar csoportjának. Akkor ismertem meg az amerikai magyar munkásmozgalmat, sajtóját, az Előrét is. Mindig tisztelettel gondolok arra a hajójegyirodai ügynökre, aki felhívta reá a figyelmemet. Tehát majdnem öt évtizede, hogy sajtónk mellett állok és ott leszek mindaddig, amig csak mozogni tudok. Volt idő, 1915—20 között, amikor az Előrét nem szállította a posta és csak csomagokban jutottunk hozzá. Mégis mindig eljutott a lap az olvasókhoz, előfizetőkhöz, mert mindig akadt, aki elvállalta a felelősséget és terhet, hogy a lap ne maradjon a csomagban. Egyik munkástársunk, aki még ma is előfizetője a lapnak és jelenleg Clevelandon él, 12 órai nehéz munka után éjjel hordta széjjel az Előrét az előfizetőknek. Jöttek a Palmer-féle reakciós hetek, hónapok, de sajtónkat nem tudták elnémítani, megfojtani. Bár könyvtárunkat tönkretették és könyveinket elhurcolták a razziázók, de a lapunkat nem a könyvtárban tartottuk, hanem eljuttattuk az olvasók asztalára. Nehéz és veszélyes idők voltak ezek, de az a banda a pokolra került, s lapunk haladt előre a biztos utón. Az első világháború idején a reakciós magyar hazafiak mindenféle kampányokat szerveztek, hogy segítsék a háborús cimborákat, még “pelenkamozgalmat” is rendeztek egy nagygyűlés keretében, a Monongahela Hotelben. A munkások is ott voltak, bár hivatalos meghívót nem kaptak. A gyűlés vezetője látta, hogy osztogatjuk az Előrét és azzal fenyegetőzött, hogy rendőrséggel tisztittatja meg a termet, de mi tovább végeztük felvilágosító munkánkat, sőt szót követeltünk és elértük célunkat: szónokunk, aki jelenleg kaliforniai lakos, a pódiumra került. Erre az egész reakciós társaság kivonult a teremből, s az öntudatos munkásság vezette le és fejezte be a gyűlést. Lapunk pedig ott volt sok kézben s olyanok olvasták, akik azelőtt nem is ismerték. * Jöttek a depressziós idők, az éhezés és megpróbáltatás napjai, a munkanélküli hetek, hónapok, de sajtónk végezte továbbra is a nevelő, felvilágosító munkát. Ott lehetett látni az ingyen élelemért sorban állók kezében, zsebében ,ott volt mindenütt, ahol tanítani, nevelni kellett, a spanyol reakció és fasiszta hordák ellen küzdő Lincoln Brigád magyarszármazásu harcosainak zsebében is. Ez a sajtó ma is harcol a békéért, a népek szabadságáért, a szülőföld és a fogadott haza népei közti barátságért. Ez a lap a demokratikus amerikai magyarság és munkásság lapja, mely hosz- szu, hat évtizedes göröngyös utján megállta a helyét, amiért tisztelet és hódolat jár neki. 60 éves jubileuma alkalmából szívből üdvözlöm. Szánd Ferenc A lapunk tanított és védett Tisztelt Szerkesztőség! Meleg szeretettel üdvözlöm lapunkat és annak egész olvasótáborát, szerkesztőit és fenntartóit, akik hat évtizeden át munkálkodtak. Ez bizony nem volt könnyű feladat. 1914-ben csak úgy olvashattuk lapunkat (akkor az Előrét), hogy másik három magyar lapot is előfizettünk, mert ha a férjemet a bányairodába behivatták a lappal kapcsolatban, mindig hivatkozhatott arra, hogy mi minden magyar lapot olvasunk. No, de meg is érte, mert bennünket megvédett a bányahelyeken akkor járkáló csalóktól. Mi soha egy centet sem vesztettünk, mint sok bányász, akitől kicsalták a keservesen keresett és megtakarított pénzét Hatvan év! Nagy idő az emberéletben. Amikor pár nappal ezelőtt Rosner Sándor levelét kaptam, hogy írjak cikket a Magyar Szó hatvan éves jubileuma alkalmából, csak elgondolkodtam Arany Jánossal, hogy mily feltartóztathatatlanul “hullatja levelét az idők vén fája, terítve hatalmas leplekben alája ...” Hatvan év! Harmadik elemista voltam hatvan évvel ezelőtt a szegedi MÁV internátusbán. S talán épp akkor jutott hozzám az első, csaknem közvetlen üzenet Amerikából. Az alsóvárosi iskolából már rég hazajöttünk és a játékidőnek is vége volt. Az esti tanteremben éppen a csendes (beszélgetés nélküli) tanulás közben tartottuk a negyedórás szünetet, amikor a “felügyelő ur” az aznap érkezett leveleket szétosztotta. Én nem kaptam semmit, de szomszédom és játszópajtásom, Ákosi Gábor, a pályaőr fia, hosszú levelet kapott Amerikából, ott élő rokonaitól. Büszke és izgatott volt a Gabi. Félrehuzódott és féltékenyen takarta olvasás közben a drága kincset, hogy kiváncsi és illetéktelen mások meg ne lássák mi van benne. A szünetnek már régen vége volt, de Gabi még mindig csak a levelet olvasta tanulás helyett, talán már harmadszor is. Végül már nem bírta egyedül. Beszélgetni már nem volt szabad (a felügyelő ur szeme mindent látott), kitépett irkalapra irta hát Ákosi: “Miska, ha nem mondod el másnak, odaadom a levelet olvasd el.” (Vesszők nem szaggatták meg a folytonosságot, erre emlékszem.) Beleegyezést intettem, erre a Gabi átcsusztatta a levelet, amit én az olvasókönyv lapjai közé téve böngésztem, hogy a felügyelő ur ne láthassa, hogy nem tanulok. Csak homályosan emlékszem, hogy a bányavárosok egyikéből jött a levél és hogy a “bácsi” irta, hogy sokat kell ám Amerikában dolgozni. Végül utóiratként irta: “Ide irom az angol számokat egytől tízig és a magyar kiejtésüket is, hogy tudjad, hátha majd te is amerikás leszel.” “Van, tu, thri( ezen nagyon megakadtunk), fór, fájv...” olvastuk és olvastuk később Gáborral, mig néhány más gyerek irigykedve próbálta ellesni a nagy amerikai titkot. Tán a nemzetközi kémrendszerről is itt alkottam gyakorlati alapfogalmakat, mert árgus szemekkel kellett vigyáznunk a levélre. Hol én, hol a Gabi őrizte, gyakran meg titkos hasadékokban dugtuk el, mert furfangosak voltak ám a kémek. Asztalfiókjainkat, éjjel meg a ruhánkat is átkutatták. Mégis legalább egy héti'pr őriztük a titkot. Végül Gabi “eladta” egy darab uszonnakenyérért. A vevő meg ugyanígy másoknak adta el, amig végül az egész osztály fújta, hogy “van, tu, tri, fór, fájv. . .” Bizony régen volt, hatvan évvel ezelőtt. Múlik az idő, de sokan még talán máig is igy ejtjük ki a jó angol nyelvet. Komplikált volt nekünk már akkor Amerika, ahol a jó egy, kettő, hármat igy el tudták ferdíteni. De amikor huszonkét évvel később magam is megláttam a szabadságszobrot, még komplikáltabbá vált a szabadság hazája. Rájöttem, amire a magyar “szabadságharcosok” jó része is rájött, hogy itt sok minden szabad. Szabad erősen dolgozni, ha van munka; ha meg nincs, szabad éhezni. Mindkettőben volt részem. Először ócskavasat és más fémet rakodtam a Christopher Streeten, nem sokkal rá meg — amikor a munka megszűnt — ingyen aludtam a Central Pai-kban, ahol akkoriban a rendőr vigyázott ránk és reggel hatkor a wekker-csöngő helyet gyengéd talpütéssel ébresztett, hogy takarodjunk. Mikor már a “van, tu, tri”-t jobban megtanultam, mérnöki munka is jutott, sőt huszonötben uj rádiócsöveket is terveztem a Battery közelében a (Washington Streeten) e célra berendezett kísérleti laboratóriumban. Jó néhányszor oda-visz- sza megjártam az óceánt. Végül, csaknem 25 évre első amerikai honfoglalásom után, Kaliforniába kerültem hangszinpadot tervezni a filmeseknek, majd meg matematikát, fizikát és mérnöki azzal, hogy eladtak neki értéktelen telkeket, részvényeket. Nem utolsó helyen állt ebben Hinder Márton, aki ezreket szedett össze a bányászoktól, azután félreállt, hogy torokrákja van. Csak a mi lapunk nézett bele a torkába és megírta, hogy nincs rákja, ami igaz is volt, mert nemsokára palotát vett Pittsburghban és ha jól tudom, ma is él. (Nemrégen halt meg. — Szerk.) Üdvözlöm lapunk egész jubiláló táborát. Egy volt bányászasszony, Florida tantárgyakat tanítani az egyetemen és a felnőttek esti iskolájában. írtam is közben, bár nem vagyok iró és az irás nem megy könnyen. Főleg technikai cikkeket, meg a humanizmusról; de könyvet is a tudományos kutatás módszereiről meg filozófiáról. A Magyar Szónak (és Magyar Jövőnek) is Írtam néha, a relativitásról, humanizmusról, nemzetközi békéről és egyéb hasonló olyan dolgokról, amikre nem sokat adnak azok, akik nálamnál sokkal jobban tudják, hogyan kell exisztenciát teremteni és jól megfogni a dollárt. De bármily jól fogják is meg, nagy a panasz, hogy a dollár ma már nem az, “aki volt.” Nagyon lecsúszott és már csaknem egy nívóra süllyedt velünk, akik nem jól fogtuk meg. De a “jól-megfogókat” ez mégsem nagyon zavarja. Az egész csak könyvelés dolga nekik: nagyobb számokat kell Írni, de mi a különbség, amig van haditermelés és hadi-haszon. És ugylátszik, hogy ezekben “emelkedő” az irányzat. Újabb és nagyobb bombákat, repülőgépeket és “missil”-eket gyártanak “a béke védelmében” és nem látják, hogy mindezzel az emberiség esetleges likvidálását készítik elő. Újabban meg óvásra alig alkalmas vagy teljesen alkalmatlan óvóhelyek épitését is proponálják, mert hát pénz van benne. Legtöbbjük tudja, hogy mit csinál, de hát a profitot nem lehet megállítani; “az özönvíz utánam!” — gondolják XIV. Lajossal; mások meg nem is gondolkoznak. Minek? Néhá- nyunkat meg, akik még mindig elég “naivok” vagyunk, hogy az emberiségért és a béke érdekében dolgoztunk, kicsinylően lenéznek (“szegények nem tudják, hogy nem lehet az ár ellen úszni” — mondják). A Magyar Szó és munkatársai is ebbe a “naiv” csoportba tartoznak: nem-tudják a dollárt “jól megfogni” és az egész emberiség békés együttműködése és együttes előrehaladása érdekében dolgoznak. S mint mindannyian kik békés tudományért és anyagi meg szellemi világjólétért vetjük latba azon keveset, amit magunkból adni tudunk, a Magyar Szó is az egész emberiség jólétének létrehozásáért fáradozik, mert munka,társai és szerkesztői jól tudják, hogy csakis globális kooperáció mentheti meg az embert az elpusztulástól. Szeretettel köszöntőm ezért a Magyar Szót 60 éves jubileuma alkalmából és szeretném, ha megfeszített munkám több időt hagyna az Írásra. A “van, tru, tri” hazájában azonban nem sok szabad idő marad a naivoknak, ha célkitűzéseik érdekében folyó tevékenységükben eredményt óhajtanak elérni. Mert nem mesterségem, minden irás legalább egy nap nálam. Ezt a fényűzést meg ritkán engedhetem meg. Munkám, amely a valóban szabad technikai és szociális kutatás megteremtését célzó uj kutató intézet létrehozásáért folyik, nagyon erősen igénybe vesz, nagyon kevés szabad időt hagy. Sok a nehézség is, különösen a szükséges anyagiak megteremtésében. De a kis számú “naivok” csoportja, amely velem ezen mun kálkodik, kitartó a munkában és igy reméljük, hogy a cél nem lehet messze. A California Institute for Advanced Studv-ért dolgozó társaim és a magam nevében a legjobb kívánságokat küldöm a Magyar Szónak és remélem, hogy az eddigi hasznos hatvan év csupán előkészítés volt a következő hatvan évre. Dr. Morandini D. Mihály, a CIAS alelnöke és akadémiai koordinálója I NAGY I MÁRCIUSI ÜKPÍLY I I NEW YORKBAN w I s‘ március 18-án, vasárnap délután | % 2 órai kezdettel a SAVOY MANOR-ban, | 120 East 149th Street, Bronx, N. Y. * Ünnepi szónok: WEINSTOCK LAIOS A Bronxi Műkedvelők egyfelvonásos szin- a darabbal szerepelnek. — Alkalmi szavalatok. £ Zeneszámok. — Kollektálás nem lesz .Mindenkit szívesen lát a Rendező Bizottság * n A 5* ^it 3« í. 35 3* 3*35 3* 35 3’. 3« 3« 3« 3*3« 3t ^ 3,3* YZ • • • • • n Koszonto
