Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)

1961-12-28 / 52. szám

12

AMERIKAI MAGYAR SZA

Thursday, Dee. 28, 10+31

»■■■■» ■ .wwwmu n inn ■ ■ mri w.m ww.m > n ■ giwiiiii «■■ ■ ■ »vyr»r>»i iTfin i n mu n m m ■nriTiilimiiTii OTiTiinicfiFSzépirodalom, művészet, kultúra I

Oda, ahol legmélyebb a víz...

Irta: PINTÉR TAMÁS

összehúzott szemmel néz. Lábai sűrűn remegnek. Már fáj a térde. A gyomra. Minden tagja fáj.

— Vetődj!

A labda elindul feléje. Megpróbálja kivédeni.

— Nem bírod, nyamvadt? Nem bírod?

Elkapja a labdát. Aztán visszaguritja a másiknak.

Dél óta ezt csinálják.

Mellettük ott a folyó. A viz keményen kék. És sima. Nyugodtan állnak benne a tükörképek. Cölöpök, nádak, hosszú fák.

— Gyáva vagy? Miért nem dobod rá magad jobban?

Nem felel. Mit feleljen? Erősek a lövések. Kifáradt már. Melege van. A viz megtízszerezve löki szét a sugarakat. Üvegszilánkokat érint felhólyagzott bőréhez.

A szőke két tenyerében tartja a labdát. Leállítja. Forgatja. Helyet keres. Aztán odailleszti tornacipős lábát.

Szólni kellene neki, hogy hagyják már abba. Elég volt már. De nem szól egy szót sem. Fogai egymásra szorulnak. Meggörnyedve várja a labdát.

— Na most! — kiáltja a szőke.

Látja az irányt. Rádobja testét a becsapódó labdára. Mintha meglökték volna. Feldől, hempereg. De nem ereszti el. Sikerült.

— Rúgd vissza!

Visszaguritja.

Újból lövés. Durva, erőszakos lövés. Aztán újból. Már nem is játék.

Az összesét kivédi. Csak azért is.

A szőke nevet. Nagyon elégedett. Magabiztos, mint a hódítók. A győztesek. Minden rúgás után több erőt érez. Leguggol, felpattan. Ugrás közben szétvágja, összecsapja lábait.

— Figyelj. Ez egy bomba!

— Elég!

— Rúgd csak vissza.

— Ne pihenjünk? — kérdezi.

A szőke hangosan röhög.

— Szúnyog. Nem birod már, Szúnyog?

— De bírom.

— Nyamvadék.

— Mire jó ez? — kérdezi. — Mit akarsz?

A szőke maga elé köp, a fűre. Feljebbrángatja magán az úszónadrágot.

— Bolond vagy. Mit akarnék?

ő leengedi kezéből a labdát. A szőke felé rúgja. De rosszul sikerül. Lába félrecsuszik. Pörögve indul el a labda. Messze esik le. A bokrok között.

— Gügye.

Nem érdekli. Fülében zizeg a fii. És dobhártyáin. kopog a szive. Égő magnézium lobog a levegőben. Felforr tőle bőrén az izzadtság. A vizen idejönnek a hangok a strand felől. Ezt hallgatja. És a motorcsónakok üvöltöző bugását. Mint a szi- rénasüvités. A másik ágban húznak el a motorcsónakok.

— Szúnyog!

Nincs kedves szólni. De amikor a szőke már másodszor is kiált, felül.

— Nem találod?

A bokrok ágai szétcsapódnak. A fiú hóna alatt hozza a labdát. Másik kezében is van valami. Arca furcsa. Megmerevítik az izmok. Odajön hozzá. Leül. Markát kinyitja a fü fölött. Szétterpesztett ujjait lassan huzza vissza.

— Pisztoly — mondja lelkendezve.

ő hátrébbhuzódik. Nem akarattal teszi. Lábai önmaguktól mozdulnak meg.

— Pisztoly?

— A bokrok között találtam — mondja a szőke. — Beomlott lövészárkok vannak a bokrok között. Tudtál róla?

— .Igen.

— Jól körül kellene nézni. Talán még más is van ott.

A szőke fiú megfogja a pisztoly agyát. Kezét kinyújtva lassan felemeli. A céltüske rááll egy képzeletbeli célra.

— Mit szólsz hozzá?

; — Vidd a fenébe.

— Le fogom tisztítani róla a rozsdát — mondja a szőke. — Beáztatom petróleumba. Attól felpuhul a rozsda. Aztán nem kell más, csak olaj. Igaz?

— Kár, hogy a bokrok közé rúgtam a labdát — ezt válaszolja.

— Hülye vagy. Akkor sose találtam volna meg.

— Kár, hogy megtaláltad.

A másik kérdezi:

— Mit gondolsz, lehet az üzletekben petróleumot kapni? Elég lenne egy liter. Talán fél liter is elég lenne.

ő feláll. Megtámasztja hátát egy fatörzsnél. Benéz a bokrok közé. A sötétségbe. Tudja, hogy lövészárkok vannak ott. Földhányások. A kiszaggatott gyeptéglák helye még ma is meglátszik. És a fatörzsek tele vannak sebekkel. A golyóütötte sebek összehuzódnak. De kiforr körülöttük a fa húsa. Ha az ember belebujik a lövészárokba, olyan, mintha a föld alatt lenne. A lövészkutak- ban és lövészteknőkben bogarak mászkálnak. Fekete, keményhátu bogarak. Fénylik a bőrük, mint a páncél. Ha mélyen lebujik az ember a lövészárokban, fülébe visszajönnek a zajok. A puskák egyes lövései. Géppisztolyok száraz kopogása. Nyújtott és rövid, ideges sorozatok. A lövedékek fütyülése...

— Fel a kezekkel!

A szőke mondja. De ez nem az ő hangja.

— Fel a kezekkel!

ösztönösen oldalt lép.

A rozsdás cső torka fekete. Merev sötétség van benne. Merev és feloldhatatlan, mint a bokrok alján.

— Ne tartsd rám! Hallod, ne tartsd rám!

A szőke elvigyorodik. Kezében mozdulatlanul áll a pisztoly. Bal szeme csukva. A másik üveges. Élettelennek látszik.

— Még töltetlen fegyvert sem szabad emberre tartani — mondja neki. — Semmilyen fegyvert nem szabad emberre tartani.

És arra gondol, hogy sosem tudná ilyen otthonosan a tenyérébe szorítani. A pisztoly agya hűvös lehet. Nyirkos. Mint a lövészgödrök fenekén a föld. Mint a sikló teste. Mint a hüllőké.

— Te hülye — legyint felé a szőke. — Ez a pisztoly legalább három éve itt hever.

— Akkor se tartsd rám.

— Ezt már az isten se tudná elsütni. A háború óta rozsdásodik.

Végre leengedi. Mindjárt jobb. A testben felenged a feszültség.

A szőke méregeti a fegyver súlyát. Dobálja a tenyerén.

— Hülye vagy te, Szúnyog. És gyáva. Nőnek kellett volna születned. Ezzel az alakkal filigrán baba lett volna belőled. Akkor jobban el tudnék szórakozni veled.

Leülnek. A labda két méterrel odébb hever. Mozdulatlanul, félretéve.

ő a labdát nézi. A kemény fűző kapta le homlokáról a bőrt, Nagyon felpumpálták a labdát. Azért üt akkorákat. Ha csak ránéz, újból fájni kezd mindene.

Mégis ezt mondja:

— Folytassuk.

— Mi ?

—■ Folytassuk — ajánlja a szőkének.

Az csodálkozva néz rá. Értetlenül.

— Folytassuk? Mit? Mit folytassunk? '

— A játékot — mondja. — Játsszunk!

Négykézláb odamegy a labdához. Ráveti magát.

— Na gyere!

— Már az előbb tisztára kinyírtalak. Alig tudsz mozogni.

Szélesen röhög a szőke.

— Gyere!

A másik legyint. Csak a fegyvert látja. A fegyver kiemelkedik az időből. A kék viz fölé emelkedik. Az emberi és állati hangok fölé.

— Akié a fegyver, azé a hatalom. Ki mondta ezt? — kérdezi. — Pedig tanultuk. Nem tudod, ki mondta? Nem emlékszel, Szúnyog?

ő odamegy hozzá. Egy ujjal megérinti a szőke fiú vállát.

— Dobd bele a vízbe.

— Majd ha megbolondultam.

. — Dobd bele és gyere, —- Hagyj békén.

— Minek ez?

— Csak.

— Gyere. Akkorákat rúghatsz, amekkorákat csak tudsz.

Megpróbál nevetni. Pattogtatja a labdát. Ugrál vele. Elguritja, aztán ráveti magát. A gyomrához szorított labdával bukfencezik. Fájnak a csontjai. Minden mozdulat nehéz. A leégett bőr feszül a testén. De csinálja tovább. Erőlködik. Hiába. A másik nem törődik vele. Nem akar játszani.

A csend gyűrűjében ülnek. Úgy emelkedik köréjük a csend, mint a szűk lövészkut. Aki kidugja a fejét, annak számolnia kell a golyókkal. De nem lehet örökké igy ülni.

Gyávának érzi magát. A szőke is mondta, hogy gyáva. Nem vetődik rendesen a labdára. Egy.-zer- kétszer tényleg félrelépett a lövések elől. De aztán megemberelte magát. Mindegyiket kivédte. Akármennyire is nem volt hozzá kedve. Mert a végén... amit a végén csinált vele, az már nem volt játék. Látta az arcán. A rövid, éles szemvillanásokon. Amikor a szőke azt méregette, hova rúgja a labdát. Hogyan csavarja'meg. Ki akarta őt dögleszteni. Az iskolában is ezt csinálja. Most jön rá, hogy mindig ezt csinálja. Mindenkivel. Délelőtt a kis Deákot a viz alá nyomta. Nagyon sokáig nem engedte feljönni. Aztán kiemelte, de nem eresztette el. — “Bocsánatot kérsz?” — “Nem”. — Újból visszanyomta. Háromszor ismételte meg ezt. Addig, mig a kis Deák bocsánatot nem kért. Nem kellett volna. Hiszen semmivel sem bántotta meg...

— Az apámnak pont ilyen volt.

— Mit mondtál? — kérdezi.

A szőke hasra veti magát, öklével veri a földet.

— Meghülyültél. Meghülyültél. Napszurást kaptál, Szúnyog. Már a füled se jó. A szived se jó. A fejed se jó. A füled se jó. Azt mondtam, hogy a fateromnak pont ilyen volt. Jól emlékszem rá. Frommer. Nem vitás. Az ostrom idején még őrizgette egy ideig. Sose lehet tudni, mire lesz jó. De aztán berezelt. — összeráncolja homlokát. Körmével kapirgálja a rozsdafoltokat. — Nem olyan nagy ügy egy fegyver. Más országokban az áruházakban lehet kapni. Olyat, amilyet éppen akarsz.

Megint, felemeli a pisztolyt. Célt keres.

Most már elég. -____

— Azt akarom, hogy dobd bele a vízbe — mondja a szőkének.

— Na, ne mondd. Akarod ? !

— Igen.

— Süsü.

— Azonnal. Azt akarom, hogy dobd bele.

Kimondta. Kiemelkedtek hát a lövészárokból.

Szabadon, fedezék nélkül néznek szembe egymással.

— Semmi közöd hozzá — mondja a szőke. — Tulajdonképpen ki rendelkezik ezzel a pisztollyal ? Egészen bediliztél. Attól félsz, hogy megtalálják nálam és az neked is rossz? Attól félsz? Na, mondd. Mesélj.

ő feláll. A mozdulat felrántja a másikat is.

A szőke egy fejjel magasabb nála. Mellkasa rugalmas. Domború. Nem látszanak a bordái. Egyetlenegy bordája sem látszik. Erősebb, izmosabb. Egy pofonnal leteríthetné őt. Tudja. De nem képes ezzel törődni. Ez most semmiség. Mellékes. Épphogy csak érinti a gondolatát.

Odalép eléje. Nagyon közel. Sokáig állnak igy. Érzi, hogy szája cserepes. Lassan megnyalja. Torkában nincs más, csak száraz, forró levegő.

Halkan és lassan kérdezi.

— Mondd, tudod te azt, hogyan halt meg a bé tyám ?

A szőke fiú elmosolyodik.

— Halottakról jót vagy semmit — mondja.

Újból kérdez. Most már hangosabban.

— Tudod, hogyan halt meg?

A másik vigyorog. Cinikusan hunyorít.

— Agylágyulásban, gondolom.

öt másodpercig néz a szőke arcába. Aztán megfontoltan, józanul pofonvágja.

A fiú meglepődik. Nem is érti egészen, mi történt.

— Megütöttél?... Te! —kiált fel és előreug- rik. feléje sújt a fegyverrel. — Szétváglak!

ö közelről látja az öklöt. És benne a hideg fémet. Homloka előtt suhan el. Utánakap. Ki akarja csavarni a másik kezéből a pisztolyt.

A szőke ellöki.

— Fel a kezekkel!

A fiú markában most remeg a fegyver. A düh nem akar oldódni.

— Te nyápic. Ha ez a vacak működne, most

(Folytatás a 13-ik oldalon)