Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-22 / 25. szám
Thursday» June 22, 1961_______________________________AMERIKAI MAGYAR SZrt 2 X 2=4+1234:1234 +2X2349870+7904321 x 133455=12347 A SZÁMOK BESZÉLNEK írja Eörsi Béla 2X3=4 + 1234:1234+212349870+7904321 X 123455=12347 Nyugat-Európa gondolkozása DeGaulle nagyhatalmi törekvései és a Belga Kongó elvesztése okozta kellemetlenségek óta a nyugat-európai államok gondolkodása lényegesen eltér az Egyesült Államokétól. Amig a Szovjetuniónak nem volt atombombája és a Sputnikok nem jelentek meg a láthatáron, addig a U. S.-nek sikerült a Szovjetet katonai és repülőbázisokkal körülvenni és az azokhoz vezető légiutakon állomásokat létesíteni, mint pl. Marokkóban, Spanyol- országban, Izlandon, stb. A szovjet “Sputnikok” viszont szétrombolták a nyugat-európai államok illúzióját Amerikával szemben, s a Nyugat gondolkodása ma már nem egységes. Kruscsev nem hisz az úgynevezett “zónákban”, hanem mindenütt, ahol a népek politikai, nemzeti, gazdasági, vagy társadalmi helyzetük javitásáéxi; harcolnak, készen áll gazdasági segítségadásra, s ezzel mindjobban növeli a Szovjetunió tekintélyét. Angliában a következőképpen Ítélik meg a mai helyzetet: Az Egyesült Államok a múltban harcias kijelentésekkel (amit egy kis atombombafenyegetéssel is fűszerezett) figyelmeztette a Szovjetuniót, hogy ne tovább! Ezt ma már nem alk ümazhatja, a fegyveres fenyegetőzés elavulttá vált. A szovjet diplomatákat a genfi laoszi béketárgyalások alkalmával sem lehet ijesztgetni. De Gaulle másként látja a helyzetet. Azt mondja, hogy itt van két világhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, melyek egymást állandóan terror-egyensúlyban tartják. Ezért, ha Európa a két hatalom között élni akar, akkor egyesülnie kell (természetesen úgy gondolja, hogy a dicső Franciaország és De Gaulle vezetése mellett). De Gaulle tehát kettős játékot játszik; egyrészről szabotálja a NATO-t, nem engedi, hogy flottája részt vegyen abban, nem engedélyezi az amerikai atombázisokat, mert a bomba használata felett nem ő, hanem az amerikai kongresszus rendelkezne, másrészről viszont az Egyesült Államokat állandóan bujtogatja a Szovjetunió ellen. Az angolok félnek, hogy Kruscsev növekvő önbizalma olyan helyzetet teremthet — talán valami helytelen számítás alapján —, hogy az emberiséget elpusztító háború még egy kis incidensből is kirobbanhat. Ezért az Egyesült Államokat a kiegyezésre biztatja, mondván, miért ne bizzunk Kruscsev szavában? Miért ne legyünk engedékenyebbek? Ezzel szemben engedményeket kaphatnánk, ami a hadi felszerelés csökkentését és a hidegháború enyhülését hozná magával. Az Egyesült Államok vezetői mindkét véleményt meghallgatják és praktikus, de nem nagyon messzemenő célokat állítanak fel maguk elé. Hiszik, hogy erős katonai hatalommal meg tudják tartani a katonai erők egyensúlyát. Tudják, hogy a Szovjetunió napról napra erősebb lesz, tehát még jobban fegyverkeznek. Mindazokban az államokban, ahol még nincsenek kommunisták uralmon, fel akarják venni a harcot, de nem katonai erővel, hanem az országok gazdaságának felépítésével és főként a nép társadalmi helyzetének javításával. Ez uj az amerikai gondolkozásban. A kommunista eszmék terjedése ellen szerintük a legjobb fegyver — a gazdasági és szociális fejlődés. Az Egyesült Államok szövetségben van sok olyan kormánnyal, amely reakciós, korrupt és népét elnyomásban tartja. Érzik kormányköreinkben, hogy ezzel valami baj van. S különösen a liberális csoportoknak az az óhaja, hogy ezen valáho- gyon változtassunk. Tanultak ezek a vezetők a kubai csúfos kudarcból, s tudják, hogy ha nem szorongatták volna Batista véres kezét, ma nem volna Castro. Washington fél attól, hogy a szocialista eszme gyorsabban jut el a szenvedő tömegekhez, mint az életnívó felemelését és a zsarnokság megszüntetését célzó amerikai törekvések. Kennedy időt akar nyerni, ezért tárgyalt Krus- csevvel is. Ha nem tudnak megegyezni (ami valószínű, mert az Egyesült Államok reakciós körei újra hatalmas zajjal jelentkeztek), akkor a washingtoni kormány terve, hogy a gerillákkal szemben saját gerilláit fogja alkalmazni, a gyalogsággal szemben saját gyalogságát veti be. S a közeljövőben láthatjuk majd, hogy az atombombával való fenyegetőzés mindjobban lecsendesül. Anglia engedékenységre biztatja az Egyesül, Államokat. Franciaország kisded, olcsó nagyhatalmi kardcsörtetését talán önmaga sem hiszi el. Olaszország hallgat, mert a baloldal napról napra erősödik és a kormány még a Vatikán támogatása mellett is ingadozik. Belgium és Hollandia vérzik a gyarmati veszteségek következtében. Egységes gondolkozásra tehát egyelőre nem lehet számítani Nyugat-Európában. KÖZVETLENÜL... BÁLINT IMRE ROVATA *r~yr Fuchs bácsi festőművésznek indult és egész életén át hencegett azzal, hogy Münchenben tanult. De belebolondult a Fuchs xxénibe, nem is csodálom, mert a néni még nénikorában is szép volt és attól kezdve nem számított, hová, merre indult, mert az történt, amit a néni akart és oda érkezett el, ahová a néni akarta. így lett Fuchs bácsiból ruha- és kelmefestő. Ezt később összekomplikálta ruhapucolással és vasalással, többször javítással is és ez utóbbi operációkat alvállalkozásként apámnak adta. “Ha már mindenáron festő akart lenni, fessen” — mondta a Fuchs néni annak idején. “Ruhafestésben még senki sem halt éhen, de vászonfestéssel igenis.” ~Ha Fuchs mama megmaradt volna saját családja főintézőjének (három gyex*eke volt, ami adott volna elég alkalmat ahhoz, hogy ambicióját és tehetségét rajtuk élje ki), akkor nem kex-ült volna be ebbe a krónikába, de a xxéni mindenkit, akit csak elért, kormányozni akart. Én hoztam, vittem a ruhákat hozzájuk, tőlük és sokszor akadtam a kezeügyébe. Gyerekei már felnőttek és igv nem volt csodálatos, hogy különös passzióval, szen- vedélyes csökönyösséggel vette kezébe életem sorsának intézését, kezdve azzal, hogy csukamáj olajat akart velem lenyeletni, meid sovány voltam és mert az ő gyerekei is azon nőttek fel; apámmal veszekedett, hogy miért nem járat hosz- szu nadrágban, miért nem járat a diáktánciskolába, miért nem taníttat hegedülni és a múltkor is észrevette, hogy piszkos volt már a zsebkendőm. Apám azt szokta mondani egy-egv ilyen ütközet után: “Fiam, ne hallgass rá!” A negyedik osztályig csak kinyögtem valahogy nehezen a gimnáziumot, de végre kifultam. Latinból, németből, magyarból bukásra álltam. Latinból minden évben í’ossz voltam, azon nem volt mit csodálkozni és hogy a németet nem szerettem, aria meg éppenséggel büszke volt apám; de hogy a magyarból el akart a tanár buktatni, azt minden beavatott rtihelte. Gyönyörűen beszéltem én magyarul, ügy elmeséltem, kanyaritottam már akkor is a történelmet és olyan költeményeket költöttem, hogy Petőfi azonnal ráismert volna. Az igaz, hogy a helyesírással némi-nemü bajaim voltak, de hát ma is vannak. És, hogy az ikes-ige ... Én fülre játszottam a magyar nyelvet, mint a cigány a nótát. Az se tudja a kottát, én se tudtam, még talán ma se tudom a szabályokat, meg főleg azokat a fránya kivételeket a szabályok alól. (Minek a szabály, ha annyi a kivétel?) Viszont szabadkézi rajzban és az algebrában (az utóbbiért még ma is röstelkedem) csodagyerekszámba mentem. Legalább is az öreg Hollós rajztanár szerint. Behivatta apámat az öreg mielőtt a tanárok osztályzó konferenciája összeült volna és megmagyai'ázta neki, hogy vagy suszter inasnak ad, vagy felküld Pestre az Iparművészeti Iskolába, mert Istenadta tehetségem van mindkettőhöz. Ha apám megígéri, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat megcsinálja, akkor ő is megígéri, hogy keresztülviszi tanártársainál, hogy ne buktassanak el. De nincs többé gimnázium a számomra ! Fuchs néni csak fölényesen mosolygott és azt mondta apámnak: “Csak hadd engedjék át a vizsgán. Nem lesz belőle művész, ezt garantálom. Hanem iró lesz. Sanyi fiam is iró és majd ő behozza a bankjába, ha elvégzi a kereskedelmi iskolát, vagy a másik fiam, a Lajos a gabonakereskedő céghez, ahol ő a főiró.” A néni örökös bosszúságáig Pestre kéredzked- tem az iparművészetibe és festőművésznek szaladtam. Mégegyszer megfenyegetett a végzet azzal, hogy “íróvá” tesz. Ez már akkor volt, amikor mint munkanélküli iparművész-festő a szakszervezetben ültem, sokszor éhesen, mindig kopottan, és Szél Mihály, aki akkoriban a szakszervezet titkára volt, már biztosan nem él, hiszen már akkor hosszu-bajuszos ember volt, megsajnált és behívott az irodába. írásbeli munkát adott és még óradijat is kiutaltatott a számomra. Egyszer rámutatott a foszlott galléromra és azt mondta: “Ily intelligens embernek kár ebben a rühes mesterségben maradnia. Nem érvényesül a művész. Behozom a Betegsegélvző Pénztárhoz Írónak.” Sikerült ezt a veszedelmet is elkerülnöm azzal, hogy azután nem igen mentem Szél szaktársam szemei elé. Itt fekszenek előttem a múlt havi csekkjeim, amelyeket a bank küldött vissza az elszámolással. Vagy tizenöt éve fizetek csekkel és kapom havonta az elszámolásomat. Tizenötször tizenkettő az majdnem kétszáz és körülbelül ennyiszer kaptam már eddig elszámolást a bankból, de még egyetlen egyszer se fordult elő, hogy az stimmelt volna a saját be- és ki-könyvelésemmel. Hogy hol a hiba, azt olyan komplikált volna ma már kinyomozni, hogy lemondtam róla és csak úgy találomra írom be a számokat. Ha sokallom a centeket, elhagyom, ha mérges vagyok a dollárokra a centek közé degradálom azokat. És az összeadást meg különösen szeretem fejből csinálni, úgy körülbelüli stílusban. Pedig azt már régen tudom, hogy a kettő meg a három az öt. De éppen ott van a baj, hogy olyan régen tudom, hogy már unom. Mily szerencsés is lehet tehát az a bank, vagy az a gabonakereskedő, amelvnek nem lettem “Írója.” A gyilkosok egymásra vallanak (Folytatás a 6-ik oldalról) * ! futott. Tudomást szereztem arról is, hogy a németek külön filmfelvételt készítettek arról a jelenetről, amikor ez a szerelvény már német kísérettel, német területre megérkezett és ott orvosokból és fehérruhás ápolónőkből álló bizottság hüsitő italokkal fogadta a deportáltak szállítmányát.” Arról azonban nem készítettek már filmet, hogyan pusztították el az auschwitzi gázkamrákban a szerencsétleneket. Nemsokára a svájci magyar követség jelentette a Külügyminisztériumnak, hogy a svájci városokban bemutatták a filmet. Akkor volt mindez, amikor a világ felháborodása a német fasisztákat tette felelőssé az emberiesség ellen elkövetett súlyos bűnökért. Amit ma mond Eichmann Jeruzsálemben, azt mondták már akkor is: “Mi, németek nem csináltunk semmit, mindent a magyarok követtek el.” Másfé. évtizeddel ezelőtt Eichmann magyar bűntársai feleltek már bűneikért. Perük feltárta, senkit sem takargatva, nemcsak a tettesek, de szövetségeseik és támogatóik vétkét is. Az akkori magyar kormány exponensei, különösen Jaross, Endre és Baky bűnrészesei voltak az embertelenségeknek. A magyar csendőrség méltó társa volt az SS-nek és a Gestapónak a kegyetlenkedésben. Eichmann és társai a német fasiszta nagyhatalom érdeké- .ben gyilkoltak szerte Európában; Endre és társai, a magyar fasiszták, mert egy cél vezette őket, s azonosak voltak elveik a német fasisztákkal. 1919 véres augusztusa óta azt tették kicsinyben, amit tettek nagyban, mihelyt Magyarországra ért a náci halálgépezet. Egyek voltak az irányítók és az irányítottak. A német fasisztáknak nem kellett őket kényszenteniiik. A Közös bűnt közösen követték el. . K. L. Ha még nem olvasója a Magyar Szónak, rendelje meg most! Kedvezményes előfizetési ár egy egész évre: $5.00, félévre $.‘5.00. — Küldje be az alábbi szelvényt. Ha nem tud most pénzt küldeni, jelezze azt is. Mi megindít jók a lapot és elküldjük a számlát. t\wwv%* 'mMM v* Név: ..................................................................... Cim: .................................................................. Város: ......................................... Állam: .... Mellékelve $5.00 .....’............[~1 Félévre $3.00 ...................D Kérem, küldjenek számlát . .. .□
