Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)
1961-12-07 / 49. szám
'TöJvCcl ÁRLI TAKA IS VILI: ELSŐSEGÉLY — Szovjet humor — Az iroda ajtaja fölött tábla: “Belgyógyászat.” A páciens berohan. A szeme kocsányon lóg, szája, tátva. A torkára mutogat. — No, mi a baj, apafej? Nem tud beszélni? — kérdezi az orvos fölényesen. — Szálkát nyeltem! — Mondja, kellett ez magának? Miért nem adta inkább a kutyának? Inkább a husikáját ette volna... — Doktor, most erre nincs idő. Alig lélegzem. — Lássuk, nyissa ki a száját! (Belenéz a páciens torkába.) Ajaj, kisapám, baj van. Hová tette a szemét? Magának a torkába fúródott a szálka, mégis hozzám jött?! — Hát kihez menjek? — Tudja maga, ki vagyok én? Én, kisapám, belgyógyász vagyok. Innentől (a torkára teszi a kezét és a köldökéig csúsztatja) idáig terjed a hatásköröm. Ha netán az a szálka a gyomorban akadt volna meg, akkor esetleg. .. — Mit csináljak? ■tt't vr'i' ▼ ▼ <r t w GYÁRFÁS MIKLÓS: AMIKOR JÓISTEN VOLTAM Tizenhárom éves koromban sokat foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy jóisten legyek. Nem rajtam múlott, hogy nem lettem az. Pedig igazán nemes szándékok vezéreltek ezen a téren, nem vad hatalomkeresés vagy más eféle. Ábrándjaim közben, mint jóisten, arra az elhatározásra jutottam, hogy másképpen rendezem be a világot, mint az elődöm. így számos olyan eseményt érvénytelenítettem, amelyről a szombathelyi gimnázium második osztályában hallottam. Nálam például hiába adott jelt Néró a Circus Maximusban, hogy jöhetnek az oroszlánok és felfalhatják a keresztényeket, mert én, mint jóisten, idejében a császár mögé lopakodtam, s nem kiméivé mennyei tornacsukámat, Nérót hatalmas rúgással kirepitettem páholyából a cirkusz porondjára. Erre az oroszlánok és a keresztények összefogtak és közös erővel köpdösni kezdték a reszkető zsarnokot. Más alkalommal helyrehoztam az 1514-es magyar parasztfelkelés terén elkövetett igazságtalanságokat. Élve a jóisten láthatatlanságának előnyével, minden harcoló jobbágy tarisznyájába fehér cipót dugtam, a főurakat jól irányzót ököl- csapásokat osztogatva, lesöpörtem a csatatérről, Dózsa Györgynek pedig átnyújtottam egy olyan Browning pisztolyt, amelyet a Scotland Yard titkos raktárából szereztem és amelyből s'ohasem fogy ki a golyó. Intézkedéseim közül még megemlítendő, hogy hatálytalanítottam Petőfi halálát a segesvári csatatéren, s vele együtt édesapámat is visszarendeltem az elmúlásból, színészi szolgálata folytatására a szombathelyi nyári szinköbe. Persze, nem minden intézkedésem volt erkölcsileg ennyire fed hetetlen jellegű, hiszen Kesselgruber tanár urat, a számtan és matematika professzorát a Köztisztasági Hivatalhoz degradáltam, méghozzá úgy, hogy a lóvásártér és környéke köztisztasági gondjait helyeztem vállaira. Jóistenségem igazi nagy próbatételére azonban nem az ilyen álmodozások közben került sor, hanem a szombathelyi uszodában. A kaland azzal kezdődött, hogy kivittem egy Steyer biciklit a kölcsönzőből. Nagyon szerettem biciklizni, csavarogni, csöngetni, keringeni ide- oda a váltósban, s pénzbe sem került, mert a gép- használat fejében a kölcsönző fiát este bevittem a színházba. A Steyer bringa üléséből pillantottam meg életem első szerelmét. A lány fehér vászonruhát viselt és gyors léptekkel sietett az uszoda felé. Any- nyi idős volt, mint én, de talán még tizenhárom se, hosszuléptü, barna és szemtelen. Minden csöngetésemre büszkébben fintorgott az.úttesten,. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — Forduljon a fül-, torok és orrgyógyászathoz. Itt van mellett iink. (A páciens a fül-, torok- és orrgyógyászatba rohan.) — Mentsen meg, doktorka! Szálka! — Hol? — A torokban. — Bravó. Mekkora? — Óriási. — Neve? — Kié? — Pakisztán miniszterelnökéé. A magáé! — Imedadze Savla Szpiridonovics. — Mikor született? — Azannyát... Ne a születésem felől kérdezősködjék! Nem látja, hogy dögrováson vagyok?! — Anélkül akar meghalni, hogy a kérdőivet kitöltötte volna?! — Ezerkilencszázhuszonháromban láttam meg a napvilágot — sipitja a beteg. — Egy parkosító vállalatnál dolgozom. Bírósági eljárás alatt nem álltam, börtönben nem ültem. — Nyugi, nyugi, öregem. Szálka van a torkában, és úgy visit, mint egy vadmalac. Nyissa ki a száját! Mondja: á-á-á! — Jaj! — Mivel tisztítja a fogát ? Most kiváló kínai fogporokat lehet kapni. — Doktor bácsi, vegye ki azt a szálkát! Tessék szíveskedni kivenni! — Mondtam már, hogy nyugi. Hm. . . Szóval maga azt állítja, hogy az illető vékonyka csontA lány bement az uszodába. Én is átkerekeztem a kis fahidon, s a füzek árnyéka alatt elhelyeztem a biciklimet a félkarú hadii’okkantnál. Miután klott gatyában kerékpároztam, nem okozott gondot a füi’dőnadrág. Úszni ugyan'nem tudtam, de ez a fogyatékosság messze eltörpült a délután nagy lehetőségei mellett. Az uszoda egyik fele amúgy is a nem úszók részére volt fenntartva. Kékcsikos trikómat és a mezténláb viselt szandálomat bedobtam az öltözőszekrénybe ,aztán kissé f elf ült melkassal és bii’kózós járással körbe sétáltam a kabinsor előtt a medencét a vizes, csattogó padlózaton. Sajnos, a lány az “Úszóknak” oldalon ugrott a vízbe, reményeim alaposan megcsappantak. Úgy tetszett, mintha gyalogolna a mélyben, barna lábai álmodozva vonalazták az áttetsző zöldes vizet. Könnyedén, otthonosan mozgott a mélyben. Még perdült is egyet a viz alatt és nekem úgy tűnt fel, mintha a szélrózsa minden irányába úszni kezdett volna. Amikor kibukkant a feje,, szivárványcsep- pek ugráltak körülötte. Rám nézett. A korlát mellett álltam, és tehetetlenül figyeltem a lányt. Megrázta a fejét, vizes haja sündisz- nós lett és nevetni kezdett. Határozottan kihívóan rám nevetett a mély vízből. Én ebben a pillanatban úgy éreztem, csak akarnom kell és máris könnyed, bátor tempókkal szelem kei*esztül az uszoda vizét vagy, mint a esik, huzom keresztül egyetlen gyors testvonallal a mélységet és bukkanok fel a lány mellett. Nem igy történt. Miután jóistenként átvetettem magamat a korláton és hatalmas csa,rianással érintkezésbe kerültem a vízzel, két hullám összecsapott fölöttem és egészen közönségesen — mint bármely vizbemártott test — elmerültem. A piros-fehér csikós trikóban merengő úszómester, fuldoklásomat látva, utánam vetette magát, kihúzott, lábamnál fogva kirázta belőlem a vizet, aztán felpofozott. Amikor összeszedtem magamat, láttam, hogy a lány a napozó felé vezető lépcsőn ül és felém vigyorog. — A fene egyen meg — gondoltam gyöngéden, mert egyáltalán nem haragudtam rá a fuldoklás miatt, de még a pofonokért sem. Olyan helyes volt a lépcsőn, felhúzott térdeire támasztott állal, kis vigyorával a sárga napban, hogy minden düh elszállt a szivemből. Még mindig éltek bennem a jóisteni ambiciók. A sikertelen úszási kísérletet nem éreztem kudarcnak. Ahogy a bájosan vigyorgó lányt néztem, még mindig úgy véltem, hogy előttem nincsenek akadályok, s ha a keresztények ügyét oly sikeresen intéztem el Néróval szemben, akkor biztosan meg tudok ismerkedni ezzel a lánnyal. Döbbenetes erővel trappoltam végig az uszoda folyosóján, talpam alól ezüst gyöngyök ugráltak szét. Könnyű voltam, pehelylengésü, megállíthatatlan és olyan diadalmas, mintha bámulatramél- tó uszómutatványok, világrekordok megdöntése . után sietnék a lány felé. —>. Azt- hiszed, mi,.hogy nem tudok úszni? — darab a torkában tartózkodik ? — Ott, könyörgöm. A torkomban. A gyerme- kem életére esküszöm. — Csakhogy én nem látom. Bizonyára lecsúszott a gyomrába. — Nekem mindegy, csak vegye ki. — Jó napot kívánok. Tudja maga, ki vagyok én? I ül-, torok- és orr... (felemeli a kezét toroktól a fülig). No, tessék. Ha a dobhártyája megreped, jöjjön hozzám. Kigyógyitom. Forduljon belgyógyászhoz. A páciens a szomszéd irodába rohan. — A szálka az ön szakterületére költözött át, tisztelt doktor elvtárs. — A torokgyógyász készakarva mozdította el a helyéről. Rendben van. Majd meglátjuk, kire tartozik az ügy7. Az orvos átöleli a beteget, és hasmánt ráhelyezi a szék karfájára. — Ne mozogjon! — Mit csinál velem? — A szálka vissza fog menni az ei'edeti helyére, maga pedig újra a torokgyógyászhoz. A beteg elkékült az erőfeszítéstől. Néhány nve- lési mozdulat után igy suttogott: — Nem kell semmi. Már nem fáj. Lecsúszott a gyomromba. — Rendben van a dolog — mondta a doktor oktató hangon, besegítette a pácienst a székről. — Most már magától eltávozik. De ha nem jön hozzánk idejében, belehalhatott volna. Oi’oszból fordította: Pogonyi Antal Thursday, December 7, 1%I álltam meg előtte, erőteljesre fuvódva, s fogamat hóditóan és félelmetesen vicsorítva a támadó te- gezéshez. — Persze, hogy nem tud — nézett föl rám a lány a lépcsőről —, hiszen most is majdnem belefulladt. — A te fejed, érted, az nem tud! — folytattam a hóditó támadást. — Osztálybajnok vagyok mellen is, háton is. — Maga? — Én. — Akkor az előbb minek akart belefulladni ? — Hah! — kiáltottam úgy, ahogyan még nem is olyan régen apámtól hallottam a Falu rosszában, aztán őrült fölényesen folytattam: — Minek? Hát csak azért csináltam az egészet, hogy magamra tereljem a figyelmet. Ha rendesen oda- uszonx, szóba se állsz velem, igy meg, látod, hogy a fuldoklást kitaláltam, itt beszélgetünk. Csodálkozva nézett rám. Ez meglepte. — Csakugyan? — Hát. — Zriből csinálta? — Világos. A lány ámulva, tiszta gyeimekded áhítattal pillantott rám, s nekem azonnal fejembe szállt a siker. Máris úgy éreztem, hogy jóisten vagyok. Ha akarom, az uszoda vize eltűnik a medencéből, a kabinok énekelni kezdenek, az úszómester szamárrá változik. — Én akármit meg tudok csinálni — ültem le gyorsan a falépcsői’e a lány mellé és nekiütődtem a vállának. — Ne hencegjen. — Nem hencegek — röpített tovább a földöntúli erő és csakugyan hittem benne, hogy csak egy szavamba kerülne, s a Föld elkezdene visszafelé forogni és mi ketten egymásra gurulnánk a lépcsőn. — Csak jár a szája — kacagott a lány. — Nekem? — Magának. — Ha akarom... ha akarom mindent lehet — feszültek az izmaim a lány mellett —, ha akarom, akkor. .. — Akkor? — Akkor most megcsókollak téged — nyilatkoztattam ki szándékomat, mint a teremtés pillanatát. — Hülye! — kiáltotta a lány és föl akart állni a lépcsőről, de elkésett, mert én közben gyorsan odakevertem egy csókot az arcára. Alkotó igy még nem rémült meg attól, amit létrehozott. Amikor a lány elutasító, rideg tekintetében felismertem, hogy mit tettem, felugrottam a falépcsőről, rohanni kezdtem a folyosón, be az öltözőbe, aztán ki az uszodából, fel a biciklire, és el, el, minél messzebbre el innen a mennyországból. Azon a délután kicsit szomorúan bosszankodva rájöttem az igazságra: tulajdonképpen nem érdemes jóistennek lenni. S valóban, ma már teljesen elégedett lennék azzal is ha sikerülne embernek lennem.
