Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)
1961-11-09 / 45. szám
Thursday, November 9, 19G1 __________/__________________________________________________ 3 A monopoltőke offenzivája (Folytatás az első oldalról) Clayton és Herter kijelentései megalapozására ezt mondják: A világ három csoportra oszlik, a szocialista országok csoportjára, amelyek önmagukat látják el; az európai “common market” országokra, melyhez most már Anglia és más országok is csatlakoznak; valamint azokra az országokra — szám szerint vagy 42 — melyek csak a II. világháború után nyertek önállóságot. Ezek az utóbbi országok vágy 500 millió lelket számlálnak s ő felettük folyik most a versengés az Egyesült Államok és az európai tőkés országok, valamint a szocialista országok csoportosulása között. Rámutatnak arra is, hogy a mai gazdasági életben három nagy tényező van: 1. Az országok mind jobban egymásra vannak utalva. 2. A technológia uj szerepe, ami határozottan fennáll és a jövőben még nagyobb tényező lesz. 3. A világ elnépesedése. Felidézik a jól ismert Malthus-teóriát, amely szerint a föld nem fogja tudni ellátni a lakosság életszükségleteit, mivel e teória szerint a föld lakossága minden 25 évben megduplázódik és ennek a következtében a létfenntartásért folyó harc mind élesebb lesz. A felszabadult országok minden törekvése oda irányul, hogy életszínvonalukat emeljék. Ha versenyezni akarunk — folytatja Clayton és Herter — s ki akarjuk szoritani a kommunistákat ezekből az újonnan felszabadult országokból, követnünk kell az európai “common market” (közös piac) példáját. Európában ugyanis kiküszöbölték az országok az egymásközti versengést, (?) amikor Francia- ország, Nyugat-Németország, Olaszország, Belgium, Luxemburg és Hollandia közös piacot léte- sitettek. Az az elhatározás, hogy Anglia és más nyugati ország is beolvad ebbe a közös piacba, még jobban ki fogja küszöbölni az “ellentéteket.” Az Egyesült Államok érdeke, hogy beleolvadjon ebbe a közös piacba, mert különben állandó összeütközésekre lehet számitani az európai országok, valamint az Egyesült Államok csendesóceáni szövetségesei között. A piacok változnak • Megállapíthatjuk — mondják —, hogy az Egyesült Államoknak volt a legnagyobb hazai piaca, s igy képes volt a magas béreknek a gazdasági életre való kihatását tömegtermeléssel ellensúlyozni. Most, hogy az európai közös piac megalakult, ha nem tesszük meg a kellő lépéseket, kiszorulunk egy olyan piacról, mely felülmúlja a belső piapot. Ennek érdekében az Egyesült Államoknak társulnia kell a közös piac csoportosulással és növelnie kell külföldi piacait, hogy ezzel egyensúlyban tarthassa a behozatalt és a külföldön vállalt kötelezettségeit. Az utóbbi időkben felszabadult 42 országról Clayton és Herter a következőket állapítja meg: úgy gondolják, hogy inkább a mezőgazdaságot kellene kifejleszteni ezekben az országokban, mivel a körülmények miatt csak kis gyárak létesítésére van lehetőség, melyek a helyi lakosságot tudnák ellátni, s ezt ők is vámtarifával védelmeznék. Hogy könnyitsünk ezeknek az országoknak a helyzetén, emeljük életszínvonalukat (ami célunk?); arra kell törekedni, hogy szabad kereskedelmet folytathassanak. Ennek érdekében vámpolitikánkat meg kell változtatni. Ha ezt keresztülvisszük, akkor nagy fejlődés állna be a kereskedelemben ezen felszabadult országok ban és az Egyesült Államok között. Korlátozó vámtarifák nélkül a termelést ésszerűbbé lehetne tenni, az áruk könnyebben mehetnének egyik országból a másikba. Véleményük szerint ilyen feltételek mellett óriási fejlődésnek indulnának a termelési lehetőségek, melyeket a legmegfelelőbb helyeken lehetne létesíteni, úgy nyersanyag, mint munkaerő, piacok és szállítási eszközök szem pontjából. Ezeket a vállalatokat privát tőkéből építenek fel ebekben az országokban, a legjobb körülmények között, bárhol is legyenek. Igv az európai közös piac, valamint a volt gyarmati országok és az Egyesült Államok két milliárd embert tudnának ellátni, s a határok nem akadályoznák a kereskedelmet. George W. Ball lényegében ugyanazt állapítja meg, mint a fentnevezett republikánusok, csupán kissé bátrabban fejti ki programját, mely szerint minden törekvésünknek oda kell irányulni, hogy az inflációs erőket minimálisra csökkentsük és megakadályozzuk az árak és béi*ek emelkedését. Ennek legbiztosabb módja az, amit az európai országok már magukévá tettek, hogy ki kell nyitni ablakainkat a világkereskedelem részére és versenyeznünk kell a világpiacon. Mindig arra kell gondolni, hogy az Egyesült Államokban nincsenek hiányok az árucikkek terén, sőt többlet van belőlük, de ezt a termelési többletet nem lehet megvédeni, azzal, hogy magas vámtarifát szabunk ki a behozatalra, mert akkor a többi, országok is igy fognak védekezni az amerikai behozatallal szemben. Ball szembehelyezi iparunk azon részét, amely külkereskedelemre gyárt és állítólag a legmagasabb béreket fizeti, azzal az iparral, amely állítólag alacsonyabb béreket ad s melyeket tarifával kell védelmezni. Ebből az következik, hogy az olyan iparokban dolgozó munkásokat, melyek nem tudnak a külföldi behozatallal versenyezni, más iparágakba kell áthelyezni, melyek már bebizonyították versenyképességüket. Nyíltan és röviden megmondja, hogy 30 éve vezetjük a világot a szabad kereskedelem felé és ha ezekben a késői órákban védelmezni akarjuk az alacsony bérű iparokat vámtarifákkal és büntetni a magas termelőképességei ipart, mert a külföld is vámmal védekezne ellenünk, akkor viseljük a következményeket. A két beszédben elhangzott programból és az idézetekből a következőket szűrhetjük le. A jelenlegi gazdasági helyzetben bizonyos iparcikkek terén nem vagyunk versenyképesek és igy — ha még áldozatok árán is — fel kell adnunk ezeknek az iparágaknak magas tarifákkal való védelmezését. Pl. mindenki tudja', hogy az amerikai tüipar nem képes versenyre kelni az olasz, a német, a japán, a hong-kongi ttiiparral. Potofs- ky, az Amalgamated Clothing Workers elnöke vehemensen tiltakozott az elmúlt hónapokban "a japán behozatal ellen és követelte a magasabb vámtarifát ezen árucikkekre. Úgy Herter, mint Ball kijelentései arra mutatnak, hogy hajlandók ezt az iparágat teljesen feláldozni a monopóliumok érdekében. Rettegnek attól, hogy az újonnan felszabadult országok is megtalálják az utat az iparosodás felé, s habár az amerikai kisfarmerek százezrei károsodnának, mégis arra törekednek, hogy a felszabadult országok tarifamentesen szállíthassák terményeiket az Egyesült Államokba, s ennek ellenében mi iparcikkekkel lássuk el őket. Ezáltal feleslegessé válna az ottani kisipar kiépítése. A hatalmas felesleges amerikai tőkét pedig ezekben az országokban fektetnék be, ami azután nagyobb hasznot hozna, mintha az Egyesült Államokban fektették volna bele ipari vállalatokba. Más szóval az amerikai nagytőke folytatni akarja a behatolást ezekbe az országokba, s ha közben ki is fejlődne egy-két iparág, az országok saját ipari törekvéseit megfojtaná. Továbbá az amerikai monopóliumok, amelyek óriási befektetéseket eszközöltek az európai és japán iparban, biztosítani akarják maguknak, hogy ezek az olcsóbban előállított termékek piacot kapjanak az Egyesült Államokban. Biztosítani akarják, hogy a nyersanyagok és a mezőgazdasági termékek — ha még a belföldi munkások kárára is — piacot kapjanak az Egyesült Államokban és igy akarják elérni, hogy a volt gyarmati országok továbbra is mezőgazdasággal foglalkozzanak és ne térjenek rá az iparosodás útjára. Mr. Ball kifejti, hogy minden törekvésünk a nagyipar védelmezésére irányuljon, nem törődve azzal, mi fog történni a munkások millióival, akik munkanélkülivé válnak és a kisiparosokkal, akik elvesztik befektetésüket. Egész nyíltan megmondja, hogy ezeknek vállalni kell az áldozatot. Természetesen más lapra tartozik, hogy ez a program mennyire lesz sikeres és milyen mértékben lesznek más országok népei és,tőkései hajlandók belemenni abba, hogy az amerikai monopoltőke tovább terjeszkedjen. Mr. Ball három ajánlatot tesz: 1. Szüntessük meg a külföldi behozatal vámját, s az ebből származó nehézségeket nagyrészben az ipar viselje. 2. Szabadabb kezet kell adni az elnöknek, hogy felvehesse a versenyt az európai közös piaccal, s ahol szükség van reá, változtatni kell a jelenlegi helyzeten, amikor minden iparcikk behozatala külön megfontolás alá esik. Az elnöknek legyen joga általános megegyezéseket kötni. 8. Minden erőfeszítést meg kell tenni az európai közös piaccal szemben fennálló problémák megoldására és hogy az egész “szabad világgal” kereskedhessünk. A kereskedelemben meg kell szűnnie a befelénézés elméletének, a “gazdasági nacionalizmusnak, ma már nem vonulhatunk vissza “az amerikai gazdasági erődítménybe,” Amikor egy generális elszólja magát James Van Fleet, nyugalmazott katonai tábornak fontos külpolitikai kérdésekben magánvéleményét fejtette ki egy Lakeland, Fla.-i közönség előtt* abban a reményben, hogy szavai nem kerülnek a nyilvánosság elé “Nem szeretném holnap az újságban olvasni, amit ma mondtam”, jegyezte meg a tábornok, de másnap nemcsak ő, hanem az egész ország olvashatta, hogy véleménye szerint: — Berlin elveszett, — Laosz elveszett, — South Vietnamban 50—50 százalékos lehetőség van arra, hogy szintén elvesszen. Semmiesetre nem tartja előnyösnek “fehér” katonákkal kiegészíteni a délvietnami haderőt. — Stevensont el kellett volna bocsátani állásából a kubai kudarc után. Kérdés, hogy ezek után megfelelőnek fogják-e tartani a tábornokot arra a feladatra, amelynek elvégzésére újra szolgálatba állították? Van Fleet ugyanis útban volt Fort Bragg, N. C.-i kiképzőtáborba, hogy amerikai katonákat képezzen ki partizán hadviselésre, akiket a katonai hatóságok más országokban az elnyomó kormányok ellen harcoló népi partizánok leverésére használnának fel. Van Fleet azt mondta, hogy ő támogatja Kennedy elnök “elvi” álláspontját Berlinre vonatkozóan, de azt véleményezte, hogy az elnök nem tett fogadalmat arra, hogy a városrészért háborút indít. Berlin már a II. világháború utáni megegyezéskor elveszett, mondotta. “Nyugat-Németország és Franciaország köti magát a hajlithatat- lan állásponthoz Berlin kérdésében és Nyugat- Németország az, amely a legmesszebbmenő kereskedelmi forgalmat bonyolítja le a vörös blokk országaival”, mondotta. “Sem a németek, sem a franciák nem hajlandók velünk harcolni Berlinben és azt hiszem, hogy nekünk sem kellene értük harcolni.” Laosz azért veszett el számunkra Van Fleet szerint, mert szárazföldbe ékelt ország, a hadianyagunk beszállítására nincsen közvetlen útvonal és a laoszi nép véleménye nem egységes. (A laoszi fejlemények alapján ezt úgy kell magyarázni, hogy a laoszi nép nem látja szívesen az amerikai beavatkozást.) Ez lehet a háttere annak a véleményének is, hogy Vietnamban “nincsen helye a fehér arénáknak”. Kennedy elnök által terepszemlére Vietnamba küldött Taylor tábornok szintén nem ajánlja amerikai katonák bevetését a vietnami korrupt diktátor Ngo Dinh Diem megmentésére. Ugylátszik attól tart, hogy a délvietnami nép felkelését még jobban megerősítené az, ha amerikai katonákkal találnák szemben magukat, igy hát Taylor azt ajánlotta, hogy az Egyesült Államok csak öntse tovább is a dollárokat az elnyomó diktátor megsegítésére. Bocsánatot kért Stevensontói Van Fleet fenti véleményei nem találtak visszhangra Washingtonban. Adlai Stevenson azonban megsértődött, amiért őt tette felelőssé a kubai beavatkozás kudarca miatt. Sürgönyt menesztett Van Fleet tábornokhoz, amelyben az ellene felhozott vádakat “hamis nyilatkozatának minősítette. Van Fleet illően bocsánatot kért Stevensontól. Azt irta neki. hogy a “több forrásból szerzett információim Kubára vonatkozólag valószínűleg tévesek”. S különben is kijelentései csak néhány személyes ismerőse kérdéseire adott bizalmas válaszok voltak, amelyeknek nem kellett volna a nyilvánosságra kerülniük. FELHÍVJUK OLVASÓINK FIGYELMÉT ARRA. HOGY A JÖVŐ HETI LAPSZÁMUNKBAN RÉSZLETES BESZÁMOLÓT ADUNK A SZOVJETUNIÓ KOMMUNISTA PÁRTJA XXII. KONGRESSZUSÁNAK HATÁROZATÁRÓL. • A PUERTO RICOI-i Teodoro Moscoso lett latinamerikai területen a Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség igazgatója. Moscoso jelenleg argentínai követünk. mint ahogy nem vonulhatunk vissza az “amerikai politikai erődbe” sem. Kíváncsian várjuk a további fejleményeket és azt, hogy pl. Potofskvnak mi lesz a válasza ezekre az ajánlatokra. Mit fognak mondani azok a tőkések, akiknek érdekeit hajlandók feláldozni a monopoltőke érdekében.