Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)
1961-12-28 / 52. szám
Thursday, Dec. 28, 1961 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Irta: BÓDOG ANDRÁS Hogyan is lehetne ezt a dolgot ugv elmagyarázni, hogy nemcsak az olvasó, hanem még én is megértsem. Tegyük fel, hogy éjjel az utcán valaki hirtelen nekemtámad egy késsel a kezében és rámkiált: Most meghalsz! Ha cowboy lennék, előkapnám a revolveremet és egy lövéssel ártalmatlanná tenném. De minthogy nem vagyok cowboy és nincs revolverem, se boxoló nem vagyok, hogy egy gyors ökölcsapással leteritsem, elfutni sem tudok, hát mondjuk, hogy egy bottal fejbeverem a támadómat. Az illető összeesik, súlyosan megsebesül, talán meg is hal. A bíróság elé kerülök. Bebizonyosodik, hogy az ember megtámadt és én igy próbáltam megvédeni magamat. A bíróság felment — mondván — “jogos védelemiben tettem amit tettem, mert a törvény szerint mindenki jogosult egy támadást elhárítani a körülményeknek megfelelően. Már kicsit bonyolultabb a dolog, ha mondjuk az embernek egy játékpisztoly volt a kezében és csak meg akart tréfálni. Ilyen esetekre is van kadencia az amerikai törvényben, amely kimondja: nem vagyok felelős, ha megzavarodásból, félelemből tettem, amit tettem, amikor komolyan azt hittem, hogy veszélyben vagyok. _ Amig ilyen egyszerű, addig rendben is volna a dolog. A nehézség akkor áll elő, amikor kicsit nehezebb megmondani, hogy volt-e elég okom rá, hogy komoly veszélyben higgyem magamat. Például egy részeg ember, aki alig áll a lábán, 6—8 lépésről hadonászik felém a késsel, vajon lelőhe- tem-e, holott egyszerűen kitérhetnék az utjából, vagy fellökhetném a botommal? Vagy hogy egy mostanában sokat emlegetett és vitatott példát hozzunk fel: A törvény mai állása szerint esetleg lelőhetem a szomszédomat, akiről azt hittem, hogy erőszakkal be akart jönni az én saját, külön tulajdonomat képező bomba-óvóhelyemre és én féltem, hogy betöri az ajtót. Itt már lehetnek mindenféle kétségek, hogy7 ez jogos-e? Elsősorban is óvóhelyem nem ér semmit, amint ez már szokásos, tehát az ajtó akár tárva-nyitva is lehetne; azután mondjuk, hogy a szomszéd csak barátságból kopogtatott az ajtón, mert közölni akarta velem, hogy kijöhetek a lyukból, nincs veszély, vaklárma volt az egész. De vihetjük a példát tovább is. Mondjuk beengedem a szomszédomat. Ez egyszerre rosszul lesz. Azt hiszem, vagy hihetem, hogy kisugárzási betegséget kapott. Megijedek, akár alap nélkül is, hogy be fertőzi az óvóhelyet és családomat. Ki akarom tenni, de nem akar menni. Fogom magam, és lelövöm, hogy megszabaduljak tőle. Vagy ugyanezt teszem a saját gyermekemmel, amikor gyanús, hogy meg van fertőzve. Az is megtörténhet, hogy — magamat megmentsem — futok az óvóhelyre és kizárom a családomat, mert egy embernek tovább tart a levegő és a készletek. Ha azután feltesszük még azt a rettenetes lehetőséget is, hogy a bomba valóban lecsapott és elképzeljük a lehetetlenséget, hogy egy ilyen háború után törvény és bíróságok száz éven belül működésbe jöhetnek, akkor megkérdezhetjük, hogy is Ítélnének a bíróságok ezekben az esetekben. A törvény betűje szerint ugylátszik, hogy mindezekben az esetekben az önvédelem esete forgott fenn és nem büntethető. A bíróság azonban valószínűleg elitélné jogilag, de mindenesetre erkölcsileg megbélyegezné az embert. Kétségtelen, hogy nem az emberiség legsziv- hezszólóbb példáit hoztam fel itt, de aki meg akarja róni az ilyen gonoszságot, az ne itt kezdje. Kezdje mondjuk a háború gondolatával, vagy azzal az egyénnel, aki egészen rendbenvalónak találja, hogy bombák essenek valahová, ahol ő nincs ott. Vágy aki jónak találja, hogy egy csomó fiatal gyermek elmenjen, oda lövöldözni és lelövetni magát, ahonnan háború nélkül nem jöhetne a cukor, réz, vagy egyéb osztalék. Vagy kezdje azokkal, akik szerint egészen természetes, hogy egy egész ország háborúba menjen pár száz, vagy ezer ember “szabadságinak elnevezett üzleti bevételei érdekében (amit hol Berlinnek, hol Kubának, vagy miegyébnek neveznek, mái- ahogy eset- je válogatja), de ugyanakkor ugyanennek az országnak osztalékot nem huzó polgárai bujdossanak a föld alá saját költségükön, ki-ki saját magának szigorúim magántulajdoni alapon, ha már olyan nagyon akar élni. A háború célja néhány ezer ember haszna, de költségét közösen kell viselni, kockázata pedig kizárólag egyéni. A bombabiztos polgári óvóhely ugyan csak addig biztos, amig nincs rá szükség, de kicsire ne nézzen az ember, amikor vigasztalhatja az a tudat, hogy a katonai vezetőségnek és a politikai kormányzatnak mély hegyalatti búvóhelyei vannak, hasonlóan a bankok és nagyvállalatok fontos és értékes papírjai sóbányák mélyében vannak biztosítva, mert mit lehessen tudni, érdekeket, jogokat és jogcímeket igazolni kell a háború után, ha ugyan lesz kinek; nem beszélve arról, hogy éi'dekek és jogcímek nélkül nem is lehetne majd egy aztán következő háborút kezdeni, már tudniillik, ha marad kivel és mivel. Kezdem azt hinni, hogy kicsit elkanyarodtam mondókámtól. De csak a látszat szerint. Kezdtem azzal, hogy beszéltem az önvédelem törvényéről. A törvény szava helyesnek látszott először. Bizonyos körülmények között rendben is volt. Egy békés társadalomban is akadnak körülmények, amikor az egyén nem tehet egyebet és erőszakra erőszakkal felelve, ártalmatlanná teszi támadóját. Még akkor sem róhatjuk meg túlságosan, ha félelmében megzavarodva, rosszul Ítéli meg a helyzetet és túlzásba megy. Ez az egyén, aki — mint mondtam — egy békés társadalomban él és váratlanul veszélyben találja magát. De vajon jogos védelemről beszélhetnénk-e akkor, ha az illető elszaladna, egy tucat rendőrt hivna a helyszínre és követelné, hogy lőjj ék le az embert, mert mondjuk el akarta venni a pénztárcáját, amely úgy lehet, nem is az övé. Persze, hogy a törvény ezt a fajta védelmet nem engedi meg. Hát a nemzetközi társadalom törvénye ? A nemzetek vezetői nem forognak különösebb egyéni veszélyben, tehát sohasem menthetik magukat azzal, hogy félelemokozta megzavarodásból kezdjenek háborút. Még kevésbé azzal, hogy meg akarnak előzni egy lehetséges támadást. S vajon követelheti-e bárki jogosan, hogy vonuljon ki az ország légi, tengeri hadereje és a gyalogság s WVWUVWVVUVUWVVVMMVW)AAAnAMAAMAA/VVVA<\AMAVMAAAA/MMAM/VVWVV\MWAMWUUUWVMV Az óvóhelyüzlet haszonélvezői Már a vizet is árucikknek tekintik és jó pénzért árulják lövöldözzenek össze mindent és mindenkit, mert máskülönben a cukor, a réz, az olaj, vagy egyéb osztalékok, amelyek nem olyan biztos, hogy egyáltalán megillették őt, elmaradnának. És mégis nem pontosan ilyesfélék mentek és mennek végbe a világban? Nem hallhatunk napról napra pontosan ilyen hangokat? Nem éppen ilyesféléktől retteg ma is az egész emberiség? Pedig milyen apróságok ezekhez képest annak az embernek a cselekedete, aki lelőné sajátkezűig egy szomszédját, mert óvóhelyére akarna bemenekülni, vagy7 mert meg van fertőzve. És a lelke rajta, ha saját családját is kizárná az óvóhelyről, hogy önmaga biztosabbnak érezze magát. Nem akadna bíróság, amely jogilag, de még kevésbé erkölcsileg felmentené az illetőt. De a nemzetek közötti világban sokkal kevesebb okkal mentjük fel azokat (de nem a valóságos vagy elképzelt ellenséget), akik világviszonylatban szeretnék felégetni szomszédjaikat, vagy lelövöldözni őket azon bizonyos osztalékos pénztárca miatt —nem is beszélve arról, hogy amikor a kocka másik oldalára kerül a sor, a honfitársak sok milliós családja számára az ő egyéni tulajdonuk gyanánt megépült óvóhely persze nem lehet elég tágas. Magáról mindenki egyénileg gondoskodjon, a közösség csak a kockázatot viselje, a veszélyt, másban ne próbáljon osztozkodni. Szó, ami szó, a bomba az, ami a bomba és az óvóhely csak az, ami az óvóhely. Fabatkát sem ér, de legalább vigasztaló volna, ha ezt igy tudtunkra is adnák. De éppen az ellenkezője történik. Egy kis lyuk a ház mögött, ennyi az egész. Ennek védelmében meg lehet az a gyönyörűséged, hogy törvényesen lepuskázhatod a szomszédodat. Hasznod ugyan nincs belőle, mert lyuk ide, lyuk oda — együtt pusztulhatsz vele, ha esik a bomba. De annyi haszna mégis akad, hogy nem fogsz annyira félni a háborútól. Ez utóbbiban pedig nagy haszon van; ha nem is neked — de van akinek. Nem mondom, hogy ez a cikk szép ujesztendei köszöntő, de vannak olyan dolgok is a világban, amelyeket — gondolom — érdemes volna jól megfontolgatni mindenkinek és akkor jobb ujeszten- dőket kívánhatna magának az egész emberiség. Először csak a kormány képviselői hirdették az óvóhelyek építésének szükségességét. De csakhamar az újságok és folyóiratok is egyre többet kezdtek Írni a nukleáris háború céljainak megfelelő rejtekhelyek hasznosságáról. “Rejtekhelynek" nevezhetjük ugyanis inkább ezeket az. építményeket, mint óvóhelyeknek, mert főleg csak arra alkalmasak, hogy elrejtőzzenek az emberek a föld színéről, de megóvni nem sokat fog közülünk a nukleáris háború borzalmaitól. A nagy propagandával megindított kampány valódi haszonélvezői is megjelentek végül a porondon, hogy learassák ennek gyümölcseit, amelyek egyáltalán nem jelentéktelenek. Sőt, amint látni fogjuk, nagyon is nagyra növekedtek. A növekedésükben persze döntő szerepük volt azoknak a “tudományosság” látszatával megírt cikkeknek is, amelyek azt igyekeztek bizonyítani, hogy milyen jelentéktelenné zsugorodik a nukleáris háború áldozatainak a száma, ha előre gondoskodnak olyan országos óvóhelyhálózatról, ahol a lakosság egy jó pár hónapig meghúzódhat a bombák felrobbanása után. Azt persze nem tették hozzá, hogy az az eset is előfordulhat, sőt ez a valószínűbb, hogy még háború esetén sem lesz szükség ilyen óvóhelyekre, azon egyszerű oknál fogva, mert nem marad meg senki, aki használhatná. Erről a tudósok által nagyon is valószínűnek tartott eshetőségről egyelőre nem nagyon tesznek említést a kereskedők, akik felismerve az ügyben rejtőző (vagy talán nagyon is nyílt) nagy üzleti lehetőségeket, nyomban a porondra léptek. Frontális támadásukat a vásárlóközönséggel szemben, a hirdetések “nehéztüzérségének” az előkészítő munkája vezette be —, hogy a tárgyhoz méltó kifejezéssel éljünk. A hirdetők soraiban a legkülönbözőbb üzletágak képviselőit találhatjuk meg. Kezdetben persze még csak a jobban “a tárgyhoz” tartozó cikkek árusítói merészkedtek a nagyközönség elé áruikkal. De amilyen arányban erősödött az óvóhelyek propagálóinak a tábora, ugyanolyan arányban növekedett azoknak az áruházaknak és üzleteknek a száma, amelyek bekapcsolódtak a ma már korlátlan lehetőségekkel kecsegtető piac megszerzésébe. így pl. a National Biscuit Company már posta utján szállított rendeléseket vesz fel “túlélési sósperecekre” (survival cracker), amelyeknek a hirdetés szerint “teasütemény izük” vari. A New York államban lévő Corning Glass Works kisugárzás ellen védő, 4 négyzetincs nagyságú üvegablakokat már “potom” 97.50 dollárért veszteget az óvóhelyek részére. Elfelejti hozzátenni, hogy az ablaküveg nem védi meg a szemet a bomba robbanása alkalmával keletkezett fényhatástól. Már pedig az üvegablak csak arra alkalmas, hogy az emberek tekintetét önkénytelenül is a fény irányába vonzza és igy “lehetővé tegye” megvakulásukat, amit az üveg nélkül esetleg elkerülhetnének. A profitszerzők felülmúlhatatlanok ötletekben. Ennek eddig legjellemzőbb megnyilvánulása annak a vállalatnak hirdetése, amely palackozott vizet akar vevőinek nyakába sózni. Ezt az ötletet a következő formában igyekszik jövendőbeli vevőivel megkedvelteim: DISASTER! (felhőkarcoló nagyságú betűkkel.) Alatta kisebb betűkkel: — and you’ll need pure drinking water. — Tehát nemcsak, hogy kihasználja a propaganda által teremtett üzleti lehetőségeket és az eddig a törvény, által még mindenki számára ingyen élvezhető vízből busás hasznot aknáz ki, hanem még sürgeti is vevőit, hogy siessenek, mert a nagy katasztrófa közeleg, tehát addig igyekezzünk beszerezni szükségletünket, amig erre lehetőség van. A közönség siettetése persze azért is szükséges, mert a tiszta ivóvíz két három-quartos kannából álló csomagjáért 1.09 dollárt számol. Gyorsan! Gyorsan! Nehogy meggondolják magukat! Képzeljük el mibe kerülhet ilyen alapon egy egyszerű lábmosás, ami igazán szükséges, ha hosszabb ideig kénytelenek az emberek egymás társaságát élvezni az óvóhelyi összezártság következtében. Ezt az “ötletet” a vízzel nyilvánvalóan már csak úgy lehet majd felülmúlni, ha valaki levegőt (Folytatás a 6-ik oldalon) A törvény és óvóhely
