Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-29 / 26. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, June 29, 196 ^"ctdUCct ÚT » PARNASSZUSRA A hallhatatlanság felé vezető utón az első lépést akkor tette meg, amikor Lindenmayerról Lirayra költőiesitette a nevét. Az első próbálkozások után verseit rendszeresen közölték az újságok, mert a szerkesztők igazságos emberek, nem kivételeznek, s nem láttak rá okot, miért éppen Liray költeményeit ne közöljék. Rövidesen megjelent egy verseskötete is “Lávaszirom” címmel, 680 példányban. Felvették az írószövetség költői szakosztályának szonett-tagozatába. Költő volt tehát, ezt a jogot senki sem vitatta el tőle. Mégsem volt elégedett sorsával, mert — csak egy volt a sok közül, ő egyetlen akart lenni, “a” költő. Az elhunytakkal még csak megbékélt valahogyan, Ovidiust, Goethét, Petőfit nem tekintette konkurrenciának, nyugodjanak békében. De azok a nyomorult élők! Ott pöffeszkednek előadói estéken, kiadói előszobákban, irodalmi vitákon, fogadtatásokon. Odahaza, négy fal között ő volt az egyetlen, “a” költő, de amint kiment az életbe, már csak egy költő volt a sok közül. A megoldáshoz egyik régen elhunyt költőtársa, az angol W. Shakespeare segítette hozzá. A színházban a III. Richard cimü színdarabot játszották, s Liray érdeklődéssel látta, hogy Richard egymás után teszi el láb alól mindazokat a vetély- társait, akik szóba jöhetnek a trón betöltésénél. Továbbá még aznap este hallott egy viccet, amely nek ez volt a csattanója: “Agyonütni? Az is jó!” Az ötletet rövidesen megvalósítás követte. Liray egymás után tette el láb alól költőtársait, hogy minél előbb egyedül maradjon a költészet trónján. Az egyiket vízbe fojtotta, a másiknak mérget kevert az italába, a harmadikat leütötte. Ritkult a költők rendje, egyre kevesebben maradtak! Liray végül teljesen egyedül maradt, teljesült a vágya, ő lett “a” költő. A nehéz munka után fellélegezve, figyelmét újra az irodalmi közvélemény felé fordította. Kellemetlen meglepetés érte. Kiirtott költőtársai mérhetetlenül megnőttek jelentőségükben. A i gyászbeszédek, a nekrológok, a visszaemlékezések csakúgy hemzsegtek a felr-őfokoktól, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Soha még ennyi utolérhetetlen, csodálatos, finom szavú költő nem élt a földön, mint amennyi mostanában meghalt. Liray tébolyultan nézett maga elé. íme, a legtisztább, a legszentebb szándékot is beszennyezheti a sikertelenség. Nem megölte, hanem naggyá tette a többieket, olyan elismerést szerzett számukra, amilyenről nem is álmodtak életükben. Keserűen szakadt ki belőle a sóhaj: “Még élhettek volna!” Aztán határozott. Mérget ivott, s néhány nap múlva a temetésén tompán zengtek a fájdalomtól reszkető gyászszavak: — Nagy költőt temetünk, a legnagyobbak egyikét, a halkszavu géniuszt, a félreismert szellemóriást, a költők költőjét. . . Feleki László KIVIZSGÁLÁS — Hova-hova oly sietve? — kérdezte a barátom, akivel összeszaladtunk a Rákóczi ut árkádjai alatt. — Kivizsgálásra — feleltem büszkén, s megneveztem a belgyógyászt. Betegségben minden laikus jártasabb, mint az orvos. A barátom is rögtön szakértővé lépett elő: — Nem szabad ilyen öreg orvoshoz menni. A fiatalok sokkal modernebbek. Siettem, nem tudtam neki elmagyarázni, miért ragaszkodom az öreg orvoshoz. Most elmondom | AMERIKAI MAGYAR SZÓ | 130 East 16th Street, New York 3, N. Y. I Tisztelt Kiadóhivatal! I Én is terjeszteni kívánom Rev. Gross A. László: “Otthon jártam” c. füzetét. Küldjenek J részemre ......... példánvt. Mellékelek érte I I I $......................-t. (Egyes példányszám ára 20 I j cent, csomagos rendelésnél 10 cent) |NéV:' ............................................................................| ■ Cím: ............................................... * | Város:.............. .............. ..........Állam:.... | Molnár Ferenc egy alig ismert történetét. A világhírű iró egyik nagy színpadi sikerében gyönyörködött a régi Vígszínház kulisszái mögött. Hozzálépett egy félszeg fiatalember, elmormogta a nevét, majd igy szólt: — Én vagyok az ügyeletes orvos. Tavaly végeztem, egy évig cselédkönyves voltam, a jövő héten megnyitom a rendelőmet. — Sok szerencsét — mondta az iró udvariasan. — Nagy kéréssel fordulok a mesterhez. Engedje meg, hogy kivizsgáljam. — Mi a csudának? — Óriási reklám volna nekem, ha azt mondhatnám, hogy a pácienseim közé tetszik tartozni. Molnár viszolygott minden orvosi vizsgálattól, de a kedves' fiatalembert nem akarta elutasítani, ezért igy szólt: — Nem kell engem vizsgálgatnia. Felhatalmazom, terjesztheti, hogy a páciense vagyok. Felfortyant az ifjú: — Ez nem fér össze az orvosi etikával. Könyörgöm, mester, tiz percre jöjjön be az ügyeletes szobába, hadd vizsgáljam meg. Az iró kelletlenül követte. Buzgón látott hozzá az ifjú doktor a munkához és először sztetoszkópjával a szivet vizsgálta. Fontoskodó fejcsóválással sápitozta: — Mester ,ez nem tetszik nekem. A szivünk egy kissé elkopott. Nem szabad sok folyadékot inni, nem szabad sokat futkosni. . . Molnár megrémült, ő pedig lelkesen folytatta a vizsgálatot. — A tüdő sem a régi már, drága mester! Meny nyi cigarettát szív? Negyvenet naponta! öngyilkosság! Leszokni a dohányzásról! Hümmögve állapította meg, hogy a vérkeringés sincs rendben és a felső légzőszervek elnyfittek. Az iró sápadtan, letörve hagyta el a kis szobát. Egész éjjel nem hunyta be a szemét. Alig várta a reggelt. Már nyolc órakor telefonált Korányi professzornak. A tudós ekkor már nagyon öreg volt és csak kivételes pácienseket fogadott. Nyom ban magához kérette Molnárt. Az iró elmesélte, hogy baj van a szívvel, a tüdővel, a vérkeringéssel. Korányi először a szivet vizsgálta meg, majd ujjongva felkiáltott: — Bár nekem volna ilyen szivem! És vizsgálat közben újból és újból felhangzott a diagnózis: — Bár nekem volna ilyen tüdőm! — Bár nekem volna ilyen vérkeringésem. Megnyugodva és egy tanulsággal gazdagabban hagyta el Molnár a tudós rendelőjét: javakorbeli ember minél öregebb orvoshoz menjen, jó híreket fog hallani. Stella Adorján A. CSEHOV: — Ha akarja, én is tudok Írni magának vers két. — Miről tudna Írni ? — A szerelemről... az érzelmekről... a ma szeméről... Ha elolvasná, elolvadna a szive. Kicsordulnának a könnyei! És ha költői versek irok kegyednek, idenyujtja csókra a kacsóját? — Az is valami!... Ha tetszik, azonnal me csókolhatja! Scsupkin felugrott, és szemeit kidüllesztve nel esett a kis, puha, tojásszappan szagú kéznek. — Vedd le a szentképet — türelmetlenkedt Peplov. Könyökével megtaszitóttá a feleségét, az izgalomtól sápadozva gombolta be a ruháját. Gyerünk! Hallod? __ És Peplov, egy pillanatot sem késlekedve, 1 nyitotta az ajtót. — Gyermekeim... mormogta, amint szétt; ta karjait, és könnyes szemeivel hunyorgott. Áldjon meg titeket az Ul*í gyermekeim. . . Él, tek... gyümölcsözzetek.., sokasodjatok... — És. . . én is megáldalak. . . -— mondta any ka örömkönnyeket hullatva. — Legyetek bolc gok, drágáim! ó, maga az én egyetlen kincsem rabolja el! — fordult Scsupkinhoz. — Szeres a lányomat, legyen jó hozzá. . . Scsupkin eltátotta a száját bámulatában és i mületében. A szülők fellépése annyira váratlan vakmerő volt, hogy egyetlen szót sem tudott ! nyögni. “Kelepcébe kerültem! Behálóztak — cikáz« az agyán a borzalmas gondolat. — Nem mer külsz!” És alázatosan tartotta a fejét, mintha azt ak; ta volna mondani: “Vigyetek,, legyőztetek!” — Me... megáldalak.. . — folytatta apuka, szintén sírva fakadt. — Natas-enyka, kislányon gyere ide mellém. . . Petrovna, add ide a sze’ képet... Ámde most a szülő hirtelen abbahagyta a rást, az arca eltorzult a haragtól. — Te hülye! — mondta a feleségének dühös« Te buta liba! Ez neked szentkép? — Ó, szentséges szüzanyám! Mi történt? A szépírás jeles oktatója félénk felemelte a fejét, és látta, hogy mentve vt anyuka nagy siettében Lazsecsnyikov iró arc', pét emelte le a falról a szentkép helyett. Az öl Peplov és a felesége, Kleopatra Petrovna az a képpel a kézben ott állt zavartan. Nem tudt. mit csináljanak, és mit mondjanak. A szépé oktatója élt a zavarukkal és megszökött. Fordította Pogonyi An KIPUSZTULÓFÉLBEN A CSENDES-ÓCEÁN ROZMÁRJAI A BALSZERENCSE Hja Szergejevics Peplov és a neje, Kleopatra Petrovna az ajtó mellett állt, és mindketten feszülten figyeltek. Az ajtó mögötti kis teremben nyilvánvalóan most röppen el a szerelmi vallomás; leányuk, Natasa s a járási iskola tanítója, Scsupkin közt rendeződik a dolog. — Harap! — suttogta Peplov. Izgalomtól remegve dörzsölte a kezét. — Ide figyelj, Petrovna, amikor az érzelmeiről kezd beszélni, azonnal akaszd le a falról a Szüzanya képét, és gyerünk megáldani őket... Föléjük tartjuk. A szentképpel való áldás szent és felbonthatatlan... Akkor már nem lóg meg, sőt, perelni is lehet őkéimét. Az ajtó mögött pedig a következő beszélgetés hangzott el: — Hagyja ezt a mókát — mondta Scsupkin, és pepita nadrágján lángra sercentette a gyufát. — Én egyáltalán nem Írtam leveleket magának! — Ugyan, kérem! Mintha nem ismerném a maga kézírását! — kacagott a szende szűz, aprókat sikoltozva. Közben figyelte magát a tükörben. — Azonnal felismertem! Maga szépírást tanít, mégis olyan az Írása mint a macskakaparás. Hogyan taníthat írást, ha magá is olyan csúnyán ir? — Hm!... Ez, kérem, nem tesz semmit. A szépírásban nem az irás a fontos. Az a fontos, hogy a nebulók el ne kanászkodjanak. Kinek a fejére, kinek a térdére a vonalzóval egyet...* Szépírás... Az is valami? Hülyeség. Nyekraszov iró volt, mégis rossz ránézni a kézírására. Nekünk egy gyűlésen megmutatták az Írását. — Az Nyekraszov volt, maga pedig. . . (sóhaj). Készörömest férjhez mennék egy Íróhoz. Mindig verseket írna az emlékkönyvembe! A Behring-tenger eszkimó vadászai már n érik be a puskával, távcsővel és oldalmotorral, jégtáblák alatt rejtőző állatokat hordozható diókészülékek segítségével, magas pontokról ritik fel, és észleléseikről tájékoztatják a délei ről induló vadásztársaikat. A csendes-óceáni r márok száma ( a többi faj az Atlanti-óceán s ki vizeiben él) 200,000-ről 45.000-re csőkké Évente mintegy 6,000 darabot ejtenek el belőle A rozmár nőstényének súlya eléri az 1.7 t( nát. Hússal táplálkozik, miközben különleges ?. ku szája és nyelve szívó mozdulatokat vég Ilyen módon kagylókat is képes elfogyasztani, rozmárok valószínűleg nem rágnak. Ennek bi nyitéka az elejtett rozmár gyomrából előker számos sértetlen kagyló. A rozmár húsát az e kimó vadászok lemossák és elfogyasztják. Te amerikai eszkimó falu gazdasági életének a r márvadászat az alapja. Hacsak húsa miatt ej nék el, akkor valószínűleg nem irtanák ily mértékben. Nagyarányú pusztulásukat az i “fejvadászok” okozzák, ők ugyanis csak a fe vágják le a rozmárnak, mert kizárólag agya miatt lövik le. A rozmár agyara, a “fehér aran kifaragott állapotban kilónként 70 angol fon ér. (Amíg — a tapasztalat szerint — a termész népek csak táplálkozásra és ruházkodásra ha nálták fel az életszinterükben élő állatokat, ez kipusztulásától nem kellett tartani. Mihelyt a “ vilizált” ember feltűnt a tájakon, megkezdőd sok állat kiirtása. — A szerk.) TÖRÖK feliratok, 'az imafülkékben pedig fr kók kerültek napvilágra a szigetvári vár dzsái jának restaurálása során.
