Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)

1961-12-14 / 50. szám

Thursday, Dec. 14, 1961

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

7

Amerikai-orosz barátkozás

Irta: E. H. NEUWALI)

Az öt hétből, amelyet Magyarországon töltöttünk, négy napot Balaton melletti pihenésre szántunk. A keszthelyi modern 80-szobás motelban laktunk és a mellette levő régi, nagy szálloda éttermében étkeztünk.

Ötvennégy évvel azelőtt már voltam egyszer Keszthelyen. Diákkoromban Balatonfüredről hajóval mentünk,egy napra Keszthelyre, hogy megkóstoljuk: vajon milyen egy “tengeri” ut. Akkor még nem sejtettem, hogy valamikor sokkal hosz- szabb tengeri utakban lesz részem.

“Akkor” még sok minden mást sem sejtettem. Többek között azt sem, hogy 54 évvel később Keszthelyen, a Balaton langyos vizében és a közeli Hévíz gyógyító tavában beutalt munkások és parasztok fognak nyaralni, enyhülést, gyógyulást keresni fájó csontjaikra. “Akkor” még a környékbeli szegény parasztok leányai szerencsések voltak, ha a vakációzó urak és hölgyek cselédei lehettek.

1961 júliusa volt és Keszthelyen nyaraltunk. . . Az étteremben az asztalokra kihelyezett zászlócskák mutatták, hogy milyen nemzetiségűek a vendégek. A mi asztalunk volt az egyedüli, amelyen a csillagsávos zászló diszlekedett. Az étterem legnagyobb termében, három hosszú asztalnál orosz, lengyel és csehszlovák nyaralók ültek.

Sajnáltuk, hogy ezekkel a turistákkal nem tudtunk beszélni. Főként az oroszokkal szerettünk volna megismerkedni, de az orosz egyike a sok nyelveknek, amelyet nem beszélünk. így csak elnézegettük őket, — de különösen egy fiatal nőt, aki ritka szépségével kitűnt nemcsak a csoportjából, hanem az üdülőhely összes vendégei közül.

Kellemes meglepetés volt számunkra, hogy az utolsó est folyamán, amikor az előcsarnokban ültünk, ez a feltűnően szép, fiatal nő hozzánk lépett és angolul engedélyt kért, hogy az asztalunkhoz ülhessen. Amint bevallotta: négy napig tartott, amig elegendő bátorságot szedett össze ahhoz, hogy megközelítsen bennünket. De mindössze néhány percig tartott, amire összebarátkoztunk és amire rájött, hogy az amerikai zászlócska ellenére sem volt oka félénkségre.-— Az est a legkellemesebb beszélgetés közijén múlt el. Megtudtuk, hogy a fiatal orosz nő Le- ningrádban nyelvtanárnő volt. Azért “volt”, mert férjhez ment egy mérnökhöz, aki jól keres és nincs szükség arra, hogy a feleség is dolgozzon. A háztartás ellátása mellett sokat olvas és — mert szeret jól öltözködni—, a ruháit saját maga varr ja.

Ezen a “do-it-yourself” varrási alapon még közelebb került egymáshoz a két asszony. Mindkettőn saját készítésű ruha volt, ez magában elegendő alapot adott a két asszony barátkozására. Kiderült, hogy az orosz csoportban, amelynek minden női tagja a lehető legegyszerűbben öltözködött, többnyire orvosok, tanárok, mérnökök voltak. Nem kérkedéssel, inkább sajnálkozva mondotta, hogy Oroszországban egyelőre még nem fordítanak elég gondot arra, hogy a nők csinosan öltözködjenek és arra sem, hogy csinos anyagok álljanak azok rendelkezésére, akik maguk szeretnék megvarrni ruháikat. Egyben belátta és hangsúlyozta, hogy a háború előtt és annak pusztításai következtében fontosabb feladatok vártak megoldásra, mint a nők csinos öltözködése.

Vendégeinket — aki gyakorlatlanul, de jól beszélt angolul —, minden érdekelte, amit Amerikával kapcsolatban mondottunk. Alig győztünk válaszolni kérdéseire. Ismeri az amerikai írókat, akiknek munkáját orosz irók müveihez hasonlította. Tudott a nyugatra törő amerikai pionírok vállalkozó szelleméről és kalandjairól, amelyek sokban hasonlítottak a keletre törő orosz pionírok kalandjaihoz. Találkozott amerikai turistákkal, akikkel megegyezett abban hogy az amerikai nép sokban hasonlít az orosz néphez.

Ezzel a kellemes társalgással az est gyorsan múlt el. Uj barátunk nem győzte hangoztatni, hogy mily sokat mulasztott, azzal, hogy csak az utolsó estén közelitett meg bennünket, ahelyett, hogy négy estét töltöttünk volna együtt, ami nekünk is megfelelő lett volna. Búcsúzáékor levett a ruhájáról egy “Gagarin-tüt” és azt a feleségem ruhájára tűzte. Remélte, hogy az majd emlékeztetni fogja reá. A cimét is megadta és a lelkünkre kötötte, hogy ha egyszer eljutunk I.eningrád- ba — amit nagyon remél —,-okvetlenül keressük őt fel.

A “Gagarin-tüt” kis amerikai zászló-tűvel viszonoztuk. Kijelentette, hogy azt legkedvesebb emlékként fogja őrizni és szinte könnyekig meghatva mondotta, hogy ez a rövid “amerikai-orosz

A VÍZIBUSZ szürke, ragadós ködben úszott, az ég s az óceán egybeolvadt s az ember már nem tudta, felhőkön vagy tengeren járunk-e. Szokatlan s illetlen felhőszakadás volt — november elején régen véget kell érjen az esős évszak Guineá- ben, nemsokára nehéz, száraz szelek jönnek. De ha nem is kecsegtetett sok gyönyörrel a nedves kirándulás, arra mindenképpen jó volt, hogy az ember egy kicsit otthon érezze magát, még itt, az Atlanti-óceánon is — egy magyar vízibusz fedélzetén. Igaz, csak kicsit, mert sem a kormány mellett álló jóképű fekete legény, sem a színes ruhák, amelyhez fogható harmóniát még a pesti asszonyok sem költenek, sem a rakomány, a banánnal rakott kosarak s a méter hosszú, ropogósra sült francia kenyerek nem hagytak kétséget aziránt, hogy a kis vízibusz születési helyétől elég messze jár: Conakry s a három sziget között — elmegy Kassára, Tamarára (az utóbbi annyit tesz fula nyelven, “nem éppen falu”, mig a “Kassa” szónak itt Guineában értelme nincsen, családnév csupán) s gondosan kikerüli a zátonyokkal körülvett Rum szigetét, ahol az utolsó hires kalózkapitányt kötötték fel a múlt században. Viszi az elemózsiát, hordja az utasokat, kivált a munkásokat, Kassára, a bauxitbányába. S ebben a minőségben alig néhány hetes működéséhez már történelmi érdemek fűződnek. Tudniillik a magyar vízibuszok segítségével törték meg a Kassa- szigeti munkások a diszkriminációt, a faji megkülönböztetést.

Annak a történetét azonban csak jóval későbben, Souma Moussa, 31 esztendős szigeti párttitkár barátságos házában hallottam csak — addig még előttünk volt egy bőrigázás kihajózáskor, hegyi utazás az ócska buszban egymásnak dőlve, s egy kellemes meglepetés. Az állami boltból ugyanis, amely előtt a busz nyögve megállóit, s ahová a friss kenyér Után szimatolva bementünk, a patron, a boltvezető kéretlenül saját lakásába vezetett s még asztalát is megtérítette, hogy az átkelés viszontagságai után kényelmesebben fogyaszthassuk el a nála vásárolt kenyeret, sört s szardíniát. Bekapcsolta a rádióját — s különös véletlenként ott hallgattuk meg a kormány hivatalos bejelentését arról, hogy átveszi a Kassa- szigeti bauxitbányát.

A bányát — és nemcsak a bányát. Hanem a Bauxite du Midi nevű nemzetközi konszern valamennyi guineai jogát, mert nem tartották be a kormánnyal kötött szerződésüket.

De most már hadd mondjam el az elejétől fogva — ahogy azt ott a szigeten a bányászoktól s geológusoktól tudtam meg. Azt, hogy elsősorban nem is Kassa szigetéről van szó. Kassa csak egy csepp — rozsdavörös csepp a tengerben. Ötmillió tonnányi bauxitkincse bármilyen szép vörösre festi maga körül az óceánt, Guinea egész bauxit- vagyonához képest ez az ötmillió roppant csekély. Hiszen Guineának ötmilliárd tonna bauxitja van! S ha egész Európa, Ázsia, Amerika bauxitkészle- tét összeadjuk, s még ráadásul Ghánát is hozzávesszük, az összesen nem tesz ki többet másfél milliárd tonnánál. Ebből jelenleg csak a Kassa- szigeti “cseppet” termelik ki s egy másik telepet Friánál. Ott timföldgyár is dolgozik — bánya s üzem egyformán az amerikai—francia- angol—nyugatnémet—svájci. Compagnie de Fria kezelésében. A szigetekre s az egyik legnagyobb bánya, Bőké kiaknázására a Bauxite du Midi nemzetközi konszernnek volt mindeddig joga. Azzal a feltétellel, hogy a bányákat fejleszti, hogy Bókéban timföldgyárat s a bőkéi bauxit és timföld elszállitásá"hoz kikötőt, vasutat épit. A Bauxite du Midinek azonban ezeket a feltételeket esze ágában sem volt teljesíteni. Lévén a kanadai Alcan leányvállalata, amelynek sokkal inkább az az érdeke, hogy a guineai bauxit ne kerüljön a világpiacra, mint hogy kibányásszák és feldolgozzák. Mert akkor zuhanni fognak a timföld- s alu- miniumárak. Láttuk, hogy Guinea szolgált már néhány kellemetlen meglepetéssel az idegen tőkének. így hát teljesítetlenül hagyták a szerződést, szándékosan parlagon hevertették Bőkét, s csupán Kassa szigetén kapirgáltak. Mindaddig, amig

barátkozás”, mily nagy örömet okozott neki.

Nem mondottuk, de arra gondoltunk — ék azóta is sokszor gondolunk arra —, hogy milyen könnyű lenne az amerikai és az orosz népet barátságban összehozni, ha bizonyos önző érdekek nem kívánnák az ellenséges hangulat állandó szitását, amely a két népre — és a világ összes népeire —- súlyos veszedelmet rejt magában.

most Guinea kormánya el nem határozta, hogy pontot tesz a Bauxite du Midi üzelmeire. Mert ez csak kapirgálás volt az ötmillió tonna bauxit- ban — miközben ott heved a 421 millió tonna, több bauxit az egy Bókéban, mint amennyi egésa Európában van.

Ennek a kibogozására vágtunk neki Kassa szigetének azon a vizes napon, amikor a rádióban éppen az államosítást jelentették be. Elfogyasztva a kenyeret, a szardíniát, a sört, előbb egy fiatal katonától, amint utóbb kiderült, a szigeti csapat parancsnokától igyekeztünk tudakozódni, hogy honnan kaphatnánk felvilágosításokat. Mejg mondom őszintén, meglehetősen gyanakodva fogadott, s előbb ő kérdezett ki apróra, mit is akarunk, mi dolgunk a szigeten, kik vagyunk, s kinek a tudtával járunk itt. Amikor elmondtuk, visszakérdezte újra, s csak mikor már mindent tudott rólunk, enyhült meg. De akkor mintha kicserélték volna, egyszerre szívélyes lett, valahonnan egy terepjáró kocsit parancsolt elő, s beültetett, hogy visz a sziget párttitkárához.

A látogatás Souma Mousa vend tgszeret ö házában nemcsak azért esett jól, mert a boltvezető lakása után már másodszor fogadtak be a Kassa- szigetiek otthonukba, hanem azért, mert ezúttal már nemcsak sörrel és szardíniával, hanem érdekes beszélgetéssel kínáltak meg. Souma Moussa, a Guineái Demokrata Párt titkára a szigeten, különben maga is a központi bizottság tagja — örömmel beszél arról, hogy a guineai nép féltve őrzi, amit eddig elért.

Amikor beszélgetni kezdtünk a kis szobában — a kerevet felett rádió, könyvekkel teli polc —, mások is bejöttek. Két munkás, az egyik gépész a bányában, s közösen mondják el a történteket. Hogy 48-ban kezdődött itt a kitermelés s most évente mintegy hatvanöt hajórakomány bauxitot, 650 ezer tonnát szállítanak el a szigetről. 428 afrikai és 50 európai dolgozik itt. Az európaiak csoportvezetők, művezetők — a gépeknél mindenütt afrikaiak állnak. A fehérek legalább négy- szerannyi fizetést kapnak, mint a feketék. Hogy pontosan mit kapnak az európaiak, nem tudják, azt külön könyvelik eb A szakszervezet éve’-; óta elkeseredetten küzd a faji megkülönböztetés ellen. Mégsem tudták kivívni az egyenlő munkáért egyenlő bért. Egyedül a munkások szállításának régi rendjét tudták megváltoztatni. Nagyon várták az államosítást, örülnek, hogy végre.. .

— S nem fog leállni a bánya? — kérdem.

— Mindenhová megvan a saját emberünk. Évek óta készülünk erre a napra. Szükségünk volna szakem' vekre!

Barátaink eddig sem hagytak cserben bennünket, biztosan segítenek. S nemsokára hazajönnek a külföldön képzett guineai szakemberek is. Azt mi mindenképpen vállaljuk, hogy kétszer annyi bauxitot termelünk, mint eddig.

Megnéztük a bányát, hogyan eszik a bauxit- szigetet a nagyfogu exkavátorok, s a jól felszerelt zúzdák. Néhány nap múlva mindez Guineáé már. Felülről éppen a kikötőbe lehet látni. Teherhajó- ra gondosan beszögezett ládákat raknak.

— Csomagolnak a franciák — mosolygott el Souma Moussa.

Ekkor jutott eszembe, mit is mondott a faji megkülönböztetésről és a munkások közlekedéséről ?

— Az átkelőhajók a vállalaté voltak — magyarázza. — Azokon külön részt tartottak fenn az európaiaknak, kényelmesen berendezve, tisztán, puha ülésekkel. Az afrikaiaknak jó volt a mocskos fapad is. A gyorsjáratú hajókra meg egyáltalán nem szállhatott afrikai. Számtalanszor tiltakoztunk, még sztrájkoltunk is emiatt. Mégse sikerült kiverekedni, hogy ne legyen a hajókon külön fehér, külön fekete osztály. Azután megjöttek a magyar vízibuszok. Ezeken nincsenek tapadok — mindenki kényelmesen ül. Most azután —- teszünk a franciákra. Futkáro/hatnak a maguk hajóin. A miénk szebb is, kényelmesebb is, gyorsabb is annál. . .

Csak úgy ragyog az egész ember. Roppant büszke rá. K- Gy.

^VVl/WVVWWWWUVWWWWrtAn/VWVWWUWVWWWVVVVWWWWVWVWWMVWWMVUVWUWVUVWWA/VVtfMWWWVWV

Magyar vízibuszon Guineában