Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-03-15 / 11. szám

Thursday, March 15, 1962

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Magyarok Amerikában

A magyar munkás-sajtó 60 éves évfordulóját ünneplik most az amerikai magyarok, igy eltérünk a 18-ik századbeli magyarok történetétől és átugrunk a 19-ik század végére és a 20-ik elejére.

A magyar bányász, földművelő, gyári munkás életét, nehéz munkáját, küzdelmeit, fájdalmas honvágyát nem sokan örökítették meg énekben, mint a hősökét szokták.

De maguk a munkások gyakran adlak versben kifejezést honvágyuknak, az idegen földön ért szenvedéseknek. A sajtó helyet adott időnként a versek némelyikének, de azért azt hisszük a 60 éves jubileum alkalmából leközölhetünk egy bokrétára valót.

Szécskay György verseiből: MORRIS ROSENFELD:

Kemény György verseiből:

GYÁR TÖVÉBEN

Idegenben, gyár tövében Iszogatnak, (latolgatnak. Nótaszótól csak úgy remeg A megfakult korcsma-ablak.

Fölsir közben a hegedű:

“Mi fehérük ott a síkon?...” Elhallgat a vig nótázás,

Hogy a lélek vele sirjon.

Panaszkodik a hegedű:

A szemekben könnycsepp ragyog.

Idegenben, gyár tövében

Könnyezgetnek a magyarok.

* * *

IDEGEN ÉG ALATT

Idegen ég alatt Sok bujdosó magyar A föld méhét vájja,

Mig a szülőföldön Pusztul, egyre pusztul Az apró ház tája.

Sötét bánya mélyén Küzd sok ezer magyar A nyomorult létért.

És mennyi elpusztul Élete tavaszán Még mielőtt célt ért!

Ha meg el nem pusztul

S ezernyi veszély közt Sértetlenül marad:

Gyilkos munka révén összekapar talán Ezüstöt, aranyat.

De csillogó arany Csengő, hideg ezüst Soha meg nem váltja;

Mert hiszen hiányzik,

Régi nótás kedve,

S lelki boldogsága.

Tágas, térés rónaságon Szántóvető ballag. Barázdákba hasadozik Előttem a parlag.

Miért sir az ekevasa?

Ne is kérdezd tőle!

A south-bendi köszörűsök Lelke sir belőle.

Nem okozhatok én senkit. Magam vagyok oka.

Nem kisért ki a falumból Senki karonfogva.

Se a biró, se a csendőr,

Se a falu szája,

Csak az átkos pénzvágy hozott

Az idegen tájra.

Nagy óceján tenger vize Ne hánd a hullámod,

LTgyis tudod, régen láttam Szép Magyarországot.

Ha mégeccer megláthatom. Megmaradok benne.

Nem kell nekem soha többet Amerika kincse.

BALOGHNÉ LEVELE

özvegy Balogh Pálné Levelét megírta: Szarkaláb betűit Könnyel telesirta. Belesirta lelkét Mindegyik sorába S úgy szánta fiának Nagy Amerikába.

“Szerelmetes fiam Magzata lelkemnek Ne járd tovább útját Távol idegennek.

Gyere haza, gyere A régi portára Jöttödet anyáddal Még valaki várja.”

özvegy Balogh Pálné Pecsétet tett rája S ugv bízta levelét Falu postájára.

És elment a levél,

Várta is a választ özvegy Balogh Pálné,

Még pedig mingyárt azt. Hónapok is múltak,

De nem jött felelet... Biztosan más vette Kézhez a levelet.

Nagypecsétü Írást Hoztak valahára, özvegy Baloghnénak Vagyon az ajánlva.

Be is vagyon Írva Abba a levélbe, Messzekerült fiát Sose látja élve.

Karácsony estéjén,

Mikor gyertyák égnek. Szemfedelet varrtak Az ő legényének.

“Leesett — igy írják — A gyár tetejéről,

Nem is tudott semmit A kend leveléről.

De hogy az a levél Ne essék hiába: Odatettük szépen A koporsójába.

Isten vigasztalja Kendet is, meg mást is, - Sokan sírnak kenddel. Mert meghal itt más it.”

Szegény özvegyasszony Meg egy gyönge lányka Bele is vakulnak A siránkozásba.

De szegények könnyét Nem látják, nem bánják: Emberirtó gyárak, Emberevő bányák

A Magyar Alföldtől mérhetetlen messze Hajh, de sok könnycseppet törlők le reszketve, Mikor egy-egy emlék föl-föl ujul bennem. Emésztő gondok közt messze idegenben ...

Mintha fél telkemet elvesztettem volna, Küzködve, szenvedve, busán barangolva,

Mélázva tekint távol napkeletre S emlékszem gyakran sóhajtva, szenvedve ...

A LEVÉL

Kovács Mihály meghalt Magyar földön, otthon, Megölte a bánya ... Egy asszony csak vár jí Épp a szenet vájta Az ura, hogy mit ir? Serényen csákánya, Gondol-e még rája?

Mikor gyilkos szikla S ringatva gyermekét

Zuhant le reája. Gyakorta sokat sir —

összetört a teste, Messziről egy levél

Piros nagy cseppekben Jön is.valahára

Szivárgott ki vére S meg van Írva rendbe Messze idegenben “Kő zuhant Mihályra;

Idegen országnak Már el is temették

Fekete földjére. Messze idegenben”.-.-.

Szomorú az édesanyám háztája,

Mert a fia kint van Amerikába.

Nem is lesz az vig tán egyhamarjába. Itt sínylődik a gibbsi fürészgvárba.

Ne csodálkozz rajta, hogy én hervadt vagyok Kilenc esztendeje, hogy köszörűs vagyok. Tizediket tőtöm itt az Alber gyárba,

Vasat köszörülök farmerok számára.

Amerikát járt, vagy itt élt költők is átérezték és versbe öntötték az ideszakadt magyarok keserveit. — Itt közlünk néhányat :

Rudnyánszky Gyula verseiből:

E mesés országnak Nincs oly csodairja,

Mely a szülőföldért Kárpótolni bírja.

* * *

A magyar azt hitte, hogy itt majd

Rózsában jár térdig;

De csak sóhajt s hallgat,

Ha a sorsát kérdik.

* * * '

Senki meg nem érti,

Senki meg nem szánja,

Csak ilyenkor érzi,

Hogy mily nagyon árva.

Bontsuk ki a zászlót! A munka szerszáma * Legyen ma kezünkben csodamódra kard S csatakiáltásunk olvadjon imába,

Úgy esküdjük együtt a Talpra magyart!

Bár idegen földön ád otthont a házunk. Suhanjon elhagyott hazánkba fohászunk; Takarja virág, ha van vérző sebünk: Dicsőségben éljen boldog nemzetünk.

Egy sápadt legény ült amott, Fáradt a láb, a kar, —

És minden órán, minden nap Csak ül és varr, és varr ...

Ki tudja meddig ül szegény, És hajtja kerekét?

Ki tudja meddig tűri még Kegyetlen végzetét?

Én nem tudom. Csak azt tudom;

Ha későn, vagy hamar Megroskad ez s egy más ül ott,

És varr, és varr, és varr.

Meguntam már éltem Nagy Amerikába!

Vágy a szivem haza Szép Magyarországba.

Mig a világ világ lesz,

Amig szálló madár lesz,

Mind csak azt dalolja:

Szép a magyar haza.

Ha itt a hant eltakar Akkor is az leszek, magyar, Hazámnak hü fia.

Élve is, meg halva.

BÉKE

A megtördelt erdők zúgják messze,

A kopár tájak sikoltják széllel,

A kunyhók vércsurgó eresztje És minden kis bogár békét kérlel.

Békét imád a szántó-vető nép. Békét kiált a gyári ember. Béke dal az, mit zörög a gép, Béke, mely nyugtat, mint esti szender.

Nem kell a háború, hősök, kik öltek,

Nem kell a kokárda szivek fölé,

Testvért keresnek testvér kezek,

A meleg szív mécs a gyengék elé.

Viruló arcok állnak már sorba Dobbanó sziveknek hangja szárnyon —

Szállnak a mélybe gőgös oromra —

Próféta hittel az embervilágon.

Az élők üdve alkotó munka, Bajt a munkával oldja meg az ész.

A háború tör, zúz létünk feldúlja.

Létünknek hő vágya: öröm, nem vész.

Olexo Endre

*»"*»WVVt'VWWWWWV%VW»W*VWWWWWWV<1VV«.*

Könnyeinket szénpor issza, * * *

Kacagásunk füstbe fül, Hallottam Amerikáról

Kis falunkba vágyunk vissza, Sok szépet beszélni.

Ahol minden fűszál értett ElinduItam én is oda

m,ig\ ai u . Szerencsét keresni.

* * *

Eltűnik a felhő De engemet a rossz talál,

És kiderül az ég. És a jó elkerül.

De a szivem fáj: Boldogtalan e világon

— Bár visszamehetnék. Én vagyok egyedül.

Ilyen és hasonló versekben nyilvánul meg az Amerikába özönlő magyarság honvágya, keserve.

De idő múltával egyeletekbe tömörülve, anyanyelvén beszélhetett, testvéri segítséget kapott, — a gyötrő honvágy enyhült.

Mikor pedig megtalálta útját a szakszervezetekhez, a jobb életért folyó harc utján bekapcsolódott a többi amerikai munkás mozgalmaiba, ott küzdött, edződött. Része lett az “uj” hazának, de szivében ott él az “óhaza” szeretete is.

— E. S.

_5