Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)
1961-10-19 / 42. szám
Thursday, October 19 1961 AMERIKAI MAGYAR SZo a ’*kVzTe\Te\Tl***.* BÁLINT IMRE ROVATA Miért ne mondjon a/ ember szépet és jót, amikor igyse-ugyse kerül pénzbe? Erről szól ez a rovatirás (Szedő, please, nem rovarirtás.) A motoros füvágónak csak négy foga van: kettő az alvégen és kettő felül. A kertésznek csúfolt japánról van szó. A feleségem rámosolyog és ő olyankor visszamosolyog. “Nem kerül pénzébe, miért ne?”, mondja az asszony és gondolja a motoros kertész. A szomszédasszony (esküszöm nem adtam rá okot) azt mondja a minap, hogy szép fiit vagyok. Ez persze angolul nem egészen igy hangzott.- Amire én kénytelen voltam meggyőződésem ellenére kijelenteni, hogy ö a legszebb asszony a blokkban. — Nem került neki pénzébe — mondja a feleségem. — Nekem se — felelem. A kereskedő feldicséri az árut. “Garantálom.” Ugv üti, veri a garanciát, mint a ping-pong labdát. — Adja Írásban — mondom és erre azonnal másról kezd beszélni. — Fogadjunk — mondja a barátom —, hogy igy van és nem úgy,a? a dolog. — Mikor azután bele akarok menni a fogadásba, azonnal másról beszél ő is. Értem én azt, hogy a halottról jót vagy semmit kell mondani, de miért kell az élőnek jót vagy semmit? Oktalan udvariasság és felelőtlenség. Példának okáért elmesélem a Bilit. — Hallo Emery, ez Bill — szóit a napokban a telefonom. Honnan tudjam, hogy melyik Bili beszél, — mutatom a kezemmel a bizonytalanságot az asszonynak. Mindenesetre, udvarias lény lévén, azt mondom neki — hogy vagy. — Nem kérdem, csak mondorp. így. kezdődött a társalgás. Majdnem minden társalgás igy-kezdődik. Evvel még nem adjuk el magunkat. Nehogy valaki azt válaszolja erre, hogy jól, vagy rosszul van, mégha haldoklik, akkor sem, mert az csak jóval később, a nyitány után jöhet. Mint az operában. A hősre várni kell és mennél nagyobb a tenor, annál hosz- szabb a nyitány. A következő taktusra azt mondja a még mindig ismeretlen Bili, hogy van a feleséged? Erre nekem azt kell" mondanom, akár igaz, akár nem, hogy ő jól van. — Mit főzöl? — kérdem óvatosan. (What’s cooking?) Ez egy jó húzás, mert most már Bili kénytelen lesz kijönni a farkával és hamarosan, remélem meg fogom tudni, melyik Bill van a telefonnál. Ő kezdte a játszmát és egyelőre előnyben van, mert ő tudja, hogy én ki vagyok. Végigsiklok gondolatban az összes Bili nevű ismerőseimen. A szomszédom nem lehet, mert az a kerítésen át szokott velünk társalogni. A magyar ismerőseim Vilmosnak titulálnák magukat. Van egy biztosítási ügynök, akit én lemiszterezek, hogy ne jöjjön annyiszor a közelünkbe és ez lent lakik a blokkunkban. Lehet, hogy ez a Bill van a telefonnál. Ez — miután már minden lehető biztosi lássál beráneigált bennünket -— most abban utazik, hogy jégkár ellen fogjon be. (Los Angelesben') Csak tizenkét dollár évente és ezret kapok érte. Ilyen olcsón semmit se lehet kapni manapság, nem igaz? Ezret tizenkettőért. Erre a játszmára kell felkészülnöm. Mikor még egy-két lépés után túlestünk a nyitányon és én még mindig nem tudom, hogy melyik Bill van a telefonnál, jnert azt már kivettem a nyitány utolsó pár húzásából, hogy mégsem a biztosítási ügynök szerencséltet, végre megkezdi Bill a támadást: “Tegnap érkeztem Los Angelesbe és gondolom, felkereslek benneteket.” — Szép tőled. El is várom. — Szóval azt is tudom, hogy ez egy külföldi pasas, de még mindig nem tudom, hogy melyik Bili. New Yorkból, Long lslandról, Miamiból vagy Chicagóból jön-e? — A telefonkönyvből vettem ki a címedet, Két- órakor jó lesz? ■ Az embernek udvariasnak kell lenni, tehát nem kérdezheti meg, melyik Bili ez a Bill, tehát azt mondtam, hogy legyen szerencsém! Türelmetlenül vártuk, a délutánt, a két órát. Némi késéssel bár, de berobogott a Bili. Egy villanytakaró gyár utazójaként mutatkozott, be, de sürgősen hozzátette, hogy nem akar semmit se eladni, hanem (és evvel elég hamarosan kijött) aktatáskájából egy hosszú novellának a kéziratát húzta elő: — Felcsaptam én is Írónak. Szeretném, ha elolvasnád. — Menten neki kellett feküdnöm az olvasásnak, mert — mondotta — másnap már elutazik. Nem hagyhatja itt a müvét. Amig én olvastam, ő megivott egy félüveg bour- bont. Én nappal ritkán iszom pálinkát és igy csak gyakran, mindgyakrabban pislogtam az üvegre. Nem sajnálom az italt attól, akire hat, de aki egy félüveg italtól nem énekel, nem bőg, még csak nem is pislog és fohászkodás nélkül nekikezd az üveg másik felének, azt már rühellem, mert az lenézése a nemes italnak. Mérgesen mond tam neki és nemcsak azért, hogy megmentsem a félüveget, hanem igazán úgy láttam, hogy a novellájának az a része, amit olvastam, pacal, hogy ezért nem volt neki érdemes New Yorkból idejönni. — De hiszen nem is olvastad végig? — Még ő akart felülkerekedni. — Senki se tudja végigolvasni, olyan csapnivaló ! Erre kikapta kezemből a kéziratot és el se köszönve tőlem (legalább a feleségemnek mondhatott volna egy hallót, ha másért nem, a sóspere- cekért) elrohant és csak az ajtóból ordította vissza: — Engem se fogsz többet látni! — Úgy legyen! — válaszoltam utána nyugodtan. — Kibírom! És még a feleségem támad nekem, hogy miért nem mondtam neki szépet, jót, mégha nem is igaz: — Hiszen nem került volna pénzedbe! TÖBB AMERIKAI KÓRHÁZBAN megállapították, hogy az eső egyenletes koppanása a legjobb altatószer. Az esőzajt hangszalagra vették, és meglepően jó eredménnyel játszották le az álmatlanságban szenvedő betegeknek. « KÍSÉRLETKÉPPEN szélzsákokat alkalmaznak Ősztől Felső-Ausztriában, a széljárásnak leginkább kitett útvonalakon. A szélzsákok messziről jelzik a szél irányát, s fagyveszély esetén a gépkocsivezetők előre számolhatnak ezzel. « H. G. WELLSNEK egy moszkvai ismerőséhez irt levelét találták meg az egyik moszkvai múzeumban. A levélben a nagy angol iró azt Írja: min denkor a forradalmi Oroszország barátjának tekinti magát. na-fiist. A szivart eldobta és leült az ágyban. —Megbolondultam. Teljesen megbolondultam! Hisz’ ennek semmi, de semmi értelme sincs. Holnap kinevetem magam. Nevetni akart. Nem sikerült. Bár tudta, hogy bolondságot csinál, olyat, ami nem méltó hozzá, tovább szőtte esztelen terveit. Itthagyni mindent, mindent és mindenkit. Átmenni Magyarországra — vagy tán egvenesen Moszkvába költözni és ott vállalni munkát. — Be lehet bizonyítani, be tudom bizonyítani, hogy vöröskatona voltam, zászlóaljparancsnok, kitűnő katona. Lehetetlenség, hogy azok ne fogadjanak be. Munkát vállalok, és bármilyen kis munkát kapok, megmutatom, hogy mit tudok. Megmutatom, bebizonyítom. . . Felugrott az ágyból. Papucsban és hálóköntösben ment vissza dolgozószobájába, ahol még most is égett minden lámpa. Erre nem számitott. A túlméretezett világítás egy pillanatra szinte megvakitotta. De csak egy pillanatra. Aztán egyszerre élesen látta önmagát, szinte az egész életét látta egyszerre. Kívülről nézte, és igy majdnem elfogulatlanul látta magát. Becsukta a szemét és most halottakat látott. Nemcsak azokat, akik a harctéren estek el, hanem olyan halottakat is, akik a tőzsdén véreztek el. és olyanokat, akiket — igy vagy úgy — megölt a tőzsde, anélkül, hogy azok valaha is tudták volna, hogy mi az a tőzsde, kik járnak oda, és mit csinálnak ott. Leoltotta a lámpákat. A szoba majdnem teljes sötétségbe borult. Metternich Íróasztalához ült. — Munkát kérek? Milyen munkát? Utcaseprést? Ahhoz nem értek. És ahhoz — valljuk be — kedvem sincs. Budapestről, vagy még inkább Moszkvából felvenni a harcot a londoni és New York-i tőzsde ellen! . . . Azt tudnám! — Ostobaság! Azok nem úgy harcolnak. Azoknak nem olyan ember kell. mint én vagyok. Azoknak nincs szükségük az én tudásomra. És, azok talán — valószínűleg — meg sem bíznának í>en- nem. Nem. Azok nem bíznának meg bennem. Ezen egy pillanatra felháborodott. De csak egy pillanatra. Aztán (az éjszaka folyamán először) elmosolyodott. Ha tükörbe néz, alkalmasint megrémül, saját torz mosolyától. —Nem bíznának meg bennem. Még akkor sem- biznának meg bennem — és igazuk lenne a nyomorultaknak ! Lefeküdt, és valahogy sikerült elaludnia. Ti ze negyórat áj t fölébredt. Fürdő után fogadta Elze Máriát. Y. Ferdinánd karosszékében ült, Metternich iró asztala mögött, és egy hatalmas, sötét havannaszivart szívott. Most ízlett. Elze Mária feltűnően szp 1/my volt. Kék szemeinek pillantása simogatott, vörös haja lángolt és gyújtott, szivalakura festett szájának mosolya énekelt. Igaz, hogy Elze Mária néhány esztendővel idősebb Anna Máriánál, de még harmicon alul van. Ez fontos, nagyon fontos. Mert Kepes vezérigazgató ur számára, harminc esztendő a korhatár. — Üljön le. Elze Mária. A szép lány néhány meleg szót várt és egv kis vaskos bizalmaskodást. Esetleg ... De hiába várt. Kepes szótlanul szívta' szivarját. — Annak a bestiának sikerült! — gondolta Elze Mária, és mialatt pestist és földrengést kívánt Anna Máriára, boldogan és boldogitóan mosolygott. — Na jó! —vszólalt meg mogorván Kepes. — Mi van a sajtóban? — Megölöm azt a bestiát! határozta el Elze Mária, és referálni kezdett tárgyilagosan és csicseregve. — Krüscsev beszéde. . . Az amerikai sajtó véleménye ... A bonni sajtó ... az angol sajtó . . . Kádár beszéde ... Az amerikai sajtó . . ./ — Mondja, Elze Mária —r szakította félbe a beszámolót Kepes —, mondja, hitt már maga valamiben? — Valamiben? Talán igy: valakiben. Vagy jó — légyen valamiben ... Én nemcsak csodálom a vezérigazgató urat, de rendületlenül hiszek is a vezérigazgató ur pénzügyi zsenialitásában. — Hm. — Folytathatom a beszámolót? — Hagyja. Nem érdekeli Ha én még egyszer huszonhét éves lehetnék! — sóhajtott Kepes, rövid szünet után. — Se több, se kevesebb. Huszön- hét esztendős. — Na, de drága vezérigazgató ur. Hiszen ön ma is imponáló s férfiasabb, hóditóbb s lehyügö- zőbb, mint a világ valamennyi huszonhét éves sihedere — együttvéve. A zseninek nincs kora. — Ostobaság! — felelte Kepes. — Már tudniillik én vagyok határtalanul ostoba, amikor magától, Elze Mária, azt várom, hogy megértsen en- gemet, mikor én magam sem értem már magamat. Kérem, ne szóljon közbe! őszinte leszek magához. Ezt annál bátrabban megtehetem, mert tudom, hogy egy szót sem ért meg abból, amit mondani fogok, és bizonyára azt gondolja, hogy a vén pénzeszsákra, tudniilik énreám, Kepes vezérigazgató urra — rájött a bolondóra. Nem baj! Higgye azt. Mégis jólesik kimondani, amit gondolok és .aminek az én számomra nagyon kevés, a maga számára semmi értelme sincs. Csodálkozom. hogy miután egyszer ember voltam, miután egyszer emberré lettem, hagytam magamból ismét állatot csinálni, sőt, igen aktivan közreműködtem abban, hogy ronda állat legyen belőlem. A másik dolog, amin csodálkozom, az: miért csak ilyen későn jöttem rá arra, hogy végleg elhibáztam az életemet? Pfuj! Pfuj! Ezt magamnak mondottam. — De . . . — Semmi, semmi, — hagyja. Ha hiszi, ha nem, más fáj nekem — nem az, hogy nem lehetek még egyszer huszonhét éves! Más. Egészen más. Ennél sokkal, de sokkal több. Kérem. El/.e Mária, folytassa a beszámolót. Kongót, Afrikát elhagyhatja. Kubát is. Süllyedjen el! De mondjon el mindent, amit a dollárról tud. Nagyon, nagyon félteni a dollárt. Mondjon el mindent, amit erről olvasott — de gyorsan, gyorsan s röviden. Röviden. Mert rövidesen diszpozíciót kell 'adnom tőzsdeosztályunknak. Ha már mást nem tehetek. legalább azzal tisztelem meg magamat, hogy végigharcolom ezt a harcot, amiben már nem hi- -szek, és amitől semmi, de semmi jót nem,várok, sem a magam, sem más számára. Lehet, Rogy ez —. ez a.szívósság, ez a.kitartás., ez a hm . . . az ördög vigye el, ez a harcosság is egy formája a becsületnek........................................!, * * —• A becsületnek — ismételte meg a szót, elgondolkodva a vezérigazgató.
